A portálon túl

fejezet

Tél volt, hajnali 4 óra. A hó csendesen szitált, beborítva a fenyvesek lombkoronáit, na meg persze egy kicsiny faház tetejét. A kunyhóban a késői óra ellenére világosság volt. Két lakója közül csak az egyik volt ébren, Charlie. A tízéves, világos barna hajú fiú képtelen volt elaludni. Nagy terveket szőtt mára: úgy döntött, ma megkérdezi egyetlen élő hozzátartozójától, a nagynénjétől, azaz Charlotte nénitől, amit egész életében tudni akart, de nem merte megkérdezni… egészen mostanáig. Azt, hogy az édesapjával mi történt. Az édesanyja pont négy éve hagyta ott őt, az egész családdal együtt. Örökre. És ezen Charlie sem tudott változtatni, csupán az idő múlásával megtanulta elfogadni. Ám azt a tényt, hogy az édesapja, két éve felment a padlásra a limlomok közé és nem jött vissza, egy teljesen abnormális dolog volt számára. De nem tehetett mást, várta a reggelt.

Egyszer csak mocorgást hallott Charlotte néni szobája felől. Úgy tűnt, nagynénje megbirkózik a feladattal és fölkel. Charlie szapora pulzussal várta a megfelelő pillanatot, amikor becsempészi kérdését a szokásos reggeli beszélgetésbe. Majd amikor úgy érezte, elég időt adott Charlotte néninek az öltözködéshez, lassan kibújt a paplan alól és ő is öltözködni kezdett. Kér percen belül minden ruhát magára rángatott és már szaladt is a konyhába.

Jó reggelt! – köszönt illedelmesen.
Szép jó reggelt, Charlie! – felelte Charlotte néni.
Charlotte néni… - kezdte a fiú.
Igen?
Lehet egy kérdésem?
Persze!
Mi történt apával? – kérdezte lesütött szemmel, mire Charlotte néni elsápadt.
Ó, Charlie! – dadogta. – Ez nem ilyen egyszerű, tudod?
Sajnálom – suttogta Charlie. – Nem kérdezem meg többet! – ígérte. Charlotte néni csak bólintott. Aztán egy-két perc elteltével így szólt:
Hoztam neked valamit, ami reményeim szerint felvidít – mondta, azzal kiszaladt a konyhából és behozott egy lyukakkal teleszurkált dobozt. – Nyisd ki!
Egy egér? – értetlenkedett Charlie. A dobozban ugyanis egy egér lapult.
Igen – felelte Charlotte néni. – Úgy gondoltam, hogy szükséged lesz egy barátra.
Rendben, de mi legyen a neve?
Nem tudom.
Akkor… akkor legyen Moko! Moko, az egér. És én majd megtanítom beszélni! – lelkendezett j-Charlie.
Jó – nevetett Charlotte néni. – Csak előbb reggelizz meg!
Még nem vagyok éhes – felelte a fiú. Amikor kiért a házból, körbenézett.
Fa – mutatott egy fára. – Látod, Moko? Az egy fa. Az pedig hó. A sok fa pedig erdő. Te meg egér vagy, én meg ember – mutatott magára. – Az meg ház, abban lakunk. Mi pedig barátok vagyunk. Ba-rá-tok! Mondj már valamit! Tudom, hogy tudsz beszélni – tanítgatta Charlie kis tanítványát. – És ami a hó alatt van, az fű. A fű a földből nő ki. És a földben van kukac meg hernyó… A hernyóból meg pillangó lesz. A pillangó repül, tudod? Úgy, mint a madár, csak a madár magasan.
Aha… értem… - felelte az egér. – Szóval a pillangó repül…
Áááá! – hőkölt hátra Charlie. – Te… te beszélsz? – dadogta.
Ezen én is csodálkozom – csevegett Moko. – Ugyanis a tanítási módszereid mellett egy örökké valóságnak tűnt, amíg meg tudtam fogalmazni egy épkézláb mondatot!
Köszi – hebegte Charlie.
Szívesen! Amúgy nincs itt valami kaja? Mondjuk sajt? – csillant fel az egér szeme.
De – felelte Charlie. – Gyere, menjünk be!

Amint beléptek a házba, Charlie-nak eszébe jutott, hogy körül kellene nézniük a padláson, ha az édesapja nyomára akar bukkanni. Márpedig ez volt a célja.

Charlotte néni, fölmegyek egy kicsit a padlásra – mondta.
Jó, persze, Charlie! Csak vigyázz magadra! – felelte Charlotte néni.

Így hát Charlie és Moko felmásztak a padlásra, ahol kellemetlen félhomály fogadta őket. Csupán egyetlen ablak volt, s azon is csak egy kevéske fény jutott be. Az ócska tárgyak között volt minden. Szerszámok, karórák, szobrok, régi játékok, festék, könyvek… és egy ősrégi zenedoboz. Charlie rögtön kiszúrta és már nem is a játékszer felé. Fölvette, s az ujjai között forgatva egy „Ezt nézd meg” jellegű pillantást vetett Mokora. Majd Charlie úgy döntött, hogy kipróbálja. Megtekerte a kis dobozka kallantyúját és a belsejében egy portál keletkezett, ami zúgva-búgva elnyelte a fiút és egerét. Jött a zuhanás, a végtelen űr, majd egyszer csak minden véget ért és a két barát egy hófödte falucskában találta magát.

A falu tele volt Charlie számára ismeretlen lényekkel: voltak ott törpék, manók, tündérek, koboldok és egy medencében valami vízi… lények. Valamint kicsi, zöld, tündérszerű valamik.

A fiú, mielőtt körülnézhetett volna, azonnal elájult és Moko nem törődve senkivel, követte gazdája példáját. Így feküdtek ott a hóban, elveszetten, elhagyatottan.

Charlie kinyitotta a szemét, körbenézett. Egy kis faházban voltak Mokoval.

Nagyapa, nézd, a fiú felébredt! – szólalt meg egy vékony hang. Aztán előjött a függöny mögül egy Charlie-nál kicsit fiatalabb lány. A füle csúcsos volt, a szeme szikrázóan kék, haját két copfban viselte, és olyan megnyugtatóan nézett Charlie-ra, hogy a fiú még megijedni is elfelejtett.
Szia! – köszönt a lány. – Borostyán vagyok, és manó. Te?
Öhh… én Charlie vagyok… az ember – felelte a fiú.
Én pedig Moko vagyok, a híres nevezetes beszélő egér! – mutatkozott be Moko. Borostyán száját egy halk sikoly hagyta el, aztán kezét gyorsan az ajkára szorította.
Elnézést! – hebegte lesütött szemmel. – Csak nem vagyok hozzászokva a beszélő egerekhez – szabadkozott.
Semmi gáz! – felelte Moko. – De mondd, mi ez a hely?
Ez itt Tóla, a manók, koboldok, tündérek, infórák, törpék és lampócok birodalma.
Már megbocsáss, de MI?! – szaladt fel Charlie szemöldöke.
A fali neve Mita, a birodalom neve Tóla – ismételte meg Borostyán. – Ti pedig minden bizonnyal az egyik titkos portálon jöttetek. De mindjárt megyünk a bíróságra, ahol minden kérdésre választ kaptok – mondta, s ebben a pillanatban belépett a szobába egy hosszú szakállas öreg manó.
Nagyapa, vigyél minket a bíróhoz! – kérte Borostyán. – Csak ott kapnak válaszokat!
Jó, rendben. Na, gyertek, indulunk! – mondta, azzal megfogta az unokája kezét, Borostyán Charlie-ét, a fiú pedig Mokoét.
És most? – értetlenkedett a kisegér.
Most várunk – jelentette ki Borostyán. Erre senki sem tudott mit felelni, így vártak.

Aztán a táj egyszer csak változni kezdett: a hófödte faházakat, a medencékben lubickoló lényeket faházsorok váltották fel. Aztán azok is eltűntek és egy óriási palota vált láthatóvá. Ám az is távozott a képből. Végül aztán a kép megállapodott egy nagy ház előtt.

Gyertek, itt vagyunk! – szólalt meg Borostyán nagyapja.
De… de mi az előbb… ideteleportáltunk? – értetlenkedett Charlie.
Nem, dehogy – felelte Borostyán. – Ez egy egyszerű HVV volt, semmi több – magyarázta.
HVB?? – nézett rá Moko.
Igen – felelte a lány. – HVV, azaz helyváltoztató-varázslat, érted?
Jaaaa!
Megérkeztünk, fiatalok! – szólalt meg hirtelen a nagyapa. – Íme, a bíróság!

Egy óriási épület előtt álltak, amely a többi házzal ellentétben nem nyüzsgő és vidám volt, sokkal inkább nyomasztó hangulat uralkodott a tágasnak tűnő épületben.

Az előbbi utcákban ugyanis hívogatóan szép díszeket, ételeket, ékszereket, játékokat, ruhákat, szobrokat, festményeket, szőtteseket, hangszereket, növényeket és még sok más dolgot lehetett kapni. Ez a ház viszont nem volt vidám és hívogató. Sőt. Charlie hátán végigfutott a hideg.

Na, menjünk! – törte meg a csendet Moko. Úgy tűnt, a kisegeret nem rémiszti meg az épület nyomasztó hangulata.
Jó – mondta Borostyán és Charlie-ra nézett. – Gyere! – fogta meg a kezét. Azzal mind a négyen beléptek a tágas épületbe.

Bent három bíró fogadta őket. Az egyik törpe volt, a másik tündér, a harmadik pedig kobold. Egytől egyig meredten bámulták Charlie-t, aztán az egyik (a törpe) megszólalt.

Mit akarsz itt, Csalán? – kérdezte morcosan. – És miért hoztad el az unokádat, meg egy EMBERT?!
És egy beszélő egeret – vágott közbe Moko.
ÉS egy beszélő egeret – hagyta rá a törpe.
Ez a fiú, név szerint Charlie, az egyik portálon át jutott ide közénk. Nem tudom miért, de úgy érzem ez a birodalom üres és elveszett, és én is üres és elveszett vagyok. Amióta ez a fiú ide pottyant, úgy érzem, akármit tehetek, olyan boldogságot hozott ide. Kérem, ne vegyék el tőlem a boldogságot, és az én drága kisunokámtól se! Hiszen, ő és a többi kis lurkó az országunk jövője, és mi lenne, ha azt tanítanák a gyerekeiknek, hogy minden rossz és nincs remény?! Kérem! – szavalta a nagyapa (Csalán).
Ez valóban nagyon szép monológ volt, de félek, egy hosszú szöveg nem elég, hogy meggyőzzen minket, nem? – nézett körbe a tündér.
Hát nem – helyeselt a törpe. Mindenki a koboldra nézett.
Engem meggyőztél – mosolygott Csalánra.
Köszönöm! – hálálkodott Csalán.
De ez nem elég! – vágott közbe a tündér. – Hárman vagyunk bírók – emlékeztette őket.
Vettük észre… - forgatta a szemét Moko.
De kérem… - kezdte Csalán – Nem dobhatják őt ki!
Csalán, sajnálom! De ugye rémlik, mi volt két éve? – szólalt meg hirtelen a törpe.
Igen – felelte lesütött szemmel Csalán.
Akkor? – nézett rá a tündér.
Úgy érzem, most máshogy lesz – mondta Csalán.
.. szóval úgy érzi! – nevetett fel a Tündér. – És el is van intézve minden azzal, hogy maga úgy érzi. Értem!
Nem, nem csak… - kezdte az öreg manó – Csak próbálok hallgatni a megérzéseimre.
Ezt az arcátlanságot! – háborgott a tündér.
Ez nem arcátlanság – jelentette ki a kobold. – Tudjátok, a fiam, Fűzfa, elég magányos fiú és ti jófejeknek látszotok. Nem akartok megismerkedni vele? Mi ott lakunk, Mita egyik szegletében.
Mi is – helyeselt Borostyán. – Szíves örömest leszünk a fia barátai! Már ha jófej és az apjára ütött.
Hát, ez remek! – lelkendezett a kobold. – Akkor esetleg nem akartok holnap átjönni egy teára?
De, persze! – felelte Moko.
Hát, akkor az ügy lezárva – jelentette ki a kobold.
Mi?! Nem, nem, az ügy még koránt sincs lezárva! – replikázott a tündér. – És a személyes ügyeket tessék félre rakni!
Akkor úgy mondom, hogy én a vádlottak bűntelenségére szavazok – helyesbített a kobold. – Ti?
Én nem – vágta rá a tündér. Mindenki a törpére nézett.
Hát, bízom a szerencsében – mondta. – Nem bűnösök.
Éljen! – kiáltotta Moko.
Nincs baj, nincs baj! – ugrándozott Borostyán.
Megúsztuk – lélegzett fel Charlie.
Menjünk haza! – indítványozta Csalán.
Jó!

Amikor visszaértek Csalánék házához, mindenki fellélegzett.

Hát, ez húzós volt – állapította meg Moko.

Pedig másnap ennél sokkal durvább megpróbáltatásokon kell keresztül menniük.

fejezet

Másnap Charlie arra ébredt, hogy Borostyán mellett fekszik, egy pokrócokkal telerakott kanapészerűségen. Felült és az első gondolata az volt, hogy „ilyen őrült álmot?!”, de aztán ahogy körülnézett, megállapította, hogy mindet megtörténik vele és nem csak a fejében játszódik le.

Halihó, jó reggelt! – örvendezett Moko, aki két összeragasztott gyufásskatulyában töltötte az éjszakát.
Szia! – felelte Charlie nyújtózkodva. – Mondd, Moko, ez a hely tényleg valós és te tényleg beszélsz és tegnap tényleg bíróságon voltunk? – kérdezte.
Nagyon úgy tűnik – nézett körbe Moko. – Én ennél jobban nem tudok beszélni, és már egy egész nap eltelt azóta, hogy sajtot ígértél nekem – tette hozzá.
Nem is tudom, hogy történt – felelte Charlie cinikusan. – Hogy is felejthettem el egy darabka sajtot, portálok, manók, törpék, infórák, tündérek meg beszélőegerek között?! – tette hozzá szemrehányóan.
Jó, igaz, ez tényleg logikus érv – vallotta be Moko.
Na, látod!

Ekkor Borostyán (aki eddig ott feküdt Charlie mellett) hirtelen kinyitotta a szemét és meredten bámult Charlie-ra.

Te is álomra tippeltél, ugye? – nézett rá megértően Moko.
Igen – felelte a manólány. Erre mind a hárman elnevették magukat.
Gyertek reggelizni! – lépett be a szobába Csalán.

Mindannyian kivánszorogtak a konyhába, ahol a három főre terített asztal csak úgy roskadozott a sok ínycsiklandó fogástól. Volt ott csirkecomb, nokedli, saláta, mindenféle sajtok és húsok, szőlő, alma, banán, cseresznye, bor, víz és málnaszörp. Desszertnek pedig torták minden ízesítéssel, macaron, marcipán, mézeskalácsházak, cukor üveggel.

Csak Moko volt egy kicsit elégedetlen. Neki nem terítettek. Végül aztán megtalálta a dolgok pozitívumát: két perccel később már vidáman futkározott az édességházak között.

Ha mindenki végzett, esetleg el is indulhatnánk! – vetette fel Csalán.
Hova? – kérdezte Borostyán.
Már el is felejtettétek? Megyünk barátkozni a bíró fiával.
Ja, tényleg! – kapott a fejéhez Borostyán.
Ühüm… - értett egyet Moko. – Igen, igen…

Mindenki összekapkodta a cókmókját és elindultak – ezúttal gyalog. Lassan bandukoltak a szinte kietlen utcákon.

Szóval, hogy i kerültél ide? Pontosan? – indítványozott beszélgetést Borostyán.
Hát, az úgy volt… - kezdte Charlie és azzal a lendülettel elmesélte a lánynak a zavaros történetét.
Az apukád után indultál? – kérdezte Borostyán.
És tényleg elhunyt az…?
És egy zenedoboz a portál?
Hűha! Hogy nem bonyolódsz bele?
Ügyesen.
Oké, látom, szereted az egyszarvas válaszokat!
Ja – nevetett Charlie.
Itt vagyunk – jegyezte meg Csalán.
Oké – felelte Moko, aztán visszaült Charlie vállára.

Egy lélegzetelállítóan tiszta és takaros külsejű ház előtt álltak. A nagy faajtó felett díszes felirat volt: ISTEN HOZOTT! A lakhely nagyon hívogatóan hatott, ezért nem volt a légkörben az a feszültség, ami a bíróság előtt elkapott mindenkit.

Hát, menjünk be! – törte meg a csendet Charlie, és bekopogott.

Bentről morgás hallatszott, majd kisvártatva az ajtó kinyílt és egy középkorú férfi jelent meg. Ő volt a kobold a bíróságról.

Áááá, jó napot! A kedves vendégek! – pillantott körbe. – Gyere fiam, hisz’ hozzád jöttek! – kurjantott hátra. – Gyere, no, nem bántanak! – mondta. Ekkor lecsörtetett az emeletről egy 9-10 éves fiú, aki feltűnően hasonlított az apjára.
Itt vagyok! – felelte. Majd a többiekhez fordult. – Sziasztok, Fűzfa vagyok.
Szia! – eszmélt fel először Borostyán.
Hello! – mondta Charlie.
Halihó! – örvendezett Moko. – Az én nevem Moko, a híres beszélő egér. Na, mit szólsz?
Ez para – nyögte ki Fűzfa.
Azon belül?
Király!
Remek! – mondta Moko, miután meggyőződött képességei királyságáról.
Na, a többit már bent, ha kérhetem! – szakította félbe a beszélgetést Fűzfa apukája. Azzal bementek.

A ház valóban nagyon tágas és régies volt. A falakon 1600-as portrék lógtak. A képeken pózoló asszonyok egyike sem mosolygott, sőt, valamennyi arcán közömbösség látszott.

A plafonról ősrégi csillár lógott, amely csak úgy szikrázott a reggeli napsütésben. Szemben egy óriási, karfás, agyon suvickolt, smaragdokkal díszített lépcsősor volt látható. Onnan szaladt le Fűzfa. Balra egy ajtó nyílt a konyhába. Ők pedig minden jel szerint a nappaliban voltak, ugyanis körülöttük egy jó nagy kanapé és három fotel helyezkedett el. Ekkor Fűzfa megszólalt.

Gyertek föl a szobámba! – mondta, azzal felszaladt a lépcsőn, Charlie-t és Borostyánt is magával vonszolva.

Amikor felértek, elfordultak jobbra és már ott is álltak Fűzfa szobájában. Mint minden más, ez is hatalmas volt és tiszta. Jobbra az ajtótól egy íróasztal, mellette pedig egy szekrény állt. Balra egy emeletes ágy volt, amellett meg egy kisebb kanapé. A kanapéval szemben egy falra szerelt TV volt látható.

Ez itt a szobám – mondta Fűzfa. – Hogy tetszik?
Jó nagy! – vágta rá Borostyán. – És tiszta!
Nagyon menő! – helyeselt Moko.
Igen, de minek két ágy? – kérdezte Charlie.
Ha jó kedvem van, akkor lent alszom, ha rossz, akkor fent – vonta meg a vállát Fűzfa.

Ekkor azonban a beszélgetés félbeszakadt, ugyanis a szobába becsörtetett egy 14 év körüli lány. Amikor meglátta a vendégeket, kicsit elpirult.

Sziasztok! – mondta. – Apuuuuuu! Mit vegyek fel? – kiáltott hátra.
Nem tudom, kicsim – hallatszott lentről. – Mondjuk valami szoknyát!
A miniszoknya nem áll jól, a nagyban meg megfulladok – reklamált a lány.
Akkor gyere le és majd megbeszéljük! – felelte az apja.

A lány lerohant a lépcsőn és közben arról beszélt, hogy egy gönce sincs, amit felvehetne.

Bocs! – nézett körbe Fűzfa. – Ő a nővérem, Menta. Nagyon idegesítő és folyton az jár a fejében, hogy mit vegyen fel, hogy hogyan fésülje a haját, meg hogy a körömlakkja passzoljon a ruhájához – forgatta a szemét. – Szóval, előre bocsi, ha az ízléstelen vicceivel traktálna titeket a továbbiakban! – mondta.
De azért jófej? – kérdezte Charlie.
Fogjuk rá! – nevetett Fűzfa. – Csak elég kényes. Amikor kimegyek a hóba és koszos leszek, rám sem akar nézni. Ő mindig olyan… olyan… tökéletes. Legalábbis ő annak tartja magát. Ahh…
Mi van? – kérdezte Borostyán. – Mi a baj?
Á, semmi… - felelte a fiú.
Naaaa, mondd el! – kérte a manó.
Csak… csak… Menta mindenben olyan sikeres, én meg nem! Ő szép és jól énekel, menő és tök jó ruhái vannak. Nagyon hajlékony és minden más is megy neki. Nekem bezzeg semmi!
Hé, azért még nem sikeres valaki, mert jó ruhái vannak. És biztosan te is jó vagy több mindenben. Megmondom őszintén, szerintem jobb, hogy nem vagy kényes! És bizti, te is hajlékony vagy! Igazam van, vagy igazam van? – hadarta Borostyán, majd választ sem várva folytatta. – Igaz, hogy szép, de nem jobban, mint te!
Köszi! – mosolygott szomorúan Fűzfa. – És igazából még egy terpeszt sem tud megcsinálni. Nekem néha a spárga is megy! – nevetett fel.
Na, látod! – felelte Charlie.
Gyerekek, gyerteeeeeek! Indulunk! – hallatszott lentről Csalán hangja.
Jó! – kiáltott vissza Moko.

Azzal Borostyán, Charlie és Moko leszaladtak a lépcsőn. Lent már várta őket Csalán, nyakában sállal, kézfején kesztyűvel, fején sapkával.

Megyünk – közölte.

És elindultak. A havas utcákon baktatva mindenki csöndben volt. Egyszerűen senki nem akarta hangos beszéddel elnyomni a hó ropogását. Egy-két perc múlva megérkeztek Csalánék házához. Bementek és mindenki szétszéledt: Csalán a konyhába ment, Borostyán a saját szobájába, ahol ketten aludtak Charlie-val, Charlie pedig a nappaliba ment.

Az előszobától rögtön jobbra volt a konyha, ahonnan egy ajtó nyílt a nappalira, amiből Borostyán szobájába vezetett az út. Végül amellett volt a WC.

Charlie úgy érezte, hogy most egyedül kell lennie. Egyszerűen egymagában kellett feldolgoznia a hallottakat és látottakat. 10 éves volt, nem meglepő hát, hogy tovább tartott megemésztenie a történteket. Leült a kanapéra és gondolkodott. Mégpedig arról, hogy talán örök életére itt fog ragadni. Nem tudta, mit csináljon, vagy hogyan juthatna vissza, s ráadásul az is nyomta a szívét, hogy eddig semmit sem talált az apjáról, pedig a fiú számára már biztossá vált: az apja itt van valahol. És ha itt van, akkor meg kell találnia. Nem mehet vissza úgy, hogy az apja még itt bolyong valahol a manók, meg más furcsa lények között.

Szia! – nyitott be hirtelen Borostyán az ajtón. – Csak gondoltam, benézek hozzád. Hogy vagy?
Szia! – felelte Charlie, az ábrándozásából teljesen kiszakadva. – Jól vagyok, csak egy kicsit össze vagyok zavarodva, tudod?
Megértelek – ingatta a fejét a lány. – Elég fura lehet csak úgy belecsöppenni ez teljesen idegen világba!
Hát az! De igazából jól érzem itt magam, csak… minden olyan gyorsan történt.
Hát, igen!
ÉS tudod, szeretnék apám nyomára bukkanni, de eddig nem találtam semmit.
Hol akarod kezdeni a keresést?
Nem tudom.
Át akarod fésülni egész Mitát?
Ha kel…
Jó, de ha itt nem találsz semmit?
Akkor átmegyek máshová.
Egész Tólát nem forgathatod fel!
Nem forgatom fel, csak… keresek.
Hát, oké. Benne vagyok!
Mi? – szaladt fel Charlie szemöldöke.
Mondom, ben-ne va-gyok! - tárta szét a karját a lány.
Mármint miben?
Ebben az egészben.
Nem értelek.
És is jövök veled keresni.
Jó vicc – biccentett Charlie.
Ez nem vicc! – csattant fel Borostyán.
Tényleg? Ez tök komoly?
Igen!
Oké, ha te mondod! – hagyta rá Charlie.
De nem baj?
Nem, legalább nem leszek egyedül.
Itt az ebéd! - hallatszott a konyhából.
Megyünk! – kiáltott vissza Charlie.

Azzal beszaladtak a konyhába, ahol Csalán már javában főzte a kelbimbós mártással leöntött tésztát. Épp unokája tányérjára rakott egy adaggal a gőzölgő ételből, amikor a két gyerek odaért.

Jó étvágyat! – mondta. – Vigyázzatok, még meleg!

Egy-két percig még fújogatták az ételt, aztán enni kezdtek. Egyszer csak Charlie-nak bevillant egy emlék. Egy szófoszlány, amit még a törpe ejtett el a bíróságon. „Csalán, sajnálom! De ugye rémlik, mi volt két éve?”. Ez a két mondat keltette fel Charlie figyelmét.

Csalán – kezdte.
Igen?
Még tegnap, a bíróságon a törpe azt emlegette, hogy két éve valami történt. Azt szeretném kérdezni, hogy mi.
Á, semmi különös – felelte Csalán.
De én azért szeretném tudni! – erősködött Charlie.
Hát jó, legyen! – adta meg magát az öreg manó. – Az úgy volt, hogy két éve ide tévedt egy férfi. Ember volt. Persze, mindenki azt hitte, rossz szándékkal jött. Volt a bíróságon, a polgármesternél. De mindenki eltanácsolta. Aztán az egyik nap ki akarták űzetni innen, de nem találták. Egyszerűen eltűnt. Viszont még itt van valahol, nem mehetett el! A kapun legalábbis nem távozhatott. A többi helyen pedig varázslat védi Tólát.

Charlie elgondolkodott. Az édesapja tehát ugyanazon a portálon jutott ide, mint ő. És Csalán szerint még itt van. De hol? Ez itt a nagy kérdés. Ahogy Borostyán is mondta, nem fésülheti át az egész birodalmat, meg az össze házat. Az képtelenség lenne, még úgy is, hogy Borostyán a tervek szerint segíteni fog neki. Egy terv kellene. Egy terv, ami biztosan beválik.

fejezet

Evés után Charlie nem tudta, hova menjen. Csak úgy lézengett, mert nem volt dolga, feladata, amit csináljon. Hiába kereste, nem találta a helyét. Aztán leült Borostyán ágyára és várt. Egyszer csak bevillant neki egy emlék. Arról, amikor a lány (Borostyán) azt mondta, hogy vele tart. És ekkor Charlie szívét melegség öntötte el. Hiszen Borostyán segítőkész volt, ami egy olyan dolog, amit csak a barátjával tesz meg az ember. És Charlie-nak lassan négy éve nem voltak barátai. Történetesen a temetés óta. Ott volt a sok rokon a tanácsokkal, hogy „most fáj, de majd elmúlik”, vagy „a gyász sem tart örökké”, meg „jobb így, hiszen már nagyon beteg volt”, s Charlie, könnyeit nyelve állt az apja mellett, üveges tekintettel meredve a koporsóra. Az a rengeteg ember mind azt hitte, hogy az idő majd begyógyítja a heget Charlie szívében. De nem így történt. Charlie képtelen volt elfelejteni vagy túllépni a történteken. Élénken élt még az emlékezetében, amikor minden egyes nap bejárt a kórházba, abban a hitben, hogy talán aznap jobbak lesznek a laboreredmények. De nem lettek. És amikor már nem volt kihez bejárni a kórházba, mert már nem várta ott őt senki, Charlie megfogadta, hogy sose felejti el elhunyt anyját. A fiú apjának is rossz volt, meg Charlotte néninek is. Érthető. Az egyik a feleségét, a másik a húgát veszítette el. Ő és az apja akkor költöztek el a városból a hegyekbe, hátha a gyász nem követi őket. De követte. És még további négy évig követte őket, legalábbis Charlie-t, ugyanis két évre rá az apja felment a padlásra és nem jött vissza. Akkor költözött oda Charlotte néni is, hogy gondját viselje, lelkileg telkesen romokban heverő unokaöccsének.

Szia! – fogta meg hirtelen a vállát Borostyán. – Bocs, ha folyton kizökkentelek az elmélkedéseidből!
Szia! – felelte Charlie. – Csak gondolkodtam.
Min?
Azon, ami történik és ami történt velem.
Értem.
Tényleg?
Igen, értem. És átérzem.
Hogyhogy?
A szüleim négy éves koromban haltak meg.
Komolyan?
És hiányoznak?
Amit nem ismertél, nem hiányzik – közölte a lány nemes egyszerűséggel.
Kár.

Ekkor benyitott a szobába Csalán és érdeklődve hallgatta a beszélgetést, ám az eszmecsere az öreg manó jelenlétének köszönhetően nem folytatódott. Borostyán egy amolyan „épp beszélgettünk, de mindegy” jellegű pillantással ajándékozta meg nagyapját. Charlie pedig egész egyszerűen felállt és kiment a szobából azzal az ürüggyel, hogy sürgősen wc-re kell mennie.

Nagyapa – hallotta a szobából Borostyán hangját. – Épp beszélgettünk, nem zavar?
Sajnálom kicsim, csak nem akarom, hogy ennyire összeismerkedjetek – mondta Csalán, s Charlie ahelyett, hogy a mosdó felé indult volna, összehúzott szemmel hallgatta a vitát. – Azért, mert ez a fiú nem marad itt örökké, és amikor elmegy, nem szeretném, ha egy közeli barátot veszítenél el – fejtette ki. – Elég neked, hogy kilenc évesen szülők nélkül élsz.
És amíg nem megy el, addig mit csináljunk? Üljünk egész nap a ház két sarkában? – kérdezte cinikusan Borostyán. – Papa, tudod, hogy nekem nincsenek barátaim! Neki sincsenek! Hidd el, elég sok mindenen mentem keresztül ahhoz, hogy egy búcsút elviseljek!
Ahhh… jó! De ha sírni fogsz nekem?! – adta be a derekát Csalán, s Charlie megkönnyebbülten indult el a wc felé.

Bement, felkapcsolta a villanyt és leült a szőnyegekkel borított parkettára. Nem vágyott senki társaságára és remélte, hogy Borostyán ezúttal nem akar vele beszélgetni. De valahogy az aprócska házban, nem tudott hova menekülni a kíváncsi szemek elől. Nem is akart. Ez a hely, valami megfogalmazhatatlan nyugalmat árasztott, amitől Charlie olyan kiegyensúlyozottnak érezte magát, amilyennek talán még soha. Legalábbis itt gondolt másra is, mint a múltra, és ez óriási mérföldkőnek számított a fiú életében. Ekkor kopogtattak.

Bejöhetek? Mármint wc-re. – hallatszott Borostyán hangja.
Itt komolyan SOHA nem lehet egyedül az ember? - gondoltam idegesen Charlie.
Hé, Charlie, bejöhetek? Nagyon kell! – mondta Borostyán feszengve.
Gyere! – sóhajtott Charlie, azzal beengedte a lány a fürdőbe, maga pedig kiment.
Bocs – szólt Borostyán.
Semmi baj – felelte Charlie, majd az órára nézett: fél 7!
Megyek, lefekszem – jelentette ki.
Rendben – felelte Csalán, aki olyan halkan lopakodott a fiú mögé, hogy amikor megszólalt, Charlie összerezzent. – Hol szeretnél aludni? – kérdezte.
A kanapén – mondta Charlie. – Az nekem jó lesz.
Oké, akkor odarakom a plusz ágyneműt – szólt Csalán, azzal elsietett. Nagyjából öt perccel később tért vissza.
Hát, öltözz át pizsamába! – mondta.
Jó – felelte a fiú. Azzal behajtotta az ajtót, átöltözött és lefeküdt aludni. Még hallotta, hogy Csalán tesz-vesz a konyhában, aztán elaludt.

fejezet

Az új világban töltött harmadik nap reggelén Charlie úgy döntött, elég ideje van itt ahhoz, hogy egy kicsit körül nézhessen a házak között. Nyolc órakor már ébren volt, s nehogy felkeltse a többieket, lábujjhegyen átsétált a konyhába és megreggelizett. Ez nála nem számított nagy tudománynak, mivel odahaza Charlotte néni nem volt az a koránkelős fajta, s ebből kifolyólag Charlie mindig magának készített reggelit, sokszor a nagynénjének is.

Ekkor Charlie hirtelen maró bűntudatot érzett, amiért ezen az átkozott helyen lebzsel, ahelyett, hogy Charlotte nénivel lenne, aki minden bizonnyal épp önmagát okolja unokaöccse eltünéséért. Minden percben halálra aggódja magát Charlie miatt, aki közben teljes biztonságban van.

Miután megreggelizett, visszament a nappaliba és úgy döntött, hogy olvasni fog. Odasétált a könyvespolchoz és olvasgatni kezdte a könyvek címeit: 80 nap alatt a föld körül, Rumini, A három testvér, Hófehérke… Végül megakadt a szeme egy poros, vaskos köteten. Ez állt rajta: A csillaghajó titka. Charlie érdeklődve lepata a polcról és visszament vele a kanapéra. Amint olvasni kezdett, Borostyán csörtetett be.

Szia, Charlie! – mondta. – Nem láttad nagyapát?
Nem – felelte a fiú őszintén. – Én azt hittem, veled volt.
De akkor hol van?
Én nyolc órakor keltem, nem hiszem, hogy boltba ment.
Jó, de akkor hol van? Ma lesz a gyűlés!
Milyen gyűlés?
A Mita-gyűlés! Ilyenkor a felnőttek tanácskoznak és papi a gyűléselnök – magyarázta a lány.
És mikor van?
ÉS fél nyolc van. Nem, fél kilenc!
Akkor tudom, hol van! – hűlt el Borostyán és abban a pillanatban zokogásban tört ki. – Va… van egy la… la… lampócokból áll… álló csoport, akik… akik elrabolják a… a manókat, ko… koboldokat és embereket. Ők az MHSZ! Mérhetetlen Hatalmú Szövetség – suttogta.
És úgy gondolod, hogy… ? – kérdezte Charlie.
Igen!!!

Ekkor Charlie elgondolkodott. Igaz, ami igaz, még sosem került ilyen szituációba, és főleg nem ilyen… érdekes körülmények között. Ott ült a kanapén egy zokogó manólánnyal maga mellett és őszintén nem tudta, mit csináljon. Előbb vigasztalja meg Borostyánt? Vagy ne? Fogós kérdés.

Sziasztok! – lépett a szobába Moko. Aztán a síró-rívó lányra nézett. – Mi a baj? – kérdezte, majd mikor nem kapott választ, Charlie-hoz fordult. – Mi ríkatta meg ennyire?
Ahhh… hát azt sejti, hogy… - kezdte Charlie és felvázolta Moko előtt a fejleményeket. A kisegér csendben végighallgatta a fiút, nem szólt közbe, nem tett megjegyzést. Amikor Charlie története végére ért, Moko megszólalt.
MHSZ??? Ilyen hülye nevet! Fogadok, senki nem veszi őket komolyan! – mondta, s úgy tűnt, nem igazán sikerült neki leszűrni a lényeget Charlie mondandójából.
Öhm… de! – felelte a fiú.
Ja – világosodott meg Moko. – Akkor miért nem megyünk át Fűzfáékhoz? Az ő apukája úgy is bíró.
Azért nem, mert… mert… tulajdonképpen ez nem is rossz ötlet – ismerte el Borostyán. – Menjünk oda!
Jó

Azzal elindultak a ködös utcákon, egészen egy útkereszteződésig. Ám itt nem kocsikkal járt mindenki, hanem egy biciklire szerelt utánfutóban utaztak a gyerekek. Amikor ezen akadályon is túljutottak, elérték újdonsült barátjuk házát. Illedelmesen bekopogtak, de bentről ijedt menekülés hangjai szűrődtek ki. Fűzfa volt az.

Fűzfa! – kiáltott be Borostyán. – Mi a baj? Mi vagyunk azok!

Bentről mocorgás hallatszott, s néhány pillanat elteltével kidugta fejét Fűzfa. Nagyokat pislogva nézett körbe, s mikor meggyőződött róla, hogy egyedül vannak, mutatóujját szája elé tartva beengedte őket.

Ti nem MHSZ-esek vagytok, ugye? – kérdezte bent.
Nem, nyugi! – vágta rá Charlie.
Húúúú... oké – lélegzett fel a koboldfiú megkönnyebbülten.
Hol van az apukád?
Hát, az úgy volt - kezdte a kobold –, hogy ma reggel nem arra ébredtem, hogy Menta azon sír, hogy abból a kétszázezer ruhájából neki az egyik sem áll jól, újak kellenek. Na, ez már gyanús volt. Aztán amikor lementem reggelizni és nem találtam senkit, akkor már kezdtem kicsit megijedni, mert ugye ma van a Mita-gyűlés. És apu, mint bíró köteles részt venni rajta. És nem találtam sehol. SEHOL! – mesélte. – Ekkor jöttetek ti.
Miért hittél minket MHSZ-eseknek? – kérdezte Borostyán.
Mert elvileg tudnak alakot változtatni – felelte Fűzfa. – És szerintem ők vitték el őket. Nekünk pedig nincsenek infóráink.
Azok micsodák? – érdeklődött Charlie.
Hát… vízben élnek és a saját sörtéikkel táplálkoznak, amik kihullanak, ők pedig megeszik őket, azok meg visszanőnek. Elsőre cukik, csak aztán megtámadnak. Már, ha ellenség vagy. Érted? – kérdezte a koboldfiú.
Aha – biccentett Charlie. – Kikből áll az MHSZ?
Lampócokból – mondta Fűzfa. – Az egy nagyon aljas nép, és csak azért élnek velünk, mert a lakók többsége nem hiszi el, hogy gonoszak. És büdik! Pedig azok, nekem elhiheted.
Pedig minden évben van Lampócok-szavazás. Ilyenkor mindenki eldönti, hogy kinek ad igazat – vágott közbe Borostyán.
Igen – helyeselt Moko. – Vagyis, biztos… - javította ki magát a kisegér.
De akkor ne itt ücsörögjünk! – kapott a fejéhez Charlie. – Gyerünk, keressük meg őket!

fejezet

Charlie, fogd már fel, Mita átfésülése nem vezet semmire! – mondta Borostyán, aznap már sokadszorra.

Ott sétáltak Mita eldugott, szűk utcáin már vagy két és fél órája, hogy Charlie elképzelése szerint megtalálják az MHSZ-t. Fűzfa ment elöl, utána Charlie Mokoval a vállán. Mellettük jött Borostyán, fáradhatatlanul győzködve a fiút arról, hogy „ezzel semmire sem megyünk”, vagy „próbálj már meg gondolkodni egy kicsit”. Ám Charlie nem figyelt rá. Nem érdekelte semmi, csak hogy az édesapja nyomára bukkanjon. Már biztos volt benne, az apját elrabolták. Így hát Borostyán le lett szavazva, egyelőre.

De hát ott van Csalán, és az édesapám is! – ellenkezett Charlie. – Meg Fűzfa apja, és Menta! Nem akarod viszontlátni őket?
De igen, persze. Csak az a baj, hogy így nem fogunk semmit sem találni, vagy ha mégis, akkor el fognak kapni. És az nem lesz egy szép viszontlátás!
Nem kapnak el – felelte Charlie, önmagát is győzködve. – Nem kaphatnak el!
Ahhh… - morgott Fűzfa. – Ne veszekedjetek már!
Jó! – felelték kórusban.

Lassan közeledett az ebédidő, de valahogy négyőjük közül senki – még Borostyán sem – akart haza menni, mert akkor szembesülnek azzal a ténnyel, hogy odahaza nem várja őket senki, egyedül maradtak. És bár Charlie-nak nem volt idegen ez az érzés, egyetlen porcikája sem vágyott rá, hogy újra átélje. Így hát, mivel haza menni nem akartak, nem volt más opció, mint hogy itt maradnak keresgélni a… ki tudja, mit. Bármit, amit egy apró jelként lehet értelmezni. Csak hogy ez nehezebb volt, mint gondolták.

Már három órája gyalogolunk – panaszkodott Borostyán. – Muszáj szünetet tartani és enni valamit, de komolyan! – mondta, s gyomra is helyeselt: krmkrmrkm!
Hát, ami azt illeti – kezdte Fűzfa – én hoztam szendvicseket. Van sajtos, húsos, salátás, meg sima vajas. Na, ki kér?
Én sajtosat! – vágta rá Moko.
Én húsosat! – mondta Charlie.
Én is – nyújtotta a kezét Borostyán.
Akkor enyém a salátás – egyezett bele Fűzfa, majd csámcsogva hozzá tette – még, jó, hogy mindenből hármat pakoltam.
Ja!
Te, Charlie! – szólalt meg Borostyán. – Te sem akarod, én sem akarom és Fűzfa sem, de vissza kell mennünk!
Igen – helyeselt a koboldfiú is. – Nekem otthon van egy új GW-botom, ami jelez, ha gonosz varázslat van a közelben.
Azt használhatnánk – vette át a szót a manólány. – És előről kell az egészet, hogy biztosak legyünk, oké?
Jó - egyezett bele sóhajtva Charlie. Ekkor azonban az egyik csatornafedél felől mocorgás hallatszott.

Charlie ereiben megfagyott a vér. Mi lehet ez? Vagy… Ki lehet ez? Borostyán is a hang irányába fordult, s látszott falfehér arcán, hogy mindjárt elsírja magát. Egyedül Fűzfa őrizte meg a hidegvérét, s egy gyors mozdulattal belökte őket egy nagy kuka mögé. Charlie megtapogatta a vállát. Hol van Moko? A fiú kinézett a kuka mögül, ott téblábolt a kisegér, rajta a… a csatornafedélen volt! Charlie kiugrott a szemeteskuka mögül és odaszaladt Mokoért. Gyorsan felkapta és már rohant is vissza a menedéket nyújtó, bomba biztos kuka mögé. Ezt megúszta.

Moko – suttogta mérgesen -, legközelebb maradj a vállamon!
De hát a sajtos szendvicsem ott maradt – dohogott a kisegér. – Nem hagyhatom, hogy kárba vesszen az a finom sajt!
Van még két olyan szendvics – nyugtatta Fűzfa. – Ne aggódj, jut még!
Hagyjátok már abba fiúk! – förmedt rájuk Borostyán. – Inkább a csatornafedélre figyeljetek! – suttogta.

És tényleg! A csatornafedél egyszer csak emelkedni kezdett. Charlie szapora pulzussal konstatálta, hogy egy zöld, szárnyakkal rendelkező, a fiú derekáig érő, morcos lény bújik ki rajta. A lampóc (mert az volt) elővett egy adóvevőt és beleszólt. Hangja reszelősen csengett.

Szia, Pumutnyuk! Képzeld, azt a hírt kaptam, hogy az a Charlie Hapston, aki George Hapstonnak a fia, itt van Mitában – a vonal végéről recsegés hallatszott. – Igen, tudom, tudom! – folytatta a lampóc. – Elkapom a fiút, vagy ne legyen a nevem Nyákirák! – mondta, aztán letette és visszamászott a nyíláson.

Charlie elhűlve meredt a csatornafedélre. Szóval igaz, jól sejtette. Az édesapja, George Hapston ott van lent és szinte érezte, egy karnyújtásnyira van tőle, hogy viszontláthassa.

Menjünk le! - mondta ellentmondást nem tűrő hangon. – Én legalábbis lemegyek, az biztos!

A többiek mind bólintottak, jelezve, hogy a hallottak után képtelenek lennének ott ülni. Így hát, Charlie-val az élen, mindannyian – orrukat befogva- lemásztak egyenesen a szennyvízcsatornába.

fejezet

Olyan büdös van! – nyavalygott Borostyán. Charlie számolta: 5 perce vannak ott, s ez már a tizennegyedik alkalom. – Ezt a szagot képtelen leszek kimosni a hajamból!
Ne törődj vele! – mondta Fűzfa.
Neked könnyű…
Nem!
De! És az egész ruhám tiszta lucsok – jajongott tovább.
Ez az ára annak, ha szeretnéd megtalálni Csalánt – közölte Charlie, s kezdett ingerült lenni.
Jó, jó, de akkor is! – ellenkezett a manólány. – A szép copfom tönkre megy.
Na és? - biccentett Fűzfa. – Majd otthon kimosod belőle a koszt – mondta.
De akkor is!
Borostyán, ezt sürgősen fejezd be, vagy fordulj vissza, mert te akartál lejönni velünk, senki nem kényszerített. Engem eléggé idegesít a nyavalygásod. Tőlem fordulj vissza, vagy akármi, de van fontosabb dolog a copfjaidnál, már bocs! – üvöltött rá ingerülten Charlie. – Légyszi, fejezd be!
J-j-jó – dadogta a lány reszketeg hangon. – Nem kell így üvölteni… Bocs!
Ahhh… én bocs – felelte Charlie. – Tényleg.
Semmi baj.

Ott baktattak a szennyvízcsatornában, s ahogy belélegezték az átható rothadó étel-szagot, mindannyijuknak hányingere támadt, hiszen még egyikük sem járt odalent a félhomályban.

De szép ez a hely! – lelkendezett Moko. – Ahogy az a félig lehányt almacsutka ott ringatózik a vízen… Festői! És ott, nézd, egy faforgácsos zselégombóc, ami megszívta magát poshadt vízzel… Óóóó, a művészet! Nagyon szép, nem?
Más elképzelései vannak a szépségről, az biztos – súgta visszatartott nevetéssel Fűzfa Borostyánnak.
Hát jah.

Hamarosan egy ajtóhoz értek, amelyem keresztül fény és hangos beszéd hangjai szűrődtek ki. Mind a négyen megtorpantak (pontosabban mind a hárman, mivel Moko egész végig Charlie vállán utazott), és szemüket az ajtóra függesztve Charlie-ra néztek, mintha engedélyt akarnának kérni az ajtón való benyitásra.

Menjünk be? – kérdezte Fűzfa.
Ne, ne! – ellenkezett suttogva a fiú. – Vannak odabent.
Jó, de akkor mit csináljunk? – értetlenkedett Borostyán.
Hát – kezdte Charlie, de ennél a pontál elakadt. – Hát… ööö… úgy gondoltam, hogy… Na jó, elvben el sem jutottam eddig – vallotta be kínos nevetés kíséretében.
Vagyis, akkor nincs tervünk? – realizálta a hallottakat Moko.
Nincs – erősítette meg Fűzfa.
Ó – szaladt fel Borostyán szemöldöke. – Már nem világít semmi és senki nem beszél – mutatott a manólány az ajtóra.
Tényleg! – szólt Charlie.
Igen, én már előbb észrevettem, csak nem szóltam – erősködött Moko, majd látva, hogy mindenki csak forgatja a szemét, elhallgatott.
Hát, akkor menjünk be! – indítványozta Fűzfa.
Jó – értettek egyet a többiek -, akkor menjünk be!

Ám egyikőjük sem szeretett volna elsőként belépni, vagy akár csak elsőként bekopogni. Egyikőjük sem tudta, hogy mi, vagy ami még rosszabb, ki várja őket odabent, az ismeretlenben. Négyőjük közül senki sem tudott azonosulni a ténnyel, hogy előbb-utóbb be kell lépni az ajtón.

Ki lesz az első? – kérdezte Borostyán.
Én nem – tette az orrára a kezét Fűzfa.
Lányoké az elsőbbség – udvariaskodott Moko.
Ahh, fiúk, ne már! – motyogta sértetten Borostyán.
Menjünk be együtt! – gondolkodott Charlie.
Jó, de ki legyen elöl? – akadt meg Fűzfa.
Legyen Charlie középen, mi meg mellette! – javasolta Moko.
Vagy legyen elöl az egér! – javasolta Borostyán.
A nevem Moko! – magyarázta a kisegér. – És nem mellesleg, ez egy nagyon rossz ötlet.
Jó, jó!
Én már két éve várom ezt a pillanatot! Egyetlen egy percet sem szeretnék veszekedéssel tölteni, ha helyette apával is lehetnék! Szerintem nem számít, ki megy be elsőnek vagy középen. Csak menjünk már be! – szónokolt Charlie.
Igazad van – állt mellé Fűzfa.
Akár kopaszra is nyírhatnak, a nagyapáért! – kiáltotta Borostyán, majd gyorsan átgondolva a szavait, hozzátette: - Na jó, azért nem annyira…

Így hát, Charlie szónoklatát követően mindenkiben felébredt a hősiesség, ami viszont kimerült abban, hogy reszkető térdek és vacogó fogak nélkül voltak képesek belépni egy sötét ajtón, a falu alatti szennyvízcsatorna-rendszerben. Bementek hát.

fejezet

Ahogy benyitottak, hihetetlen látvány tárult a szemük elé: egy tágas, de roppant sötét szobába érkeztek. Körben asztalok sorakoztak, középen szőnyeg volt elhelyezve, Charlie-ékkal szemben pedig egy ajtó volt látható.

Hű! – nyögték ki egyszerre.
Szerintem menjünk tovább, itt nincs semmi! – javasolta Moko, mire mind a négyen helyeseltek.
Jó!
Oké!
Felőlem… - dünnyögte Borostyán.

Azzal benyitottak az új ajtón és egy – az előzőhöz hasonló – teremben lyukadtak ki.

Itt sincs semmi – közölte Fűzfa kedvetlenül.

Hát mentek tovább. ÉS így ment ez negyed órán keresztül. „Ez sem az!”, „Itt sincs semmi!” és „Menjünk tovább!”.

Őszintén, Charlie, szerintem elbaltáztuk – sóhajtotta Borostyán a tizennegyedik teremnél.
Haver, úgy érti, hogy ez már a sokadik terem. Nem hiszem, hogy itt lesznek – közölte kiábrándultan Fűzfa.
Sok teremmel rendelkezik egy főhadiszállás – erősködött Charlie. – Még nézzünk át egy-kettőt, jó? – kérdezte reménykedve.
Jó, oké – adta meg magát Moko.
Rendben – legyintett Borostyán, amolyan „minden mindegy” stílusban.
Nekem mindegy – vonogatta a vállát Moko -, csak döntsük már el végre!
Jó!

Azzal tovább mentek a következő szobába, ahol ugyanazt találták, mint a többiben. Aztán abból is távoztak, és az azután következőből is…

Ahhh, fél órája, huszonkét perce és huszonhárom másodperce keressük őket! – rázta a fejét Fűzfa.
És ha azt is beleszámítjuk, hogy Charlie vezetésével átverekedtük magunkat egész Mitán, kemény három és fél órája csináljuk – nyöszörgött Borostyán.
Tudom, tudom – mondta Charlie, ám ebben a pillanatban kicsapódott az ajtó és berontott rajta három lampóc; mind a hármójuk szorongatott valakit. Az egyik Mentát, a másik Csalánt, a harmadik pedig… George Hapstont, Charlie apját!
Apa! – kiáltotta Charlie. A többiek meredten bámultak.
Azt hiszem, a helyzet egyszerű és világos – húzott elő egy kést a zsebéből az egyik lampóc. – Adjátok fel magatokat, vagy nekik lesz bajuk! – szorította a kést George nyakához.
Nem! – hangzott a válasz.
De! – felelte a lampóc, név szerint Nyákirák.
Neeeeeeeeem! – ordították vissza egyszerre, mire Nyákirák még jobban George nyakához szorította a kést, s annak hegyénél apró vércsepp jelent meg.
Hagyd békén az apámat, te idióta lampóc, vagy mi vagy te, istenátka! – üvöltötte legalább 50 decibellel Charlie.
Ha sértegetni akarsz, sok sikert! - tárta szét a karját Nyákirák két ásítás között. – De ha gondolod, beszélhetünk érdekes dolgokról is… Még pedig az elfogásotokról.
Meg ne próbáld!
Ó, Charlie, és ti, kölykök – nézett körbe Nyákirák. – Komolyan azt hiszitek, hogy ez a lampóc itt előttetek – mutatott magára – nem vette volna észre, hogy a kuka mögött bujkáltatok? Pedig de! ÉS most jól sarokba szorítottunk titeket. Úgy bizony! – örvendezett.
Mi miért kellünk? – kérdezte Fűzfa.
Váltságdíjhoz – felelte a lampóc szűkszavúan.
És miért mondta el ezt nekünk? – érdeklődött gúnyosan Borostyán.
Azon belül?
Ha ők itt vannak, akkor ki fizet váltságdíjat? – kérdezte a fogvatartottakra mutatva Moko.
Ezeket elengedjük és fizetniük kell, hogy ti is szabadok lehessetek, jó? – vágta rá egy másik lampóc, vélhetően Pumutnyuk.
És nektek milyen szuper erőtök van pontosan? – ingerelte őket tovább Borostyán.
Ahhoz semmi közötök – mérgelődött Pumutnyuk.
Aha – értette meg azonnal a manólány. – Ha lenne, én biztosan bevallanám, hogy van… Szóval, nektek nincs!
Dehogynem, te kis féreg! – dühödött be Pumutnyuk.
Te eszement! Hát nem látod, hogy direkt hergelnek? – rivallt rá Nyákirák. Úgy tűnt, kettejük közül ő az okosabb.
Én csak a tényeket közöltem – feszegette tovább a húrt a manólány.
Te kis rohadék! – dünnyögte Pumutnyuk.
Igen, az vagyok! büszkén vállalom – vigyorgott a lampóc képébe Borostyán.
Hogy az a… - káromkodta el magát Pumutnyuk.

Amíg Nyákirák megpróbálta elmagyarázni Pumutnyuknak Borostyán szándékát, Charlie-nak volt ideje körbe nézni.

Ez a terem nem olyan volt, mint az előző kismillió. A plafonon csillár lógott, a szemközti ajtót díszes faragások díszítették. Körben, a terem szélén antik polcok sorakoztak tele könyvvel, középen pedig valami dohányzóasztalszerűség állt. Az ajtóhoz hasonlóan, ez is tele volt faragásokkal.

„Biztosan ez a tanácskozó hely”, gondoltam Charlie. Látszott, hogy a legtöbb lampóc otthonosan mozog a helyen, s Charlie ebből arra következtetett, hogy valószínűleg már évek óta az MHSZ tagjai. Bár tudta, hogy ez egy bűnszövetkezet bázisa, el kellett ismernie, hogy nem hanyagolják el. „Nem!”, mondta magának, „Nem, itt van az apám, akit már két éve nem láttam. Nem, ez a hely nem is szép, inkább ocsmány!”, gondolta.

Mindenesetre nagy-nagy pácban voltak, amire sürgősen megoldást kellett találniuk.

fejezet

„Kell, hogy legyen valami megoldás!”, törte a fejét Charlie. Amíg Borostyán Nyákirákot és Pumutnyukot ingerelte, Fűzfa pedig épp az ajtót csodálta, Charlie-nak volt ideje elgondolkodni egy terven. „Legyőzni nem tudjuk őket, legalábbis fizikailag…”, motyogott tovább magában. „De akkor hogyan?”

Amíg ezen gondolkodott, Borostyánnak sikerült úgy felhergelnie Pumutnyukot, hogy az egy óriásit ütött Nyákirák képébe. A két lampóc között pillanatok alatt brutális vita, azaz verekedés alakult ki. A többi lampóc, George, Csalán, Menta és Fűzfa apjának fogva tartói, egy kis ideig csak álltak és összehúzott szemmel nézték két társukat, majd már nem bírva tovább az égtelen ricsajt, elengedték foglyaikat és közbeavatkoztak: kézzel-lábbal próbálták lefogni Nyákirákotés Pumutnyukot, ami azonban felettébb nehéz feladatnak bizonyult a lampócok számára. Ekkor Charlie észre vette végre.

Apa! – ordította. Odarohant az édesapjához és megölelte.

Olyan melegség öntötte el a szívét, ami tíz év alatt még soha. Ott állt az apját ölelve, akit közel két egész éve nem látott, s akivel kapcsolatban már mindenki feladta a reményt, csak ő nem. És neki lett igaza! Nem Charlotte néninek, a rendőröknek vagy a rokonoknak. Neki… neki, Charlie-nak!

Szia, Charlie-kám! – puszilta meg a fejét George. – De megnőttél!
O-o-olyan rég nem láttalak-k-k-k – hüppögte Charlie zokogva. – A-a-annyira hi-hi-hiányoztál!
Te is nekem – búgta a fiú fülébe George. – De ezt ne most, előbb jussunk ki innen, jó?
Jó – szipogta Charlie.

Charlie fejében ebben a pillanatban is kismillió gondolat és érzés kavargott. Valahogy mindenki rá számított és mindenki az ő segítségét várta. Borostyán, Pumutnyuk idegesítésén kívül nem igazán jutott semmire, Fűzfa csak állt és próbálta felfogni a dolgokat, Moko pedig…

Hol van Moko? – tépte ki magát apja karjaiból a fiú.
Ki az a Moko? – értetlenkedett George.
Egy egér, aki beszél – vágta rá Charlie félvállról, azzal már futott is.

A lampócok még mindig a megdühödött Nyákirákot próbálták lefogni, ezért Charlie nyugodtan kereshette kis barátját. Nem mintha nyugodt lett volna. Lélekszakadva rohant, s közben magában fohászkodott, hogy senki ne tapossa össze Mokot. Éppen csak alig hallott valamit, mert Menta egyfolytában az öccsének üvöltözött, szintén sírva, hogy menjen már oda. Csalán pedig épp kisunokáját ölelgette nagy élvezettel, mintha már soha többé nem lenne rá alkalom. De Charlie eltökélte, hogy lesz!

Az óriási hangzavar ellenére Charlie-nak sikerült meghallania a motoszkálást és kaparászást, ami a falból jött.

Ekkor egy tégla „magától” eltolódott és a résből kiugrott Moko.

Cső, csumi! – köszönt vidáman. – El sem hiszed, mit találtam! Azért tippelj!
Hála az égnek, hogy jól vagy! – sóhajtott Charlie megkönnyebbülten.
Na, tippelj! – bíztatta tovább Moko. – Nem akarsz? Kár. Mindegy, akkor elmondom. Na, szóval én olyan három perce úgy döntöttem, hogy kiszállok a buliból – kezdte. – És ahogy szaladtam a sok láb között, úgy éreztem, hogy elájulok a bűztől – tette hozzá, csak úgy mellékesen. – Na igen, és aztán odafutottam a falhoz. Elkezdtem ütni, hátha kinyílik – mondta, s mivel Charlie egészen furcsán nézett rá, folytatta -, de nem nyílt ki. És akkor elkezdtem őket tolni, hogy hátha. Ne nézz már rám így! – szólt rá Charlie-ra. – És úgy az egész téglasor megmozdult! De tényleg! Maradt egy rés a téglák között, én meg bemásztam. És kijutottam! Oda, a kukához! – mesélte lelkesen a kisegér.
Tényleg? – álmélkodott Charlie.
Tényleg!
Akkor viszont kijutunk! – kapott a fejéhez Charlie. – Borostyán, Fűzfa! Csalán, apa, meg mindenki! Gyertek ide! – kiáltotta, mire a manólány felkapta a fejét.

És ekkor Borostyán és Fűzfa odaszaladtak, Menta az apja kezét fogva rohant oda, George pedig… Nos, ő volt az első. Charlie részletesen előadta Moko beszámolóját, majd a saját tervét is.

Figyeljetek! – kezdte halkan, hogy a birkózó lampócok meg ne hallják, majd folytatta. – Az van, hogy most be fogunk menni a falba – mondta, mire Borostyán és Fűzfa egy „még vészhelyzetben is tud viccelni” stílusú pillantást váltott. – Ez nem vicc! – tette hozzá a fiú mérgesen. – Gyertek – intett, azzal tologatni kezdte a téglákat. Nagyjából egy perc elteltével a téglasor szépen eltolódott, s ők heten, Mokoval együtt nyolcan, beléptek rajta.

Csakhogy Nyákirák és Pumutnyuk észrevette őket…

fejezet

Igaz, még csak három napja volt Tólában, de Charlie úgy érezte, hogy ez a különleges hely máris a részévé vált. Itt nem kísértették rémálmok, és nem gondolt minden egyes pillanatban a kínkeserves múltjára. Itt végre az lehetett, ami akart: egy teljesen átlagos fiú. De ahhoz túl kellett jutniuk ezen az akadályon.

Amint beléptek a „falba”, egy nagyon szűk folyosón találták magukat. A falon vakolat sem volt, csupán a poros, koszos téglák, meg az állott dohszag, semmi más. Úgy tűnt, ezt a helyet is az MHSZ tagjai építették, de évek óta nem használták.

A lampócok jól megbeszélt terve kudarcba fulladni látszott. Ügyesen kitervelték ugyan, hogy elrabolják George-ot, Csalánt, Mentát és apukáját, hogy idecsalják Charlie-ékat, de Mokoval bizony nem számoltak!

Charlie hirtelen, mutatóujját ajkára tapasztva megállt, mire a többiek is így tettek.

Mi az? – kérdezte Fűzfa.
Ti nem hallottatok valamit? – kérdezett vissza Charlie.
Követnek? – rémüldözött Menta, mire az apukája rászólt.
Menta, drágám, nyugodj meg!
Mit hallottál, Charlie? – szállt be a beszélgetésbe George.
Hát… valamit… - gondolkodott a fiú.
Ugyan már, Charlie! – szólt Borostyán. – Ebédre csak egy szendvicset ettünk, te hallucinálsz, nemde?
Ahhh… lehet – vonogatta a vállát a fiú.

Azzal tovább indultak, de Charlie végig azon gondolkozott, hogy a hang, amit hallott, vajon az őket követő lampócoktól jött-e. Aztán egy-két perc múlva Charlie fülét újra megütötte a léptek zaja.

Most már én is hallom! – helyeselt Fűzfa.
Én is – értett egyet Moko. De Borostyán hajthatatlan volt.
Ne már, fiúk! – kezdte a manólány. – Hogy lehet, hogy én például nem hallom? És rajtatok kívül senki más?
Igen, ez logikus! – csatlakozott Menta. – Biztosan nem követnek… - nézett az öccsére bizonytalanul, aki viszont elszántan állta nővére tekintetét.

És ez így ment még vagy negyed órán keresztül. Ahányszor a fiúk hallottak valamit, a lányok azonnal leszavazták őket azzal, hogy „Csak ti halljátok!”, meg „Ne legyetek ilyen félősek!”.

Elég legyen! – csattant fel Charlie. – Vagy fél órája itt vagyunk és halljuk ezt a hangot, lányok! Nem hallucinálunk, de komolyan!
De… - kezdte Menta, ám Fűzfa közbevágott.
Nincs de – mondta. – Fogjátok már fel! Nem vagyok hülye, és Charlie sem az!
Igen – helyeselt Moko. – Azért csak mi halljuk, mert nektek rossz a fületek – vágott vissza esetlenül.
Na, na, na! – vágta félbe a kialakuló vitát Csalán. – Ne legyen vita! Inkább menjünk tovább!
Jó!

Tovább mentek, de a következő negyed órában Menta és Borostyán hozzá se szólt a két fiúhoz, hanem tisztes távolságban baktattak morcosan, lehajtott fejjel, szótlanul, mígnem George felkiáltott:

Én is hallom! – mondta, s erre mindenki felkapta a fejét.
Ha egy felnőtt mondja, már nyilván a lányok is elhiszik – forgatta a szemét Charlie.
Tényleg? – rémült meg Menta. – Akkor… követnek?
De-de-de-de tényleg? – kérdezte Borostyán. – Én nem hallok semmit. Biztos?
Igen, tuti – felelte Moko.
Most közelebbről jön! – fülelt Fűzfa.
Ezt meg hogy érted? – sikongatott Menta. – Mi az, hogy közelebbről?! – kérdezte, ám ebben a pillanatban megszólalt Fűzfa apukája.
Most mindenki nyugodjon meg! Mély levegő! – kezdte. – Már nem lehet sok hátra, úgyhogy húzzunk bele és akkor előbb kiérünk innen. És nem hiszem, hogy követnek, de ha mégis, akkor is mindenki nyugodt marad, jó?
Rendben – felelte Borostyán.
Na, akkor menjünk! – zárta le a témát Csalán, unokája kezét megfogva.

Azzal harmadjára is elindultak. Charlie már szinte unta az utat, úgyhogy figyelme lankadni kezdett. Újabb fél óra elteltével már senki sem hitte, hogy még történhet bármi baj.

Messze vagyunk még? – érdeklődött immáron tizennegyedgyére Menta, aki úgy tűnt, a világ minden kincséért sem hagyná abba a panaszkodást. – Elfáradtam! Éhes vagyok, de tényleg, nagyon! Mikor érünk oda? – nyávogta.
Majd – hangzott a szűkszavú felelet.
Az mikor lesz?
Ahhh… én nem várok „majdig”!
Jó!
Apaaaa! Elfáradtam! – folytatta tovább Menta.
Úgy tűnik, a lányok ilyen nyávogósak – súgta Fűzfa Charlie-nak.
Jah, csak Borostyán legalább a copfját féltette, de Menta… Mi sokkal jobban el vagyunk fáradva – búgta vissza Charlie. – Egyfolytában ezt csinálja?
Igen, sajnos.

Amíg Menta, tizennégy éves létére hisztizett és Charlie-ék beszélgettek, addig Moko felült George vállára, s ők is ismerkedni kezdtek. Már egy órája az alagútban sétáltak, s Charlie nem értette, hogy Moko hogy tudta cirka két perc alatt megjárni az utat.

Te, Moko – kérdezte aztán -, jó irányba megyünk? Te olyan gyorsan kijutottál, mi pedig még mindig itt vagyunk…
Hát, tudod, én eszeveszettül futottam, mi meg csak sétálunk. Az előbb még meg is álltunk, de szerintem jó irányba tartunk… - bizonytalanodott el a kisegér.
Csak „szerintem” szinten megyünk jó irányba? – kapott rögtön az alkalmon Menta.
Igen, de ne borulj ki! – kérte Moko.
Jó, jó, semmi baj – fújta ki szaggatottan a levegőt Menta. – De az ott micsoda? – sikoltotta vérfagyasztóan, mire az egész társaság egy emberként kapta oda a fejét és meredt elkerekedett szemmel abba az irányba, amerre az idegileg romokban heverő koboldlány mutatott.

És valóban. Az egyik kiálló téglán egy kés volt. Nyákirák kése.

fejezet

Charlie a feszültségtől teljesen lemerevedve állt a kiálló tégla előtt, tudva, hogy a gyanúja beigazolódott: Nyákirák és feltehetően Pumutnyuk is követi őket.

Öhm – vonogatta a vállát Charlie, miközben próbálta rendezni a gondolatait. – Ez biztos, hogy… izé… szóval, hogy az övé? – kérdezte szórakozottan.
Igen, Charlie, ez Nyákiráké – vágta rá idegesen Borostyán. – De most mi legyen? Ez egy csapda, vagy mi? Vagy követnek?
Nem tudom – tűnődött Moko. – Igen, lehet, hogy csapda és biztosan követnek, ha ez is a tervük része volt, ugyanakkor az is lehetséges, hogy ez a kés már évek óta itt áll – jelentette ki a kisegér, majd folytatta. – Vagy az is lehet, hogy direkt ide rakták ezt a kést – mutatott az eszközre -, hogy megijedjünk. Á, vagy akár kitalálhatták, hogy mi majd kitaláljuk, hogy kitalálták…
Ha már tudsz értelmesen beszélni, akkor ezt a tudásodat használd is, jó? – értetlenkedett Menta.
Jó, jó!
Khm – vágott közbe Csalán. – Ha követnek – márpedig követnek -, akkor mennünk kellene, nemde?
Igen – helyeselt mindenki.

Ám ekkor az egyik szikla mögül mocorgás hallatszott, mire mindenki lemerevedett. Charlie szapora pulzussal várta, hogy mi fog történni. Ekkor a szikla mögül kiugrott Nyákirák, őt követte Pumutnyuk. A két lampóc hangosan vihogva szólalt meg.

Azt hittük, már itt éjszakáztok! – nevetgélt Pumutnyuk.
Bár, való igaz, már fél 7 van! – röhögcsélt Nyákirák is.

Charlie, Moko, Fűzfa, Borostyán és Menta szájtátva meredt a két lampócra, míg Csalán, George és a két testvér édesapja megpróbált férfiasan viselkedni.

Hátrább! – szólt Csalán, de senki sem tudta, hogy Nyákiráknak és Pumutnyuknak szólt-e, vagy a gyerekeknek.
Ki? – kérdezett rá Moko.
Ti! Gyertek mögénk! – utasította őket George. – Gyorsan, majd a felnőttek elintézik!
A felnőttek elintézik, mi? – kacarászott Nyákirák. – Na, nem! Ti most szépen velem jöttök. De ha a felnőttek el akarják intézni, akkor velük kezdjük! – pillantott Pumutnyukra gonoszul.
Igen – helyeselt az.

Ekkor Charlie-ék ösztönösen hátrálni kezdtek, a lampócok pedig, ezt látva, közelíteni. Már-már úgy tűnt, hogy sarokba szorítják őket, amikor Borostyán cselekedett. Kibújt nagyapja karjaiból, odaszaladt a kiálló téglán heverő késhez. Felkapta és úgy fordult szembe az ellenfeleikkel, Nyákirákkal és Pumutnyukkal. Azok ketten már nem vihogtak, mert Nyákirák a kése nélkül elvesztette a méltóságát is. Most már csak Nyákirák volt, kés nélkül. De úgy tűnt, hogy Pumutnyuk folytatja, ha nem így, akkor úgy.

Ne bánts! – kérte. – Én sem bántottalak… nagyrészt.
Szabadon elmehettek, csak azt add vissza! – fogta könyörgőre Nyákirák is. – Ha kell, ki is vezetünk titeket, de az a kés ősi eredetű és mindennél fontosabb nekem. Felgyújthatják a várost. Nem baj! Járkálhatnak gyilkosok Tólában. Nem baj! De ha annak a késnek baja lesz, elszakad a húr! Én… én nem tudom, mit csinálnék nélküle. Kérlek! – nyöszörgött.
Egy feltétellel – kezdte Borostyán. Először kivezettek innen minket és addig nálam lesz a kés. Azután felszámolod az egész MHSZ-t, de tőlem lakhattok ott. És mindezek után visszakapod a késed, jó?
Rendben – egyezett bele rögtön, majd az orra alatt hozzá tette – tudsz te üzletelni, kislány…
Tudok! – vágta rá a manólány büszkén.

Azzal Nyákirák elindult jobbra, s mindenki követte. Nagyjából fél perc telhetett el, mire Csalán szóhoz jutott.

Na, így kell tárgyalni! – veregette meg kisunokája hátát. – Ügyes voltál!
Ja! – értett egyet Moko.
Igen, igazi üzletember vagy! Vagy… üzletmanó? – gondolkodott Charlie, mire mindannyian elnevették magukat.

Csak úgy záporoztak a dicséretek és hátveregetések, Borostyán pedig örömmel fogadta a bókokat és az elismeréseket. Dagadó mellel, felszegett állal követte Nyákirákot, aki öt perc elteltével így szólt:

Már nem vagyunk messze – mondta, aztán a manólányhoz fordult. – Megvan még a késem? – kérdezte villámló szemekkel.
Igen – felelte Borostyán. – Semmi baja, nézd! – vette ki a zsebéből a teljesen ép eszközt. – Látod?
Jó – közölte Nyákirák feszülten. – Gyertek! – szólt, s erre mindenki a távozni készülő lampóchoz futott.
Te, Borostyán – kezdte Charlie. A többiektől lemaradva haladtak hárman (Mokoval együtt négyen), Fűzfával és a manólánnyal. – Hogy… hogy hívták az édesapádat? – kérdezte a fiú, majd érezve, hogy most belenyúlt valamibe, rögtön szabadkozni kezdett. – Ja, bocs, nem akartam…
Nem, nem, semmi baj! – felelte Borostyán. – Amúgy Oszvaldnak, anyukámat pedig Elvirának. És a te anyukád?
Klaudia – mondta Charlie.
Félvér vagy? – kérdezte Fűzfa.
Klassz! – ismerte el Moko. – És a te… te anyukád hol van? – nézett Fűzfára.
Ő négyéves koromban lelépett egy másik pasassal – mesélte. – Elváltak.
És kéthetente találkozol vele? – kérdezte Borostyán.
Három?
Nem – vonta meg a vállát Fűzfa. Ő csak úgy elhúzott, a francba… - káromkodta el magát. – Hat éve már… - sóhajtott. – De nem sajnálom. Nem akarok olyannal lakni, aki négy évig itt volt, aztán úgy érezte, hogy a kötelezőket teljesítette és mehet!
Megértelek – mondta Charlie.
Sziasztok! – lépett oda hozzájuk Menta. – Mizu? – érdeklődött, ám ebben a pillanatban Pumutnyuk megszólalt:
Itt vagyunk.

Erre mindenki abbahagyta azt, amit csinált. Nyákirák eltologatta a téglákat és ezáltal egy rés jelent meg (olyan, amin bementek). Ezen már mindenki kifért, ezért Nyákirák és Pumutnyuk vezetésével mind a heten kimásztak rajta, egyenesen a csatornafedélhez.

Most add ide a kést! – szólt Nyákirák. – ADD IDE!
Jó – nyújtotta át a lampócnak a kést Borostyán.

Charlie megkönnyebbülten nézett körbe. Már nem fenyegette őket veszély.

fejezet

Amikor Nyákirák, a téglákat újból eltologatva visszamászott, Pumutnyuk Borostyánhoz fordult:

Miért nem jelentettél fel minket ezzel az egésszel? – kérdezte a falra mutatva.
Hát… - felelte a manólány -, már eddig is ott lent nyomorogtatok a minden alatt. Miért lenne nektek büntetés a börtönben? Inkább nyaralás! – mondta, mire úgy tűnt, hogy Pumutnyuk elgondolkodik, majd egyet ért az érveléssel.
Jó – bólintott végül. – Köszönöm! – azzal Nyákirák után sietett.

Ezután szedelőzködni kezdtek, és szép lassan elindultak. Mentek-mentek-mentek és mentek, de az út valahogy nem akart elfogyni a lábuk alól. Amikor mégis odaértek ahhoz az útkereszteződéshez, ahol Menta, Fűzfa és az apukájuk másfelé mentek tovább, kezdődhetett a búcsúzkodás.

Szia! – ölelte meg Fűzfa Borostyánt és Charlie-t. – Vagyis sziasztok.
Szia! – köszönt el Charlie.
Szia! – felelte Borostyán is.

Mindenki elindult a maga útján. Charlie-ék hamarosan megérkeztek Csalán házához és bementek. Charlie és George rögtön félre vonultak a hálóba.

Apa, most mi legyen? – kérdezte Charlie, félve a választól. – Én nem akarok elmenni, olyan jó itt! De közben, otthon Charlotte néni biztosan nagyon-nagyon-nagyon-nagyon aggódik. És… és… és most, hogy te is itt vagy, olyan jó lenne haza menni, de közben itt is akarok maradni – próbálta szavakba önteni az érzéseit a sírás szélén állva.
Jó, jó, értem, Charlie, drágám! – nyugtatta elkeseredett fiát George. – Nyugodj meg!

Ekkor Charlie már úgy érezte, hogy nincs megoldás. Vagy itt marad, maga mögött hagyva régi életét, vagy elhagyja ezt a varázslatos helyet és visszaköltözik otthoni házába.

Menjünk haza! – mondta ki végül. – De minden vasárnap átjövök ide – szólt ellentmondást nem tűrő hangon.
Rendben – egyezett bele George. – Minden vasárnap.

Charlie elmondta a jó hírt Borostyánnak és Fűzfának, mire mindketten úgy reagáltak, hogy „Tök jó, de ugye Moko is jön?”. Charlie nagyon-nagyon örült, hogy négy év után végre barátokat szerzett. Egyszerre hármat is!

---

Másnap reggel Charlie borzasztó szájízzel ébredt. Felült és körbenézett: Csalánék házában volt, ahol este lefeküdt. Egyszer csak kopogtattak a hálószoba ajtaján és belépett Borostyán.

Szia! – köszönt. – Apukád már felöltözött, te is öltözz fel, mert már itt van mindenki.
Jó – felelte a fiú. - De hogyan fogunk visszajutni? – kérdezte, de a manólány már épp becsukta maga mögött az ajtót, így nem hallotta a kérdést. Charlie gyorsan öltözködni kezdett. Fél perc elteltével már készen is volt, így hát kiment a szobából
Szia, Charlie! – köszönt rá a konyhában George. – Gyere, a többiek mind kint várnak!
Rendben – bólintott Charlie. – De hogyan fogunk hazamenni? – érdeklődött újból.
Haza akarunk menni, ugye? – kérdezett vissza George.
Igen – felelte Charlie kicsit furcsán.
Na, akkor úgy – válaszolta meg a Charlie által feltett kérdést George, mire a fiú tanácstalanul bólogatni kezdett.

Amikor kiértek a házból, a kunyhó előtt várakozókat és meglátták: Csalán, Borostyán, Fűzfa és Menta az apukájukkal, valamint ez egyik virágcserép tetején, Moko.

Én is jöhetek veletek vasárnaponként? – kérdezte a kisegér, miközben sietősen felmászott Charlie vállára.
Persze – felelte a fiú, Moko kurtán bólintott.
Szia, Charlie – szólt Fűzfa apukája is, s kezet fogott a fiúval.
Légy jó! – ölelte át Csalán. – Minden vasárnap várunk ebédre!
Köszönöm – felelte Charlie.
Ugorj majd be hozzánk is! – csapott Charlie tenyerébe Fűzfa.
Ki nem hagynám! – biccentett a fiú.
Várunk vissza – ölelte meg Charlie-t Borostyán.

Amikor George is kezet fogott mindenkivel, odaálltak a házhoz, háttal és Borostyán hirtelen megszólalt.

Szép ez a táj, nem azt mondom, de ők inkább legyenek otthon! – mondta ki a varázsigét.

---

Pár másodperc múlva, amikor kinyitotta a szemét, Charlie a hófedte fenyők lombkoronáin átszűrődő fényben csillogó ablakok előtt állt. Az ablakok pedig egy házhoz tartoztak. Az ő házukhoz. Ebben a pillanatban kirontott a házból Charlotte néni.

Charlotte! – kiáltotta. – George! Gyertek be azonnal! Mindenről tudni akarok, méghozzá most! – utasította őket.

Charlie és George beléptek a házukba és egy „hát, az úgy volt” kezdéssel elmeséltek mindent Charlotte néninek kezdve azzal, hogy titkos portál, aztán manók… Charlotte néni pedig azt meghallva, hogy vasárnaponként újra ellátogatnak majd oda, rögtön ellenkezni kezdett.

Nem volt elég ez a négy nap? Neked meg a két év??? – sopánkodott.
Én nem is mennék – közölte George. – Csak Charlie és Moko.
Igen – helyeselt a kisegér. – Csak én és ő.
Jaj! – ugrott egyet Charlotte néni.
Mondtam, hogy megtanítom beszélni! – vigyorgott Charlie. Úgy tűnt, Charlotte néni könnyen veszi az akadályt, hogy ezentúl egy beszélő egérrel kell majd együtt élnie és elengedte a dolgot.
Na, de Charlie, ettél te rendesen? – kérdezte. – Olyan soványnak tűnsz.
Fú, hát az nem kifejezés, hogy „rendesen ettem” – vélekedett Charlie. – Az elmúlt négy napban ettem fasírtot, szalonnát, tojást, sajtot, mézeskalácsot, cukrot, csokit, salátát, tortát, muffint, marcipánt, csirkecombot és nokedlit. Ettem elég rendesen.
Ó, értem – felelte Charlotte néni. – Na és nem akartok egyet ebédelni?
Fél 9 múlt – felelte George. – Még nem.
Rendben, akkor csak pihenjetek le kicsit! – mondta Charlotte néni ellentmondást nem tűrő hangon, s mivel ezzel Charlie mélyen egyet értett, el is indult a szobája felé. Ahogy odaért, úgy, ahogy volt (cipőstől, ruhástól) befeküdt az ágyába és azon nyomban elnyomta az álom.

fejezet

Charlie arra ébredt, hogy Moko eszeveszettül ugrál a fején és közben őrült módon kiabál.

Mi? Csalán… Fűzfa… nem, nem… - motyogta Charlie félálomban. – Mi a baj, mi történt? – kérdezte.
Gyere ebédelni! – felelte Moko. – Én is elaludtam, úgy, mint te. És arra keltem, hogy olyan, de olyan éhes vagyok, hogy mindjárt kilyukad a hasam. És már majdnem hívni akartam a mentőket, amikor beugrott, hogy ez a ház a nagy semmi közepén van. Már, ha van a semminek közepe – gondolkodott el a kisegér egy pillanatra, aztán már folytatta is. – Milyen ciki lenne, ha ide kihívnám a mentőket? Mit mondanék? A „Halló, én egy beszélő egér vagyok, és szeretném, ha ide jönnének a nagy semmi közepébe, de vigyázzanak, nehogy a nagy semmi szélére jöjjenek” típusú segélykérés nem lenne jó, úgyhogy úgy döntöttem, hogy megkérem a nagynénédet, hogy csináljon már egy ebédet. Erre megcsinálta és rávágta, hogy nélküled nem fogjuk elkezdeni az evést, ezért rohantam ide, felébreszteni téged, mert hát azért tudsz majd még aludni, de az én hasam meg nem tud várni a kajálással, mert egyszerűen, úgy, ahogy van, ki fog durranni! Szóval, légy szíves gyere ebédelni, jó? – hadarta.
Ó, oké, persze – felelte Charlie, azzal kikászálódott az ágyából és az étkező felé vette az irányt. Amikor odaért, Charlotte néni és George között helyet foglalva, enni kezdtek.
Eh nagyhon fimom! – jelentette ki Moko teli szájjal, aztán még egy adag parmezános mozarellát tömött bele a pofazacskóiba. – Rhég etthem sajfot!

Aztán egy pár „odaadnád a mártást?” kérdésen kívül már senki sem szólt egy árva szót sem, némán ettek. Egy darabig Moko is szótlanul falatozott, de aztán megunta és beszélni kezdett. Hogy miről, azt se Charlie, se senki nem tudta követni.

Na, igen, így lettünk barátok – fejezte be a monológot, mire mindenki fellélegzett. – De van még egy történetem. Aki szeretné meghallgatni, azt tegye fel a kezét! – kiáltotta, mire az asztalnál ülők „minden mindegy” alapon rakták fel a kezüket. – Remek! – lelkendezett a kisegér és újabb történetbe kezdett. – Na, szóval. Ez tavaly vagy tavalyelőtt történt. Nyáron, a folyóparton ugrándoztam és… - mesélte, de ekkor már Charlie nem bírta tovább hallgatni Moko meséit, ezért felállt.
Elmegyek wc-re – mondta, mire George és Charlotte néni irigykedve nézett utána. Miután bemenekült a wc-be, Charlie kimerülten nézett maga elé. – Húha, tud beszélni, rendesen! – állapította meg magában.

Ezután visszament az asztalhoz, ahol Moko még mindig beszélt, rendületlenül. Amikor vége lett az ebédnek, Charlie elvonult a szobájába olvasni. A kedvenc könyvét, a Barákokat kezdte el újra. Immáron ötödjére olvasta ezt a könyvet, mivel nem volt semmilyen könyvesbolt a környékükön, meg hát, szerette is. Olvasott vagy öt fejezetet, majd megunva az egyedüllétet, átment a nagynénje szobájába, aki szintén olvasott.

Szia, Charlie! – tette le a könyvet Charlie néni. – Apád lefeküdt egy kicsit aludni, vagy nem hozzá jöttél?
Nem – felelte a fiú -, most hozzád jöttem.
Na, és mi kéne? – ült föl az ágyon Charlotte néni. – Jó tanács? – tippelt, ám Charlie megrázta a fejét.
Válasz – mondta.
Adok én választ, de kérdés nélkül nehéz lesz – felelte Charlotte néni.
Hát, az a kérdés, hogy most mi lesz? – sütötte le a szemét a fiú.
Hogy érted? – kérdezett vissza Charlotte néni. – Éljük tovább az életünket, ahogyan édesanyád halála után is tettük – szaladt ki a száján.
Nagyon hiányzik! – bökte ki Charlie. – És ha látná, hogy mik történtek az óta, amióta már nincs itt, biztosan szomorú lenne – sírta el magát a fiú.
Nem lenne szomorú! – vágta rá Charlotte néni. – Inkább büszke!

Azzal megölelte unokaöccsét, és miután Charlie arcán egymás után gördültek le a könnycseppek, a fiú arra gondolt, hogy amíg más otthon bontogatja majd az ajándékokat karácsonykor, neki miért a legrosszabb ünnep négy éve, amióta az édesanyja elhagyta őket. „Ez nem fair” – gondolta.

Charlie – szólalt meg hirtelen Charlotte néni -, Mokon kívül van más háziállatod? – kérdezte.
Nincs – felelte a fiú, akit teljesen váratlanul ért a kérdés.
Rendben – nyugodott meg Charlotte néni. – Akkor egy teljesen átlagos, varázserőtlen csiga mászik rajtad – közölte.
Mi?? – kapott a hátához Charlie ijedten, mire Charlotte néni elnevette magát.
Csak vicceltem – kuncogott.
Akkor jó! – fújta ki hosszasan a levegőt Charlie. – Jöhet árvíz, jöhet hurrikán, csak csigát ne! – nevette el magát szórakozottan.
Inkább választod a hurrikánt? – érdeklődött.
Nem, csak vicceltem! – nyugtatta meg nagynénjét Charlie.

És így szórakoztak ők ketten, másfél órán keresztül, míg nem Charlie-nak eszébe jutott valamit.

Charlotte néni – kezdte -, te nem akarsz majd eljönni velünk Tólába vasárnaponként?
Nem, nem – ellenkezett rögtön az említett. – Én nem akarok!
Nem is érdekel, hogy milyen? – kerekedett el Charlie szeme, mire Charlotte néni hanyagul megvonta a vállát.
Nem, nem igazán – mondta.
Kár – ingatta a fejét Charlie. – Pedig szerintem tetszene. Legalábbis rám jó hatással volt.
Bizony – bólogatott Charlotte néni -, nagyon jó hatással!

Újabb másfél óra után Charlotte néni megszakította a vidámságot és rászólt Charlie-ra, hogy menjen lefeküdni.

De még csak 4 óra! – képedt el Charlie.
Négy napot töltöttél el egy másik dimenzióban, ahol ki tudja mennyit ettél-ittál-aludtál! Most délután fél 4-kor szépen lefekszel aludni! – vágta rá Charlotte néni ellentmondást nem tűrő hangon.

Charlie ekkor döbbent rá, hogy mennyire álmos. Elment a szobájába, és ezúttal nem cipőstől feküdt le, hanem átöltözött pizsamába, lekapcsolta a villanyt és lefeküdt, miközben hallotta, hogy Charlotte néni kimegy a szobájából és a konyha felé veszi az irányt. Charlie azt hitte, pillanatokon belül elalszik majd, de nem így történt. Percekig forgolódott az ágyában, mire megtalálta az alkalmas pózt és elaludt.

fejezet

Másnap reggel Charlie egy teljesen szokványos péntek reggelre ébredt. Oldalra pillantott, oda, ahová december elsején felakasztotta a kalendáriumot.

„Karácsony van! Ma van 24-e!” – gondolta Charlie, azzal már rohant is ki a nappaliba, ahol a karácsonyfa alatt szépen, egymás mellett sorakoztak az ajándékok.

Apaaa, Charlotte néni! – kiáltotta, belevetve magét az ajándékhalomba. – Gyertek, karácsony van!

Eközben már bontotta is ki az első keze ügyébe eső ”Charlie” felirattal rendelkező csomagot, és talált benne egy hógömböt.

Az üveg mögött egy aprócska kunyhó állt. Mellette vidám gyerekek hógolyóztak. Középen pedig egy hóember volt látható. Fején edény, nyakán sál, testén gombok. Charlie elbűvölve nézte.

Itt vagyok – ért le George a lépcsőn. – Na, mit hozott a Jézuska? – érdeklődött.
Hógömböt – felelte Charlie. – Tessék! – nyújtotta az apja felé a „George” feliratú dobozt.
Köszönöm – vette át George. Az ő dobozában egy kirakó volt. – Ó, nini! – kiáltott fel boldogan. – Ezt aztán rakhatjuk!

Ekkor lecsörtetett a lépcsőn Charlotte néni és Moko. A kisegér azonnal az ajándékokhoz futott és kikereste a nevével ellátott dobozt.

Ez egy új ágy! – kiáltott fel. És valóban: a két gyufásskatulyából álló ágy már lábakon állt. Volt benne parányi takaró és párna is. – De jó!
Az enyém egy gyapjúzokni! – örvendezett Charlotte néni. – Mindig is ilyet akartam!

Charlie ebben a pillanatban nagyon boldog volt. Ott ültek a bőr kanapén és az ajándékaiknak örültek. Közösen, mint egy igazi család. De Charlie számára még ebben a csodálatos pillanatban is érződött, hogy hiányzik valaki. Valaki, aki nélkül nem teljes a család. „Bárcsak anya is láthatna!”, gondolkozott Charlie, teljesen tudatában annak, hogy álma már nem valósulhat meg. De azért csak álmodozott, amolyan „reménykedni lehet” alapon. Lehetett is.

Charlie, minden oké? – zökkentette ki Charlie-t a gondolatmenetéből Moko.
Ööö… - nézett rá a fiú. – Igen, persze, jól vagyok – vágta rá aztán, és úgy is gondolta.

Még órákig ott ültek, beszélgettek, s Charlie hirtelen nagyon hiányolni kezdte új barátait, Borostyánt és Fűzfát, és csak azért nem szomorkodott emiatt, mert tudta, hogy vasárnap újra meglátogathatja őket Tólában…

Ahol újabb kalandok és veszélyek várnak majd a három jó barátra.