Mese a világ keletkezéséről

Mese a világ keletkezéséről.

Réges-régi, mesebeli álomidőkbe kalauzollak téged. Képzeld el, ebben az időben nem volt még semmi, amit ma láthatsz vagy hallhatsz. Nem voltak fák, virágok, nem voltak emberek és állatok, sem házak és autók, nem volt föld és ég, sem nap, hold és csillagok – mindezekből a dolgokból semmi sem volt. Nem volt gyűlölet és harag, nem volt félelem, de vágyakozás és remény sem – ezekből sem volt semmi. Olyan állapot volt ez, mint ahogyan a kis magzat az anyaméhben érezheti magát. Kellemes, pihe-puha sötétség, biztonságos, megnyugtató zsongás – ez volt minden, ami létezett. S ez így ment időtlen időkig, nem volt benne más, csak ez a nagyon kellemes és biztonságos jelenlét.

Ám egy pillanatban – s valójában ez volt az első pillanat, a legelső mind közül, hiszen a végtelenségben idő sem létezett – tehát ebben a teljesen új pillanatban a Létező így szólt:

„Nem látom önmagam. Miért nem látom magam? De szeretném látni magam! Szeretném megnézni, milyen is vagyok. Hogy gyönyörködhessek magamban. Látni Akarom Magam!”

S ekkor különös dolog történt: egyszerre csak minden elkezdett összehúzódni, összesűrűsödni önmaga középpontja felé. Talán megfigyelted már, milyen az, amikor nagyon akarsz valamit: ökölbe szorítod a kezed, az arcizmaid is megfeszülnek, kicsit a tested is összegörnyed, összehúzódsz befelé, a saját középpontod felé, talán még a lábaiddal is dobbantasz egyet-kettőt. Lehetséges, hogy ilyenkor erre a különleges pillanatra emlékezel, mikor réges-régen a Létező összehúzódott. Sűrűsödött, sűrűsödött, s mikor már olyan nagy volt a sűrűség és feszültség, hogy nem bírt tovább összehúzódni, egyszer csak: BUMMMM! Felfénylett, és millió darabra sugárzott szét. A Létező körültekintett, és felujjongott örömében: „Nahát! Milyen csodálatos! Most már látom magam! Nagyon fényes vagyok és gömb alakú vagyok. Mennyire gyönyörű vagyok! És milyen sok van belőlem, illetve milyen sok részem van! Végtelen sokaságban gyönyörködhetek magamban!” Ekkor keletkeztek ugyanis a csillagok. És valóban, a Létező nagy örömét lelte abban, hogy csillagok formájában gyönyörködhet önmagában – hosszú-hosszú ideig, évmilliárdokig nézegette őket.

Ám egyszer, a nagyon-nagyon hosszú évmilliárdok után, egyszer csak így szólt magában:

„Valami nagyon furcsa érzés kerülget. Nem is tudom pontosan megfogalmazni. Olyan, mintha vágyakoznék valami után… Megvan! Tudom már, hogy mire vágyom! Mindig csak a saját szememmel látom magam. Most már tudom, milyen gyönyörű vagyok ragyogó gázgömbként, és pontosan tudom, milyen érzés az, hogy Vagyok. De úgy érzem, nagyon csodálatos és különleges lenne, ha nem csak én lennék az egyedüli Létező – ha lenne valaki más is. Nem tudom, ez hogyan lenne lehetséges. Hiszen soha nem volt még valaki más, csak én, és soha nem is hiányzott valaki más. Most azonban azt szeretném, hogy legyen. Nagyon kíváncsi vagyok, milyen lenne valaki más szemén keresztül látnom önmagam. Azt Akarom, hogy Legyen Valaki Más is!” Ebben a pillanatban megmozdult minden. Nagy kavargás és örvénylés támadt. A csillagok ugyan ott maradtak a helyükön, de minden más, ami addig nyugodtan állt, a Létező maga, forogni, örvényleni kezdett, mint egy nagy tölcsér. Nagy robajlással örvénylett, mint egy szélvihar, s az örvénylés nyomán mindenféle dolgok jelentek meg: bolygók, naprendszerek, csillagködök, tejutak, és mind-mind az örvénylés formájára hasonlít azóta is. Ez az örvénylés pedig nem jelentett mást, mint azt, hogy megjelentek az ellentétek. Az ellentétek összetartoznak és kiegészítik egymást. Képzelj csak el egy kismacskát, aki próbálja elkapni a saját farkát, mert nem tudja, hogy az hozzá tartozik: körbe-körbe forog. A macska azt hiszi, hogy a farok üldözi, a farok azt hiszi, hogy a macska üldözi, mindig elsiklanak egymás elől, valójában azonban mindig egymás helyébe lépnek. Hát így volt ez a nagy örvényléssel is, és a Létező tudta ezt: „Lám, most már kettő vagyok, de közben természetesen én magam vagyok, azaz egy.” S hosszú-hosszú évmilliókig élvezte ezt a körtáncot, ezt a forgást, melyet saját magával lejtett.

Idővel azonban a forgás lassulni kezdett. Egyre lassabb és lassabb lett, s végül egy nagyon kényelmes és méltóságteljes tempóban haladt tovább, ahogyan halad ma is, s melyet úgy hívunk: idő.

A forgás kitisztult, s társaival együtt ott keringett egy nagy és fényes csillag körül egy olyan bolygó is, mely a mi szívünknek különösen kedves: ez volt a Föld. Ködös pára lebegett felette, felszínén végtelen tenger hullámzott. A Létező pedig így szólt önmagához: „Látom már, milyenek az ellentétek. Van gyors és van lassú. Van puha és van kemény. Van sötét és van világos. Van nagy és van apró. Azonban azt még mindig nem tudom, milyen az, ha valaki más lát engem. Ha valaki mással beszélgethetek, ha megoszthatom vele, amit gondolok vagy érzek, ha együtt gyönyörködhetünk mindabban, ami kívánságaim nyomán létrejött, sőt, milyen jó lenne, ha neki is lehetnének kívánságai, melyek létrejönnének, és együtt gyönyörködhetnénk azokban is…”

S ekkor a Létező halkan és vágyakozva felsóhajtott: „Alázatos szívvel kérem, legyen valaki, akit szerethetek!”

Ebben a pillanatban apró fénygömbök jelentek meg. Nem olyanok voltak, mint a csillagok – hozzájuk képest sokkal parányibbak voltak, és az anyaguk sem olyan volt, hanem… milyen is? Miből jöttek létre ezek a parányi fénygömböcskék? Azt hiszem, a Létező szeretetéből. Mind egyformák voltak, s közben mind másmilyenek is – egységesek, mégis teljesen egyediek. Lassacskán formát is öltöttek: fénygömbjük köré, mely a szívükben ragyogott, gyönyörű, áttetsző, fényből szőtt testet. Örültek és kacagtak, szaladgáltak, illetve inkább szálldostak a csillagok között, játszadoztak, végtelenül boldogan, hogy léteznek, hogy együtt lehetnek egymással és a Létezővel, aki ők is valójában… S a Létező is kacagott végtelen örömében, hogy immár vannak valaki mások, akiket szerethet – s így örvendeztek és kacagtak, csengett-bongott belé az egész, addigra már szélesre tágult Univerzum.

Telt-múlt az idő, és a fénylelkecskék, vagy másnéven angyalok, egyre kíváncsibbak lettek. Ilyeneket mondogattak egymásnak: „Milyen jó lenne, ha valaki más szemével láthatnám magamat!” meg „Milyen jó lenne, ha láthatnám, milyen is vagyok!” vagy „Milyen jó lenne megtapasztalni valami egészen mást, mint amit ismerek, esetleg valami furcsaságot…!”. És lopva egyre sóvárabb pillantásokat vetettek a Kék Bolygó felé, mely felett addigra feloszlott a köd, a tengert is kontinensek, szigetek szabdalták, melyeken az élet ezerszínű sokfélesége mutatkozott meg: hegyek és völgyek, dús lombú erdők, vadvirágos rétek, barlangok, folyók és patakocskák, s mindezen csodahelyeken különleges és sokféle élőlények éltek, emlősállatok, hüllők, madarak, s a vizekben is mindenféle lények. Az angyalokat úgy elfogta a vágyakozás, hogy kérlelve tekintgettek a Létezőre.

Ő mosolygott, s azt mondta: „Vártam már ezt. Hiszen azt szerettem volna, hogy olyanok legyetek, mint én, lehessenek kívánságaitok, melyek be is teljesülhetnek. Mehettek – szabadok vagytok. Egy valamit azonban muszáj megígérnetek nekem. Soha nem felejtkezhettek meg róla, hogy testvérek vagytok! Odalent majd mindenféle játékot ki fogtok próbálni. Mindenféle módon meg akarjátok ismerni és tapasztalni önmagatokat, és lehet, hogy időnként úgy belefeledkeztek a játékba, hogy elfelejtkeztek rólam és a származásotokról is. Lehet, hogy jelmezeket öltötök fel és nem fogjátok megismerni egymást. Ezért meg kell, hogy kössünk egy egyezséget: mindig, mindenben jelen kell, hogy legyen az egyenlőség törvénye, és vállalnotok kell, hogy minden, amit másoknak okoztok, veletek is megtörténjen. Így mindig vissza fogtok emlékezni arra, hogy összetartoztok, és hogy ami összeköt benneteket, az a szeretet. Ez az én utolsó, nagy kívánságom felétek.”

A Fénylelkűek gyorsan beleegyeztek, hiszen nagyon szerették egymást és a Létezőt is, és valóban nem akartak semmi galibát okozni egymásnak – őszintén szólva el sem tudták képzelni, hogy olyat hogyan lehet.

Ma már el tudjuk képzelni, és át is tudjuk élni, milyen az, amikor galibát okozunk egymásnak. Mégis mindig fel tudjuk ismerni a Létezőt egymás szeretetében, jócselekedetében, mosolyában.

Mert attól a naptól fogva, hogy a Fénylelkek a Földre költöztek, egészen a mai napig is, a Földet álruhás, játszó angyalok népesítik be.