A nyúlcipő nyomában

A nyúlcipő nyomában.

A nyúlcipő nyomában

„Minden csoda egy kicsi szívből indul – és egy maroknyi bátorságból.”

A Hársfalvi-domb aljában állt egy aprócska falu, ahol minden tavasszal különös izgalom járta át az utcákat. Nem csak azért, mert nyíltak a krókuszok, vagy mert a gyerekek kiszabadultak a téli nagykabátok fogságából. Hanem azért is, mert húsvét környékén megjelent egy titokzatos látogató – a húsvéti nyúl.

Nem volt ez mindig így. Évtizedekkel ezelőtt, amikor még csak néhány házikó bújt meg a domb tövében, a húsvét egyszerű, csendes ünnep volt: sonkaillatú reggelek, barkával díszített asztalok, piros tojás a gyerekeknek. De aztán történt valami.

Egy tavaszi hajnalon, mikor még a kakas is csak álmodott a kukorékolásról, az öreg Zsófi néni kiment a kertjébe. Az eső épp csak elállt, a fű még csillogott, és a levegő tele volt ibolyaillattal. És akkor meglátta. Egy apró nyomot a sárban. Nem macska, nem kutya – de nyúl sem egészen. Ugyanis kis cipő nyoma volt. Egy szabályos, kerek talpú, mintha egy gyerekjáték viselte volna, de nem volt semmilyen játéknak nyoma. Csak a lépések, amelyek egyenesen a barka bokorhoz vezettek, aztán eltűntek.

Zsófi néni másnap reggel a piacra sietett, és elmesélte a dolgot. A falu csak nevetett. „Biztos csak álmodtad, Zsófi!” – legyintettek. De másnap reggelre a templomkertben is találtak ilyen nyomokat. Aztán a bolt előtt. Végül már az iskolában is.

És a legfurcsább az volt, hogy a nyomok mellett mindig akadt valami apróság: egy kifújt tojás, szépen festve; egy répa masnival átkötve; egy csipketerítős kosárka csokoládéval. Valaki – vagy valami – titokban ajándékokat hagyott.

Azóta telt el sok év, de a húsvéti nyúl minden tavasszal visszatér. Senki sem látta soha, de mindenki tudta: ott van. A gyerekek már hetekkel előre leveleket írnak neki, lerajzolják a kedvenc tojásaikat, és lerakják az ablakba. Néhányan répát is kitesznek, „hátha éhes lesz útközben”.

Idén azonban történt valami szokatlan.

Már Nagypéntekre virradva különös csend telepedett a falura. A rigók is mintha halkabban csicseregtek volna. És szombat hajnalán, amikor a gyerekek izgatottan rohantak ki az udvarra, nem találtak semmit. Se nyomot. Se kosárkát. Se csokit. Semmit.

A falu zsongott, találgattak mindenfélét. „Talán megbetegedett a nyuszi!” – sírta el magát egy kisfiú, Marci, aki még tavaly is levelet kapott tőle. „Vagy eltévedt!” – aggódott egy kislány.

Zsófi néni, aki már közel volt a kilencvenhez, csak csendesen ült a padon, és nézte a falu fölé boruló virágzó fákat. Aztán este, mikor már mindenki hazament, fogta a régi fonott kosarát, beletett néhány tojást, pár szem csokit, és valami különös ragyogással a szemében elindult a domb felé.

Senki sem tudta pontosan, mit csinált azon az éjjelen, de másnap reggel a falu megint csodát látott. A templom kertjét színes tojások borították, a fákra kis masnikat kötöttek, és minden ház küszöbén ott állt egy csinos kosárka – benne névvel ellátott, aprólékosan festett tojás, répa, és egy kis cetli, rajta kézzel írt üzenet:

„Örömben gazdag Húsvétot kívánok neked – és ne feledd, a csodák néha a legcsendesebb léptekkel érkeznek.”
Aláírás: A Húsvéti Nyúl (és egy kis segítség a faluból)

Azóta a gyerekek nemcsak levelet írnak a nyuszinak, hanem rajzokat is küldenek Zsófi néninek, aki mosolyogva olvasgatja őket az ablakában. És bár a titok megmaradt, egyvalami biztos: a csodák sosem tűnnek el – csak néha új cipőt húznak.