A Pillanatgyűjtő

A Pillanatgyűjtő.

A Pillanatgyűjtő egy mindenszínű felhőn lakott Felhőország egy forgalmas vidékén, ahol könnyű volt fel- és lejutni a földi világ és a felhőbirodalom között. Ezért is volt olyan nagy a forgalom; és ezért is pont ezt a helyet választotta ő. Így hívták: a Pillanatgyűjtő. Senki nem tudta, mi a rendes, valódi neve. Már ha volt egyáltalán.  Könnyű volt őt felismerni Felhőország- és földi világ- szerte, mert mindig piros cilindert és világoskék kabátot hordott. Széles mosoly terült el kerek ábrázatán, előre köszönt, és kalapot emelt.

Sokan kérdezték már tőlem az idők folyamán, hogy miért olyan fontos, miért olyan különös ez a Pillanatgyűjtő. Nos, elmondom, miért. Azért, mert meg tudta állítani az időt. Vagy most is meg tudja – lám, itt kezdődnek a gondok.
Egyszer, még gyerekkoromban találkoztam vele, amikor magam is tanúja lehettem, hogy megállítja az időt. Így történt: épp az iskolából sétáltam hazafelé, mikor egyszer csak szembesétált velem egy fura, köpcös alak, világoskék kabátban és piros cilinderben. Szokásához híven (akkor még nem tudtam, hogy ez a szokása), szélesen mosolygott, megemelte a kalapját és már messziről köszönt nekem. Közelebb érve pedig azt kérdezte:

- Kedves fiacskám, mért lógatod úgy az orrodat?

Elmeséltem, hogy rossz jegyet kaptam az iskolában és a barátaim is kicsúfoltak ma. Ő együttérzően megsimogatta a vállam, sóhajtott, majd cinkosan rám kacsintott.

- Szeretnél egy ajándékot, amitől biztosan felvidulsz? – kérdezte.

- Persze! – feleltem.

- Jól van. Gyere. – azzal megfogta a kezem. Nagy, meleg és puha keze volt, biztonságos erő áradt belőle. Olyan kéz volt, melynek szívesen bízom magam a vezetésére.

Egy macskaköves utcán sétáltunk épp. Sütött a nap, a fénye vidáman ugrált macskakőről macskakőre. Bevallom, megirigyeltem. Egyszer csak azon kaptam magam, de szinte utólag vettem észre, hogy kezem kisiklik a tenyeréből és már vidáman ugrándozom, nagyokat kacagva, a macskaköveken. A napfényt követtem, mindig oda ugrottam, ahol a legfényesebben csillogott. Ő is nevetett, mármint a Pillanatgyűjtő, és ugrándozott utánam, akár egy gyerek. Meg is lepődtem, hogy termetes alakjával milyen fürgén tud mozogni.
Épp, mikorra kifáradtam az ugrándozásban, észrevettem, hogy egy árnyékos részre értünk. Százszor is végigmentem már ezen az utcán és láttam ezt a parkot, most mégis olyannak tűnt minden, mintha először járnék itt, mintha sose láttam volna. Mintha soha nem éreztem, szagoltam, tapintottam volna. A kedves falevelek árnyasan susogtak, és engem hívogattak. – Milyen szépek vagytok! – kiáltottam, és beszaladtam a lombjak alá. Elálmélkodtam, milyen színesek az őszi lombok, pirosak, zöldek, barnák, sárgák, és még egy csomó színt láttam, amit azelőtt sosem.

- Gyere!- hívtam új barátomat, mert észrevettem, hogy ebben a különleges parkban a fák gyökerei sok helyen a föld fölött futnak. Milyen izgalmas lehet rajta fogócskázni!

- Nem szabad lelépni, csak a gyökerekre! Kapj el, ha tudsz! – kiáltottam, és ő mosolyogva iramodott utánam. – Most bárhova lehet lépni, csak a gyökerekre nem! – kurjantottam újra, és most én próbáltam elkapni. Csak utólag jutott eszembe, hogy jé, milyen egyszerű, milyen jó dolog hirtelen kitalálni egy játékot! Az iskolában nekünk sok játékot tanítottak, hosszasan magyarázták a szigorú szabályokat, aztán valahogy mindig az elsők között estem ki – mert mind erről szólt, hogy ki esik ki és ki nyer – , és aztán a kispadról nézhettem, ahogy a többiek játszanak.  Nem is emlékeztem már a saját játékaimra.

Hamarosan eluntuk a fogócskázást, és tovább indultunk. Csöndesen sétáltunk egymás mellett, belélegeztük a friss, illatos, koraőszi levegőt.

- Kérsz fagyit? – kérdezte hirtelen, az izzadságot törölgetve cilindere alól.

- Hát persze! – kiáltottam. Akkor vettem észre, hogy egy cukrászda előtt haladunk el épp.

- Milyet?

Gondolkodás nélkül rávágtam, hogy PIROSAT és SÁRGÁT!

Azelőtt mindig hosszasan olvasgattam, hogy melyik milyen ízű és alig tudtam választani, de most valahogy ez is olyan egyszerűen ment.

Tűnődve nyaltuk a padon ülve a PIROS és SÁRGA, ő meg a ZÖLD és KÉK fagyit.

Egyszer csak egy kérdés csúszott ki a számon:

- Te tudsz repülni?

- Miért… - hangzott a válasz – Te nem tudsz?

- Már hogy tudnék?! – csattantam föl.

- Szerinted idáig mit csináltunk? – kérdezte.

- Nem is tudom… semmit… csak… játszottunk.

- Mindenki tud repülni. – szögezte le.

Tovább baktattunk, immár nem a szárnyaló jókedv féktelen örömében, hanem a jóleső együttlét csöndes békéjében. A parkban elterülő kis tó partján kötöttünk ki. Bujkáltam a sás közt, békákat ugrasztottam, kacsákat számoltam. Ő meg követett. Közben ujjai fürgén bejárták a nádszálak finom testét, mintha keresnének valamit. Így is lehetett, mivel különböző szárakat, leveleket, gallyakat tépegetett le – és mire feleszméltem, egy gyönyörű, kecses kis hajót tartott a tenyerében.

- Hűha! – ámultam – Ilyet én is akarok csinálni!

Így hát megmutatta, hogyan kell. Ott guggoltunk, ügyeskedtünk a partmenti sásban, míg végül nekem is elkészült a kis hajóm és ünnepélyesen vízre bocsátottuk őket.

- Az enyémnek Geronimo lesz a neve! – kiáltottam.

- Az enyémnek meg Titanic! – vágta rá.

Ezen nevetnem kellett. Úgyhogy nevettünk.

- Mi lesz, ha elsüllyednek? – kérdeztem aggódva.

- Bármikor készíthetünk újat. Most már te is tudod, hogyan kell.

Ettől nagyon megnyugodtam.

Lassan közeledett az este. Éreztük, hogy egyre csípősebb lesz a levegő, egyre kékesebbek a fények és megnyúlnak az árnyékok, míg végül nem marad más, csak árnyék. Tudtam, hogy Anya már vár, vacsorázni kell és aztán vége a napnak. Vége? A napnak? Pont ennek a napnak?
Riadtan pillantottam barátomra, aki mindent kiolvasott a szememből.

- Elárulhatok egy titkot? – kérdezte.

- Persze – súgtam dobogó szívvel.

- Most már te is pillanatgyűjtő vagy.

- Hogyhogy…? – kérdeztem meglepetten.

- Figyelj ide. Azt ígértem, valami ajándékot adok neked, hogy felvidulj. Kaptál valamilyen ajándékot?

Meglódult a szívem, ahogy sebesen soroltam.

- Hát persze! Először is a macskaköveken ugráltunk, és nagyon boldog voltam, aztán kitaláltam egy csomó új játékot, aztán fagyiztunk sárgát meg pirosat meg kéket meg zöldet, és beszélgettünk, és megtanítottál kishajót csinálni, amiknek vicces nevei voltak és mind elsüllyedtek, de nem baj, mert bármikor tudok újat csinálni. És… és… téged. – Hirtelen megöleltem.

Megsimogatta a fejem.

- Hadd áruljak el valamit. Ezeket az ajándékokat valójában nem tőlem kaptad. Te gyűjtötted őket. Mindet, az összes szép pillanatot. Én csak követtelek, és részt vettem a játékodban.

- De hogyan? – kérdeztem. – Hogyan lehetnék én nélküled is pillanatgyűjtő?

- Nagyon egyszerű. Mindössze egy dolog kell hozzá: meg kell állítani az időt.

Nagy szemeket meresztettem rá. Méghogy megállítani az időt! A fránya idő akkor sem áll meg, ha lejár az elem az órában! Mindig halad tovább; mikor épp belemerülök egy játékba, már menni kell tovább csinálni valami mást. Könnyen beszél! Hiszen nem is idevalósi, hanem Felhőországba! Biztos van valami varázsképessége!

Látta megdöbbenésemet, és mintha csak olvasna a gondolataimban, így folytatta:

- Azt hiszed, varázsképességre van szükség? Talán igazad van. De minden emberben ott van ez a varázsképesség. Úgy hívják, figyelem. Ha pillanatgyűjtésre indulsz, ne az eszeddel figyelj, hanem a szíveddel! Amint a szíveddel figyelsz valamire, szinte megszűnik körülötted a világ. Megáll az idő. Csak te vagy ott, és az a dolog, amit megajándékoztál a figyelmeddel. S ekkor ő is megajándékoz téged. Játékra hív. Ez a közös, valódi találkozás öröme. Bárkivel és bármivel találkozhatsz így. Végtelenül színes, gazdag, örömteli lesz az életed. Persze azután a dolgok újra a figyelmedet kérik, és te látni fogod, hogy eltelt egy kis idő. De akkor már mindegy lesz. Mert tudni fogod, hogy te Pillanatgyűjtő vagy, és az idő is csak egy kedves barát, egy játék neked.

Miközben hallgattam, végiggondoltam a mai délutánt, és megértettem, hogyan is működik ez a pillanatgyűjtés. Végül a vállamra tette a kezét, és mosolyogva mondta:

- Látod, ma is annyi pillanatot gyűjtöttünk, hogy közben beesteledett. Ideje indulnunk.

Megöleltük egymást, majd megemelte cilinderét és cinkosan rám kacsintott.

- Jó gyakorlást! – súgta, és elindult az ellenkező irányba.

- Köszönöm! – mondtam, majd kisvártatva utánakiáltottam: - És miért jöttél el ma pont hozzám?

De már nem hallotta; távozó alakja mintha köddé vált volna az esti kékségben a park fái között.

Azóta is sokat gondolkoztam rajta, hogy mért pont engem és miért pont akkor látogatott meg. Persze gyakorlott pillanatgyűjtő lettem, és sok barátomnak megtanítottam ezt a különös és élvezetes mesterséget. Nagyszerű kalandokat éltünk át. Aztán arra gondoltam, azért is bízhatta rám a titkát, hogy még több embernek tovább adjam. Azért is írtam meg Nektek ezt a mesét. De ti is találkozhattok vele; lehet, hogy egyszer csak váratlanul elétek toppan, vagy megpillantjátok otthonát odafönn az égen. De ne az egyszerű, fehér vagy szürke felhőkön keressétek, hanem azon, amelyik

szivárványos.