Levélfalviak - A csudálatos zöld kavics

Levélfalviak - A csudálatos zöld kavics.

Levélfalvi Bobó aznap nagyon egyedül érezte magát. Unottan lógázta a lábát a partmenti lapu szélén, apró kavicsokat dobált a vízbe, és közben hangosan, szívettépően sóhajtozott.

- Jaj, de unom magam! Úgy unooom! Unatkozooom! Jahj, senki nem jár erre, megesz az unalom. Szegény fejem, úgy unom a banánt, hogy mindjárt nemistudommitcsinálok.

Ahogy így sóhajtozott és jajveszékelt magában, és titokban azzal kísérletezett, hogy hányféle szólásmondás jut eszébe az unalomról, egyszerre fura dologra lett figyelmes. A Kispatak tükre fodrozódni kezdett, s valami gyönyörű, csillogó zöld dolog emelkedett ki belőle, majd gyorsan visszasüllyedt. Kisvártatva egy kicsivel lejjebb domborodott ki újra, majd megint eltűnt, s ezt ismételgette a fura, kavicsra emlékeztető dolog, egyre távolodva attól a ponttól, ahol Bobó lelkesen, ámulva nézte.

- Köszönöm! – kiáltotta Bobó, talpraszökkenve a nagy lapulevélen – Köszönöm, Világ, hogy ma sem kell unatkoznom, mert előbukkant a vízből ez a csudamicsoda!

Azzal már rohant is, hogy tervét megvalósítsa, mert mint mindig, most is azonnal kész volt fejében a terve. Leszakított egy közepes nagyságú lapulevelet, egy tövissel lyukakat fúrt a széleibe és fűszálakkal összefűzte, hogy hajó formát kapjon. Közepébe egy gallyacskát tűzött s arra egy színpompás falevelet, s így meg is volt az árbóc és a vitorla. A biztonság kedvéért egy másik gallyból és falevélből evezőt is eszkábált magának, s hogy így elkészült a műve, büszkén vízre bocsátotta a rögtönzött járművet.

Bobó úgy evezett, mint egy gyakorlott folyami kalóz, az egyik kavicsot jobbról kerülte, aztán hopp, élesen balra, mindig tartotta a sodrásirányt, követte a fodrozódást, és időnként hangos „Ahoy” vagy „Reszkessetek, itt jön Bobó kapitány!”- kurjantásokkal tetézte a mutatványt. Ahogy a Kispatak vizén lecsordogált, egyre tágasabb, egyre fényesebb területre ért, mert a csermely kiért az erdőből és egy réten vezetett keresztül. Lassult a sodrás is, így Bobónak már nem kellett annyit eveznie, manővereznie – több ideje maradt a szemlélődésre. Hamarosan észre is vette, amit keresett. Kissé távolabb tőle egy gyönyörű, ékkőhöz hasonlatos zöld felület csillant meg. Bobó egy percre sem felejtette el, hogy fontos bevetésen van. Így nem rögtön odaevezett, hanem kikötötte csónakját a parton, és lassan, osonva, óvakodva közelített a zöld ponthoz a partmenti nagy fűben. Még a lélegzetét is visszafojtotta; csak a fű és a sás susogása hallatszott.

Ahogy közeledett a zöld lényhez, mert azt már látta, hogy az illető nem kavics, hanem egy illető, egy valaki… úgy egyre furább, kereplőhöz vagy mekegéshez hasonlatos hangokat hallott. De ő csak osont tovább. A fűben meglapulva megfigyelte az idegent. Termetre valamivel nagyobb volt, mint maga Bobó. A zöld, csillogó dolog, amit kavicsnak hitt, az a jövevény háta volt; ezenkívül hosszú, izmos lábai voltak, amik bütykös, korongokhoz hasonlító ujjakban végződtek, amilyeneket Bobó még sosem látott. Hamarosan kezdte megérteni a kereplőhöz hasonlító hangok jelentését. Az illető dohogott. Mormogott. És bosszankodott.

- Hogy az a’..! Mennyi víz! Fúj, de nedves! Még hogy elsodor! Arcátlanság! A kedvenc kalapom, nézzenek oda! Na tessék! Még ilyet! – sopánkodott.

Ebben a pillanatban Bobó lépett egyet, hogy jobban hallja, és egy gally reccsent a lába alatt. Hirtelen két hatalmas, dudorodó, sárga szempár meredt rá.

- Jaj! – kiáltotta Bobó, és ijedtében fenékre huppant – Bocsánat!

- Jaj, bocsánat, szépen vagyunk – dohogott az illető, akinek Bobó megfigyelése szerint nagyon fura, lapos feje, hihetetlenül széles szája volt, és a kezeiben egy ázott kalapot szorongatott. – De fura szerzet vagy! Hát te utánam osontál?!

- Bocsánat, én, én… azt hittem, egy kavics tetszik lenni… - próbált védekezni Bobó, a fura szerzet.

- Méghogy egy kavics, mi? Na, szépen vagyunk. Elszaladt velem ez az ostoba tó, eláztatta a kedvenc kalapom, ez a kis fickó meg lekavicsoz… micsoda nap! – azzal szomorúan elfordult és tovább csavargatta a kalapjából a vizet, ami immár ernyedten, cafatosan lógott a kezében és egyáltalán nem emlékeztetett kalapra.

- Elnézést, de mégis… kicsoda tetszik lenni? Tudok valamiben segíteni? Én ugyanis itt lakom.

- Te ugyanis itt lakozol, értem, világos. Én pedig nem itt lakozom, hanem messzebb, egy kényelmes kis tó partján. Longa vagyok, a levelibékák doktora. De ez persze nem azt jelenti, hogy csak levelibékákat tudok gyógyítani. Most is épp egy beteghez indultam, valamiféle Levélfalvára, csak erre közbejött ez a sok víz. Gondoltam, kényelmesen átúszom, hiszen kitűnő úszó vagyok, erre mi történik… fogja magát és elsodor. Még ilyet! Most aztán azt sem tudom, hol vagyok. Ráadásul oda a kedvenc kalapom.

- Ne féljen, Longa úr, majd én elvezetem Levélfalvára! Én Levélfalvi Bobó vagyok, a… a… a kalóz! – mondta Bobó, aki immár teljesen visszanyerte a bátorságát, és megsajnálta a pórul járt doktort. – Kövessen csak! És van egy jó hírem is! – kacsintott. – A nagyapám bizony, képzelje, kalapkészítő!

Longa úrnak a „kalapkészítő” szóra, mintha csak varázsigét hallott volna, felcsillant a szeme. Követte Bobót a faluba, el a Kispatak mellett, át a réten, végig az erdei ösvényen, egészen Levélfalváig. A falu határában megállt. A látvány szemlátomást nagy hatást tett rá. A fák odvaiban, bokrok ágai között megbúvó kis házak, a gombák szárain feltekeredő csigalépcsők, lapulevelek alatt, páfrányok árnyékában rejtőző kedves, barátságos épületek rögtön megnyerték tetszését.

- Szóval ez az otthonod? – kérdezte elismerően, és már nem is volt olyan bánatos.

- Ez bizony! – felelte büszkén Bobó. – De nem csak az enyém! Az összes levélfalvi itt lakik!

Azzal nekiindult, és intett a doktornak, hogy kövesse. Arrébb, egy nagy lapulevél árnyékában Bobó-forma apró fiúk és lányok szaladgáltak, és egy kéklő, frizbihez hasonlatos ezközt passzolgattak egymásnak a levegőben.

- Bobó! – kiáltották, ahogy meglátták őket. – Gyere röppentyűzni!

- Most nem lehet! – válaszolta Bobó. – Épp orvosi kezelésre kísérem Longa doktort!

- Miért, beteg?

- Neeeem! – kiáltotta még vissza barátainak, majd hirtelen eszébe jutott valami, és a levelibékához fordult:

- Tényleg, Doktor úr, kinek fog orvosi kezelést adni?

- Nos, nagyszerű kérdés, kis barátom, hiszen te kellesz, hogy odavezess. Akihez igyekszem, nem más, mint Szilénosz, a Szitakötő. Kedves fiatalembernek éppen nem mondanám, inkább egy hiú fráter. Repülési versenyen volt, és véletlenül nekirepült egy faágnak. Megsérült a szárnya. Biztos megint a tó tükrében nézegette magát, azért nem vette észre. Látod, Manókám, ha becsületesen végezné a dolgát, nem a magamutogatáson járna az esze, nem történt volna meg ez a baleset.

Bobó csöndesen hallgatta, miközben a szitakötő házához vezette a doktort, mely egy nádszálon épült, emeleti, kényelmes kis lakosztály volt kiváló kilátással a tóra. Szilénosz az ágyában feküdt, és fennhangon, panaszosan sóhajtozott.

- Jaj, csak nem fakult meg máris a kitinpáncélom? Istenem, még csak tegnap fényesítettem! És a lábaim, most egészen görbéknek látom őket. Nem tesz jót nekik a fekvés. Á, maga az, Doktor úr, csakhogy itt van! Jöjjön gyorsan, nem bírom mozgatni az egyik szárnyam!

A doktor morogva közelebb lépett, miközben Bobó ámulva nézte a szitakötő kecses testét, mely ragyogó, azúrkék színben pompázva terült el az ágyon; hártyás szárnyait, melyek oly finomak, áttetszőek voltak, akár a reggeli harmaton megcsillanó napfény; ékes, nagy szemeit, melyek két üveggolyóként pompáztak a homloka alatt.

- Hűha! Csakugyan gyönyörű! – álmélkodott. – Nem csodálom, hogy tetszik magának!

- Bobó, gyere, segíts nekem! – brekegte a doktor, és így esett, hogy ezen az unalmasnak ígérkező délutánon megtörtént Bobó első igazi, orvosi beavatkozása. Mármint, amiben ő volt az orvos. Jó, jó, az orvos segítője, de mégis olyan büszke volt miatta, mintha most szerzett volna diplomát az Orvosi Egyetemen.
A doktor gyógyfüveket hozott, melyekből borogatást készítettek, rátették a sebesült részre, majd jó alaposan bekötötték a szárnyat.

- Így ni! – mondta végül Longa úr. – Kész is vagyunk. Most aztán ne mozgassa, pihentesse! Csak semmi versenyzés és tükörkép-nézegetés! Naponta kétszer kenje be ezzel, itt (egy kis tégelyt adott át), és kötözze újra. Meglátja, egy hét múlva jobb lesz, mint új korában!

Azzal elköszöntek egymástól, a szitakötő hálásan megköszönte a segítséget (és közben azt nézegette, hogy áll neki az új kötés, talán bizony bátornak és hősiesnek tűnik tőle...?), Bobó és a doktor pedig útnak indultak. Útközben a béka fennhangon mérgelődött magában.

- Méghogy repülési verseny, még ilyet! Jaj, a páncélom így, meg a szárnyam úgy! Ki látott már ilyen hiú frátert!

Bobó mélyen elgondolkozott. Nagy hatást tettek rá a nap eseményei.

- Longa úr! – mondta komolyan. – Emlékszik rá, hogy érezte magát pár órával ezelőtt, amikor elázott a kedvenc kalapja? Nagyon szép, becses kalap volt, ugye? Szomorú és mérges tetszett lenni, ugye? Hát szerintem Szilénosz is így érzi magát, amiért megfakult a szép kék színe és megsérült a ragyogó, áttetsző szárnya. Mert számára ezek a becses dolgok. Úgy látom, mindannyian féltjük a becses dolgainkat. De azért… - tette hozzá tűnődve – mi mindannyian nagyon jók is vagyunk, nem?

A doktor elámult a kis levélfalvi bölcsessége hallatán. Most már nem csak kedvelte, hanem igazán szerette is Bobót.

- Bizony, azt hiszem, igazad van, Manókám. Talán nem is különbözöm annyira Szilénosztól. És – tette hozzá széles mosollyal – mi mindannyian nagyon jók is vagyunk.

- Nagyszerű! – rikkantotta vidáman Bobó. – Nekem ugyanis van még az ön számára egy meglepetésem! Mondtam már, hogy a nagyapám kalapkészítő? – azzal eliramodott, és meg sem állt, míg kis házukhoz el nem vezette a doktort. Bemutatta szüleinek, nagyszüleinek, elmesélte kalandjaikat, Longa úr pedig új fejfedőt kapott.
Kitaláljátok, milyet?
Egy nagy, piros, zölddel beszegett, csüngős végű, igazi manósapkát.