Verseny a gyémántért

Anyaaaaa! Nem akarok táborba menni! Végre itt a vakáció, amikor aludhatnék, erre táborba kell menni – visított Szandra.
Akkor sem ülhetsz egész nyáron a házban! – mondta Szandra anyja.
A táborozás és az otthon ülés között van átmenet. Meg amúgy is, Kolos egész nap a telefonján csüng!
Kolos, légy szíves tedd el a telefonodat! – pirított rá Szandra anyja Kolosra, legnagyobb gyermekére.
Jó! Úgyis kimegyünk a Kis-tóra a haverokkal – felelte a fiú.
Milyen haverokkal? – kérdezte Fanni álmatag hangon, mivel épp most ért le. Legkisebb tesóként ő aludt a legtovább.
Ahhoz neked semmi közöd, hugi! – vágta rá Kolos harciasan.
De most komolyan, Kolos, kikkel mennél? – kérdezte az anyjuk szigorúan.
Péterrel, Emmával, Csabival meg Zorkával – sorolta a kérdezett.
Jó, akkor el is indulhatsz – felelte Szandra anyja.

Kolos sebbel-lobbal kiment a nappaliból: kihozta a kulcsot, majd szó nélkül elviharzott. Szandrának eszébe jutott, hogy egy hülye tábornál sokkal izgalmasabb lenne megnézni, mit csinálnak a bátyjáék. Ma Kolos a haverokkal lesz, Fanni pedig egy szülinapi zsúrba hivatalos. Csak neki kell a hülye táborba mennie. Ez nem fair!

Anya, én nem megyek abba az értelmetlen táborba! – kiáltotta az anyjának.
Szandra, nincs olyan, hogy nem mész a táborba – mondta anya. – Már kifizettem ezt az egy hetet, meg amúgy is, itthon csak ülsz és kész!
Nem csak ülök! – erősködött Szandra. – Te vidd el Fannit a zsúrba, én addig kitalálok három nyomós okot arra, hogy miért ne menjek a táborba. Oké?
Oké! – egyezett bele Szandra anyja. – Úgyis azt mondták, hogy csak akkor menj, ha nagyon muszáj.

Kulcs csörrent, zár nyikordult és Fanni meg az anyja kilépett az ajtón. Szandra keresett egy noteszt meg egy ceruzát és nagy betűkkel felírta: BEVÁSÁRLÁS. Majd eltöprengett, hogy mi lehet még. Aztán egy hirtelen ötlettől vezérelve azt is felírta: TAKARÍTÁS. Végül már nem volt más ötlete, így hát odabiggyesztette: LOCSOLÁS. Majd elégedetten várta az anyját.

Itt is vagyok! – kiáltotta el magát Szandra anyja és belépett az ajtón. – Na, hol az a három nyomós ok?
Bevásárlás, takarítás és locsolás – olvasta fennhangon a lány. – El is megyek bevásárolni, jó? – kérdezte reménykedve.
Menj csak! – felelte az anyja.

Így hát Szandra kilépett a hűvös utcára és elindult az élelmiszerbolt felé. Úgy tervezte, hogy megveszi, amit kell, aztán elmegy a Kis-tóhoz és megnézi, hogy mit csinálnak Kolosék. Tudta, hogy nem lenne szabad a bátyja után kémkedni, de úgy gondolta, hogy be fog vásárolni, ma még locsolni és takarítani is fog, így hát megérdemli a kis kikapcsolódást. Igaz, ami igaz, a háromból még az egyiket sem csinálta meg, de ez őt nem érdekelte. Odaért a bolthoz.

Benyitott, s a csengő hangosan csilingelt a feje fölött.

Jó napot! – köszönt magabiztosan. Aztán már szaladt is a pékáruk felé. – Három zsemle, két kifli… - motyogta. – Mi kell még? – tűnődött el. Majd elővette a bevásárló listát és elolvasta:

3 db ZSEMLE

2 db KIFLI

1 d KEFÍR

1 cs RÉPA

2 db TOJÁS

3 db ÜDÍTŐ

Mikor a végére ért, gyorsan kipipálta a zsemlét meg a kiflit, aztán gyors léptekkel tovább állt a zöldséges pult felé.

Egy csomag répa… - mormogott magában, azzal kivett egy szép nagy adagot és belerakta az egyik ottani kosárba, a kosarat pedig a vállára vette.

Hiányzott még az üdítő, a tojás meg a kefír, de Szandra nem tudta, hogy melyiket rakja alulra. Végül döntött. Előbb megnézi, hogy mi mekkora és csak utána fog pakolni.

Öt perccel később Szandra már a sorban állt. A kosarat is szépen elrendezte. A kefír és az üdítők kerültek alulra, rájuk a répa meg a tojás, aztán következett a zsemle a kiflivel…

XXXX

Hé, te kislány! Egyedül vásárolsz? – kiáltott rá egy biztonsági őr az ajtónál. – Mutasd csak a zsebeidet!
Nem loptam el semmit! – tiltakozott Szandra, de azért engedelmesen kifordította a zsebeit.
És mindent kifizettél – kérdezte gyanakodva az őr.
Igen!
Akkor további szép napot! – felelte a férfi, aztán sietve tovább állt.

XXXX

Szandra elindult, a Kis-tó felé vette az irányt. Nem volt nehéz tájékozódni, hisz sokszor bejárta már ezt a helyet a szüleivel. Csak egy utcán kellett befordulnia, hogy meglássa a déli napsütésben szikrázó, kék víztömeget. Tett még pár lépést mire észrevette a bátyja legjobb barátját: Csabikát.

„Ahol Csabi ott van, ott van Kolos is!” – gondolta a lány, azzal bebújt egy bokor mögé.

Mikor látta, hogy fivére és társai távolodnak, gyorsan besurrant egy – hozzájuk közelebb lévő – lámpaoszlop mögé. Innen már jól hallotta, miről beszélgetnek.

Te ennyire hülye vagy? – hallotta a lány bátyja hangját. – Ez őrültség!
De nem az! – hallotta most Csabit. – Elmentek kaját rendelni? – kérdezte a némán ácsorgó többiektől. Azok némán bólintottak és elslattyogtak a kajás bódé felé.
De… - próbált ellenkezni Kolos, ám Csabi fenyegetően folytatta.
Kolos, Kolos, Kolos! – suttogta. – Nem hiszed el, de én mindent tudok! És nem szeretném, hogy bármi baki legyen a tervben! Érted?

Csabi ebben a pillanatban egy kést húzott elő a farmerja zsebéből és Kolos torkának szegezte.

Most vagy soha!

Szandra kiugrott a bokor mögül és támadásba lendült.

Hagyd békén a bátyámat! – ordította. – Nem hallod?! – azzal felkapott a földről egy botot. – Ereszd már el!

A lány nem gondolkodott, de nem is volt rá ideje. A bottal akkorát ütött Csabi bokájára, hogy a fiú kezéből kiesett a kés.

Ezt neked! – ordította, miközben újra meglendítette a botot. – Húzd el a csíkot! Tűnj el innen!

Csabi azonban inkább odakúszott a késhez és gyorsan megfogta. A következő pillanatban már épp suhintott volna vele, amikor Kolos kiverte a kezéből. A kés szép ívesen szállt, míg nem egy szikláról visszapattanva pont Szandra felé vette az irányt. A lány nem figyelt oda és az éles penge elvágta az ajkát. A lány nem épp így tervezte a mai napját, de ez azért izgi. Legalábbis izgibb, mint a tábor. Csabi időközben feltápászkodott.

Én akkor megyek! – kiáltotta és már ott sem volt.
Hugi, ez király volt! – lelkendezett Kolos.
Mit akart tőled? - kérdezte teljes erőből zihálva Szandra.
Hát… rá akart venni, hogy… hooooogy… hogy csináljam meg neki a dogáját. Mert én jó vagyok ám!
Ja! De most menjünk haza! – hebegte a lány, majd elsírta magát. – Te majdnem meghaltál, Kolos! – hüppögte.
De csak majdnem – felelte a fiú, de azért az ő hangja is remegett. Amúgy nem hiszem, hogy tényleg megölt volna.
De! – csattant fel Szandra. – És ha én nem vagyok, akkor már te sem vagy!
Semmi baj, Szandra, semmi baj! – nyugtatgatta Kolos a lelkileg romokban heverő húgát. – Nyugi!
Jaj, jaj, jaj! – jajongott a lány. – Magyarázatot követelek! Kolos, ha nem mondod meg most, hogy mi történik, akkor én… én…
Az van – vágott a szavába a fiú- hogy a töri tanár elég bunkó volt vele és sosem tartotta többnek béna lúzernél.
Ó, szegény! – mondta Szandra.
Igen és soha nem is foglalkozott vele. Nem feleltette, nem nézte meg a háziját és csak ímmel-ámmal javította ki a dogáit.
De akkor miért lett tanár, ha ennyire utálja a gyerekeket? – kérdezte Szandra.
Minket nagyon bír! – jelentette ki Kolos. – Csak Csabit utálja!
Ez tuti?
Igen!
De miért?
Meg egyszer összeveszett Csabi apjával.
Min?
Nem tom..
.. de… de… - dadogott Szandra. – Ez… ez… ez melyik tanár és hogy néz ki?
Kopasz, pocakos, mindig ugyanazt az inget és gatyát hordja. És mindig kiabál! Vagy ordibál! A hangulatától függ.
Ó, az tudom kicsoda! Én… vagyis mi csak Morci bácsinak hívjuk.
Öööö… oké!
És hogy kapcsolódik ide, hogy a kést odaszorította a nyakadhoz? – értetlenkedett a lány.
Úgy, hogy be akarja bizonytani, hogy ő is jó, mint a többiek.
És… - kezdte újra a kérdezősködést Szandra.
Hát, van egy verseny és arra kell írni egy felmérőt. Ha elég jó, akkor bekerültél. Ha nem, akkor nem. Nyilván!
És Csabi ezzel akar bizonyítani – folytatta Kolos.
Nevez a versenyre? – hüledezett a lány.
Igen! – felelte a bátyja. – És velem akarja megíratni a felmérőjét!
De ez így egy kicsit fura, nem? – tűnődött Szandra. – Ha te írod meg a dogáját, akkor ő nem elég jó. Az esélye pedig, hogy megnyeri, nem túl sok. Ráadásul, ha kiderül, hogy csalt, akkor vége mindennek!
Tudom – mondta csendesen a bátyja. – De hidd el, hogy nem tudnád meggyőzni!
De ha… - próbálkozott makacsul Szandra.
Megtébolyította a bizonyítási vágy! – csapott közbe Kolos.

Ekkor megérkeztek a többiek, akiket Csabi elküldött kaját rendelni. Látszott rajtuk, hogy nem értik a helyzetet. Tekintetükkel Csabit keresték, akit nagyra tartottak az elszántsága miatt.

Hol van Csabi? – kérdezte az egyik a háromból.
És ez a kis… kis… kislány! – kereste a szavakat a másik fiú. – Ő miért van itt?
Ő a húgom – mondta Kolos. – És azért van itt, mert… mert… mert… Semmi közötök hozzá!
Ugyanolyan hülye pofája van, mint neked! – vágott vissza ingerülten a harmadik. – Amúgy meg itt a kaja – nyújtotta Szandráék felé a tálcát, majd Kolos heves fejcsóválását látva hozzátette – Nekünk nem kell!
Egyétek meg! – ellenkezett a fiú. – Nekünk most haza kell mennünk.
De én fogyózok! – mondta a legkövérebb srác. – Éppen próbálok leadni pár kilót.
Mindenesetre, ha ti nem kéritek, akkor kidobjuk! – adta meg a kegyelemdöfést a másik. Elszántan mondta e szavakat, de az utolsó szónál a hangjában mégis bizonytalanság csengett.
Jó! – felelte tömören Kolos.

Azzal elindultak. A három fiú mögöttük, úgy tett, mintha tényleg ki akarnák dobni a kaját, de Szandra a kanyarban látta, hogy titokban habzsolni kezdik a főtt húst és a krumplit. Amint hazaértek, Kolos felment a szobájába, anélkül, hogy szólt volna miért.

Mi van vele? – kérdezte Szandráék anyja, majd elszörnyedve hozzátette – Miért vérzik a szád?
Hosszú történet! – vigyorgott rá Szandra. – De fent majd megmosom – azzal a bátyja után szaladt.

Kolost az íróasztalánál találta a számítógépét böngészve. A fiún látszott, hogy nagyban keres valamit.

Mit keresel? – kérdezte Szandra.
A verseny helyére és idejére akarok rákeresni – felelte a fiú. – Csakhogy titkosítva van a rendszer!
Miért?
Mert ott vannak a feladatok megoldásai. Csak az illetékesek léphetnek be a rendszerbe.
És kik az illetékesek? – tudakolta a lány. – Azok, akik a versenyt szervezték?
Igen!

Ekkor Kolos telefonja megcsörrent. A fiú felvette, majd csodálkozó arccal hallgatta a vonal túlsó végénaz ideges, feszengő hangot, majd hümmögött egyet-kettőt és csak annyit mondott:

Igen, ezt már tőlem is kérte! – azzal letette.
Ki volt az? – érdeklődött Szandra.
Patrik, az egyik legjobb tanuló az osztályban. Elég beszari – felelte a fiú. – Azt mondta, hogy Csabi őt is megfenyegette.
És megírta a felmérőjét? – kérdezte a lány.
Igen – mondta Kolos leverten.

Azzal újra a számítógépbe mélyedt. Hosszú percek teltek el, mire a fiú örömujjongásban tört ki.

Mi van? – nézett rá Szandra.
Meghackeltem a rendszert! – hangzott a felelet.
És mikor lesz a verseny?
Holnap délelőtt 10-kor, a Nemesi Arénában.
Akkor már csak azt kell kiderítenünk, hogy Csabi bejutott-e – jegyezte meg a lány.
Itt a névsor: Bakás Dóra, Alabáskor Ákos, Tamási Gellért, Remetei Bálint… á, itt van… Kántor Csaba!
Ó, nem! Akkor bejutott! – emelte az égnek a tekintetét Szandra.
Igen! – Kolos követte húga példáját.
De még nincs minden veszve – mondta a lány. – Nekem nincs holnap dolgom. Ha elmegyünk a versenyre nézőnek, talán leleplezhetjük!
Várj csak! – kiáltott Kolos, azzal előhúzott a zsebéből egy levelet. Már épp ki akarta bontani, amikor berongyolt a szobába Fanni.
Mit csináltok? – kérdezte.
Öööö… semmit – mondta Szandra.
Valami izgalmasat? – kérdezősködött a lány.
Nem, mi csak beszélgetünk! – csattant fel Kolos.

Fanni erre sértődötten hagyta el a szobát, az ajtót becsapta maga mögött. Amint biztossá vált a terep, Kolos a borítékért nyúlt. Kinyitotta, aztán olvasni kezdte:

„Kedves Csaba!

Úgy tudom, hogy okos fiú vagy. Ezért is figyelmeztetlek erre: ha nem jössz el holnap, akkor azt nagyon megbánod! Kell nekem az a gyémánt, szóval, ha jót akarsz, nyerd meg nekem szépen! Ne feledd, holnap reggel 10-kor a Nemesi Arénában!

Kráczi Gyula bácsi”

.. akkor… - hebegte Szandra. – Akkor a Gyula bácsi műve az egész!
Igen – felelte mély egyetértéssel a bátyja. – És akkor ő akarja, hogy Csabi megnyerje a versenyt. Egész végig rosszul gondoltuk, Szandra! Nem a bizonyítási vágy hajtja, hanem az, hogy kényszeríti Gyulabá. Szandra, összeállt az egész kép! És mi fogjuk leleplezni őket holnap. Gyulabát ki fogják rúgatni! Nekünk meg adnak egy igazgatói dicséretet pecséttel. Vagy egy hétig nem kell házit írnunk. Vagy egy hónapig! Vagy egy évig! – ennél a mondatnál már úgy csillogott a szeme, mint egy csillagszóró.
Hogy jutott hozzád a levél? – vetett véget a monológnak Szandra.
A Kis-tónál kiesett a zsebéből, én meg elraktam – felelte.
Jó, akkor szóljunk anyának! – mondta a lány.
De anya nincs itthon. Most ment el.
És apa se?
Apa se.
Akkor hívjuk fel őket!
Lemerült a mobilom.
De nekem is! – Szandra már kiabált.
Nyugi! – csitította Kolos.
Oké, akkor menjünk a rendőrségre és… - kezdte a lány.
Ne! – ellenkezett a bátyja. – Az lesz a legjobb, ha holnap mindenki szeme láttára csináljuk.
De nem!
De igen!
De nem!
De igen!
Okos enged, szamár szenved! – mondta Szandra. – Szamár vagy!
Szeretem az állatokat! – vágott vissza Kolos.
Jó! – felelte a lány. – De mi van, ha valami rosszul sül el?
Hát… akkor majd kitalálunk valamit! – jelentette ki Kolos és a szeméből látszott, hogy lezártnak tekinti a vitát.
Mit? – kérdezte Fanni, aki eddig a zárt ajtón keresztül hallgatózott, de ez a kérdés kibukott belőle.
Tessék? – nézett rá a másik kettő.
Mit? – ismételte meg a kérdést a lány. – Mit találtok ki?
Te hallgatóztál? – hökkent meg Kolos.
Fanni, tudod, hogy nem illik! – dorgálta kishúgát Szandra.

És ekkor olyan történt, ami még soha. Fanni nem nevette ki a nővérét. Nem kacagott, nem vihogott, nem kuncogott. Ehelyett ukkmukkfukk sírva fakadt.

Ti engem sose vesztek be az érdekes dolgokba! – zokogta. – Engem ti mindig túl kicsinek néztek! És itt ez a dolog, ami látszólag olyan érdekes, és ti nem mondjátok el nekem. Pedig tudok titkot tartani és ha kell meg is esküszöm, hogy nem mondom el senkinek.
Avassuk be! – mondta Szandra.

A két testvér sokatmondó pillantást váltott.

Avassuk be! – helyesült végül Kolos is.

Azzal előadták a húguknak a történetet. Fanniban pedig minden jel szerint túlcsordult az izgalom. Ugrált, viháncolt és körbe-körbe futkorászott a szobában.

És kapunk Nobel-díjat? – harsogta. – Én akarok Nobel-díjat!
Nyugi, Fanni! Nem kapunk Nobel-díjat! – felelte Szandra.
Óóóóó! – sajnálkozott Fanni.
Na, jó, akkor holnap! – mondta Kolos és ezzel tudtára adta a lányoknak, hogy az ügyről leghamarabb holnap szándékozik beszélni.

xxxx

Hé, hé, hé! Kelj fel! – kiabálta Fanni a bátyja hátán ugrálva, aki még mindig nem kelt fel. – Mindjárt elkésünk!
Nem tolhatnánk el délutánra? – motyogta kótyagosan Kolos.
A verseny most kezdődik! – noszogatta a lány a testvérét.

Ekkor belépett a szobába Szandra, a szemét dörgölve. Majd a faliórára pillantott.

Még csak fél nyolc! – mondta. – A verseny csak 10 órakor kezdődik.
De én már menni akarok! – erősködött Fanni.
Mikor feküdtél le? – kérdezte a húgát Szandra.
Hatkor! – felelte büszkén a lány.
Tőlem indulhatunk – mondta Kolos. – Úgy értem, a reggeli után.

Így hát gyorsan felöltöztek és lementek reggelizni. A szüleik még nem voltak ébren. Szandra írt az egyik papírfecnire egy üzenetet, ami így szólt:

ANYA ÉS APA!

NE IJEDJETEK MEG, HOGY ELTŰNTÜNK. KORA REGGEL ELMENTÜNK KIFLIÉRT, MERT ELFOGYOTT. PUSZII!

SZANDRA

UI.: MAX 7 ÓRÁT LESZÜNK TÁVOL!

Aztán cipőt húztak és útnak indultak a Nemesi Aréna felé.

Mikor érünk oda? – nyafogta Fanni. – Én már ott akarok lenni!
Ez amúgy milyen verseny? – kérdezte Szandra tudomást sem véve a húgáról.
Nem tudom, asszem matek – mondta Kolos.
Nem szeretem a matekot – szólt közbe Fanni.
Neked nem is kell matekozni!
Itt vagyunk! – szakította félbe a kialakulóban lévő vitát Szandra. És tényleg. Ott álltak a nagy vas- és fémtömeg előtt, melyet oly sokszor láttak már kívülről, de belülről még soha. A kapuban egy férfi állt.
Hová lesz a séta? – kérdezte.
A versenyre jöttünk – mondta Szandra bátortalanul.
Mind a hárman? – érdeklődött tovább a férfi.
Igen! – vágta ki Fanni.
Három új versenyző – motyogta, majd előkapott egy noteszt a zsebéből és gyorsan felírt valamit.
De mi nem… - kezdte Kolos.
Jó, jó! – felelte félszegen az őr. – Várjatok!
Mi nem versenyezni jöttünk! – emelte fel a hangját a fiú.
Mi? – nézett rá a férfi.
Nem ver-se-nyez-ni jöt-tünk! – szótagolta az immár harmadjára előadott mondatot Kolos.
Egyikőtök sem? – kövült meg a férfi.
Tényleg?
Igen! Maga szerint, ha versenyzők lennénk, akkor meg akarnánk úszni a versenyzést?!
Ja, ez logikus érv – vallotta be az őr, azzal újra előkapta a noteszt és az előbb leírtakat átsatírozta.
Mehetünk? – kérdezte Szandra.

A férfi bólintott és utat nyitott nekik. A három gyerek belépett a Nemesi Arénába.

A stadion belülről nagyon tágas volt, mely tekintélyes külsőt kölcsönzött neki. A szélén padok álltak, de csak jobb oldalon. A többi részét szerszámok, kellékek, szőnyegek és bóják foglalták el. Annak ellenére, hogy a verseny 5 perc múlva kezdődött, alig lézengett pár ember a padok között. A gyerekek leültek az első sorba és várták, hogy történjen valami. Történt is! Mégpedig az, hogy 5 percen belül már ott voltak a nézők, a versenyzők és a nézőtérrel szemben álló emelvényre is felállt a polgármester. Rekedt hangon beszélt.

Kedves Hölgyeim és Uraim! – kezdte. – Mind tudjuk, miért vagyunk itt, de én, mint polgármester, köteles vagyok elmondani. Nos, tehát azért vagyunk itt… Hapci! – tüsszentette – Öööö… elnézést! Tehát azért vagyunk itt, mert egy országos mate… Hapci! Jaj, sajnálom! – szabadkozott. – Úgy tűnik, megfáztam. Na, szóval egy országos matematikai versenynek ad otthont ez a nagy múltú Nemesi Aréna. Hapci, hapci! Jaj! Bocsánat! Hapci! – így hát meg kellett várnia a közönségnek, amíg a polgármester kedvére kitüsszögi magát. – Hapci! Hapci! Na, hol is tartottam? Ja, igen, megvan. Ezennel a versenyt megnyitom! – és ekkor újra tüsszentési rohamot kapott.
Hát, végülis megnyitotta a versenyt – mondta Fanni. – Csak egy kicsit bajosan.
Ez is valami! – vélekedett Kolos. – Biztos megfázott szegény!
De még hogy! – tódította Szandra. – Egy mondat, egy tüsszentés, egy mondat, egy tüsszentés – ezen mindnyájan nevettek, aztán elindultak abba az irányba, amerre a nézőket terelte egy bajuszos bácsi. A férfi rímekben beszélt:
Erre, erre emberek! Errefelé nézhetitek e nagyhírű versenyt!
Hű, de jó! – ámuldozott Fanni. Eközben a bácsi tovább rikácsolt.
Gyerekek, gyerekek! Versenyt szeretnének nézni? Nem akartok inkább fellépni? – ekkor odalépett Szandrához, a kezébe nyomott három cukorkát és a lány fülébe súgta:
Edd meg gyerek! Jól fog esni a nyelvednek!
Köszönöm! – hebegte Szandra.
Ó, nincs mit! – felelte a bácsi, azzal tovább állt.

A gyerekek megosztoztak a három cukorkán, majd leültek a lelátóra, ahol a többi izgatott néző is várakozott. Egy fiatal pár hangosan beszélgetett.

Ez felháborító! – mondta a pasi. – Mi itt várunk arra, hogy azok a semmirekellők megírják a hülye versenydogát!
Tudtam, hogy nem kellett volna eljönnünk az unokahúgod versenyére! – helyeselt a nő. Ekkor azonban felharsant egy kislányosan vékony női hang a mikrofon felől.
Jó napot, hölgyeim, uraim! – kezdte. – Íme, hát itt vagyunk országunk legnagyobb csarnokában, hogy kihirdessük az első három helyezettet. De előtte felolvasom a névsort. Bakás Dóra, Alabáskor Ákos, Tamási Gellért, Remetei Bálint, Kántor Csaba, Berki Nóra, Lahóc Gyula, Lécsei Kata, Póvár Dezső, Gerbi Frici és Jópark Vera.
A harmadik helyen végzett… Bakás Dóra! – a közönség megtapsolta a lányt, majd amikor a taps elcsitult, a nő folytatta.
A második helyen végzett… Kántor Csaba! – újra taps.
Az első helyen végzett… Gerbi Frici! – a három gyerek összenézett.
És most kihívom a színpadra a gyerekeket – a színpadon egy pillanattal később ott állt Csabi és a másik kettő. A lelátóig elhallatszott, hogy a fiú a nővel veszekszik.
Nekem nincs időm ide kijönni, mert van egy kis dolgom! Kérem, ne álljon az utamba!
Igazán arra sincs időd, hogy ide gyere? - akadéskoskodott a nő. – Csak három másodperc az egész! Hadd örüljön a közönség!
De dolgom van, nem érti?
Ha csak wc-re kell kimenned, akkor az még gyorsan belefér. Komolyan!
De… - kezdte Csabi, majd elgondolkozott. – Öööö… úgy értem… igen, mégiscsak elmennék a wc-re – mondta, azzal eltűnt az egyik ajtó mögött.
Menjünk utána! – mondta Kolos.
Jó – felelte Szandra.
De nem lesz ebből baj? – kérdezte aggodalmas képpel Fanni.
Ha félsz, maradj itt! – vágta rá Kolos.
Jó! – felelte durcásan a lány. – Itt maradok, de csak azért, mert nem akarok bajba kerülni. Ti meggondolatlanok vagytok!
Inkább hülyék, hogy beavattunk téged is – felelte a fiú. Azzal elindultak a színpad felé. Amikor odaértek, a nő igencsak kérdőn nézett rájuk.
Igen? – kérdezte.
Öööö… - kezdte Szandra.
Izé… - folytatta Kolos. Egy ideig csak némán álltak.
Nos? – törte meg a csendet a nő.
Elmehetünk wc-re? – rebegte Szandra.
Nem lehetne a verseny után? – kérdezett vissza.
De nagyon kell! – mondta Kolos a nadrágjára szorított kézzel. – Kérem!
Na, jó! – a nő utat nyitott nekik.

A gyerekek beléptek a wc-be. Sötét helyiség volt, amit csak néhány mécses világított meg, amely kísérteties külsőt varázsolt neki. A két testvér borzongva nézett körül.

Hol vannak a fülkék? – kérdezte Szandra.
Ez egy fiú wc – felelte a bátyja. – Nincsenek fülkék!
Akkor gyorsan csináljuk, amit kell! – mondta a lány sürgetőleg. – Mielőtt annak a nőszemélynek is leesik!
Mit kell? – kérdezte bágyadtan Kolos.
Hát tudod…
Ne játszd a hülyét! Tudom, hogy tudod!
Mit tudjam én, hogy mit kell tudnom?!
Olyan szánalmas vagy!
Én?!
Te!
Mi ez a ricsaj? – rontott be hirtelen a nő. Majd Szandrára nézett. – Ez egy férfi wc! Te nem jöhetsz ide be. Kiengedte meg, hogy be gyere ide?
Hát… - kezdte a lány.
Mondd, csak mondd kislányom! – biztatta a nő. – Kirúgom azt a pancsert!
Hát… igazából maga.
Hogy én? – tátotta el a száját.
Igen, maga az előbb. Azt mondta, hogy mehetünk.
Te csak ne szálalj nekem vissza! – felelte a nő, miközben próbálta visszaszerezni a méltóságát. – Öhh... te gyere ki! – intett Szandra felé.
De nem! – csattant fel a lány. – Amikor a kvantitatív egyenletek párhuzamos futása alapján kikövetkeztetett elmélet megdől, akkor a függőleges hullámok merőlegesen találkoznak és akkor keletkezik a metszet.
Tessék? – sápadt el a nő.
Ö… ö… ez tudományos tény – próbálta Szandra összezavarni ellenfelét. – De én most már igazán megyek is!
Na, azt már nem! Téged, édes lányom, most szépen kikísérlek. És, te – fordult Koloshoz – te végezd a dolgod nyugodtan.
De nekem is kell! – ellenkezett Szandra.
Ez akkor is férfi wc, menj a nőibe! – mondta a nő és ekkor hirtelen kintről egy öblös férfihang hallatszott.
Georgina! Gyere légy szíves segíteni! Leszakadt a díszlet.
Egy perc, Eduardo! – kiáltott ki a nő.
Nincs fél másodpercem sem, gyere már!
Várj egy kicsit, mindjárt!
Rám szakad a boltív!
Akkor ne menj alá!
Ha csak nem szakadt le a fél lábad, akkor gyere!
Te gyere, nekem dolgom van.
Én meg mindjárt meghalok!
Szép temetésed lesz!
Ez a vigasztaló szöveged?
Ja!
Nem!
De!
Nem!
De! Oldd meg, itt van két kölyök… ááá! Hol vannak? – visított fel a nő.

Addigra már a gyerekek is észbe kaptak és hanyatt-homlok rohantak befelé a wc-be. A mellékhelység legbelsejében voltak, ahol már volt rendes villany és a fülkék sem hiányoztak. Sőt, mi több, az egyikből párbeszéd hangjai szűrődtek ki.

Mi az, hogy nem találtad meg? Nem meg mondtam, hogy keresd meg? – hallották Gyulabá hangját.
De még időt is nyertem és átfésültem mindent, tanár úr!
Mi vagy te, fodrász, hogy itt fésülködsz?
Akkor meg? Nekem kell az a gyémánt!
Hát… hát… én esküszöm, nem találtam meg!
Na, azt látom! – ekkor a zár kattant és a fülke ajtaja nyílni kezdett, aztán hirtelen vissza is csukódott.
Majd amikor átadják a kupát, akkor hozd el nekem! – vetett véget a beszélgetésnek a tanár úr fenyegető hangon.
Bújjunk el! – lehelte Kolos fülébe Szandra.
De hova? – kérdezte a bátyja.
Ki – felelte a lány és futásnak eredt. A fiú wc kellős közepén összetalálkoztak… Fannival. A lány egy mikrofonhoz hasonlító szerkezetet tartott a kezében. Kolos azonnal kapcsolt.
Fanni, mit keresel te itt? És miért van nálad a hangfelvevő gépem?
Most menjünk innen, mindjárt elmagyarázom – felelte a lány.

Amikor kiértek a férfi wc-ből mind a hárman fellélegeztek, majd egy-két perc múlva Kolos szólalt meg:

Fanni – mondta –magyarázatot! Mondd meg az igazat!
Jó – lihegte a lány. – Na, szóval az úgy volt, hogy még otthon kölcsönkértem a bigyódat, vagy mi ez.
Szóval elcsórtad! – vágott közbe Szandra.
Ja, így is lehet mondani – felelte Fanni. És miután elcsórtam idefelé végig a pulcsim alatt, meg a hátam mögött rejtegettem. Mivel ti sosem foglalkoztok velem, egyikőtök sem vette észre. Valahogy tudtam, hogy még szükség lesz rá. Aztán hallottam a nő kiáltását és akkor jöttem be én is. Amíg ti hallgatóztatok, én lefüleltem őket… ezzel! – mutatott a bátyja gépére.
Wow – Szandra csak ennyit tudott kinyögni.
Szóval… - kezdte Kolos – megvan a kellő bizonyíték a nagy leleplezéshez, ugye?
Ja! – biccentett Fanni. – Szandra, minden oké?
Aha, asszem – felelte a lány. – De… te… mármint mégis, hogy akarjátok véghez vinni ezt a „nagy leleplezést”?
Hát… - tétovázott Kolos – lazán.
Ennyi a nagy tervetek? Bementek, aztán azt mondjátok, hogy „Szasz, tesó! Mi a pálya? Mer’ nálunk csak a szokásos. Leleplezünk egy pár mesterbűnözőt, azt’ csinálunk egy pár életveszélyes akciót és ennyi! Most is hoztunk be egy csirkefogót!” Aztán el van intézve az egész? – hüledezett Szandra.
Hát… mi azért illedelmesebbek leszünk, nem gondolod? – kérdezte szemrehányóan Fanni.
Jó, de… de… de…
De mi? – nézett rá Kolos.
Nem fognak hinni nektek!
Hát, jó – zárta le a vitát Kolos. – Ha te nem akarsz jönni, akkor nyugodtan maradj csak itt és játszd a hülyét, mint aki nem tud semmit. De mi, a húgoddal szépen annak rendje és módja szerint feljelentjük őket! És ha neked ez nem tetszik… akkor így jártál.
Nem járok senkivel! – értetlenkedett Szandra. – Meg amúgy is, ti semmire nem mentek nélkülem. Ahogy én sem nélkületek! És én azt mondom, hogy ne rongyoljunk be csak úgy a rendőrségre ukkmukkfukk, szóval kötelesek vagytok meghallgatni!
Leszarom! – oltotta el húgát Kolos szűkszavúan.
De – kezdte az ellenkezést Szandra, majd a húgához fordult – Fanni, te ugye mellettem állsz? – nézett kishúgára segélykérően.
Szerintem jó buli lenne – felelte a lány.
Jó – felelte Szandra a könnyeivel küszködve. – Akkor így jártatok, nélkülem mentek!
De szörnyű! – ironizált Kolos. – Hogy oda ne rohanjak!
Menjetek akkor! – mondta Szandra. – De egy nagy döntés előtt állunk és…
Csak te vacilálsz – emlékeztette a lányt Fanni. – Mi megyünk és kész – jelentette ki, de látszott, hogy nem igazán akar a nővére nélkül elindulni. Ott toporogtak Kolossal, arra várva, hátha meggondolta magát az immár sírós-csuklós hangot kiadó Szandra. De nem.
Mire vártok? Menjetek! – ordítottam el magát Szandra.
Jó – felelte Kolos, de hangja már nem volt olyan kőkemény és sziklaszilárd. Inkább kín és egy csepp megbánás, zavar csengett benne. De senki nem mozdult. Fanni valószínűleg a bátyjára várt, az pedig őrá. Így telt el fél perc.
Miért nem mentek? – kérdezte végül Szandra.
Nem akarok nélküled menni – mondta Fanni. – Hiszen te is megérdemled a jutalmat, amit kapunk, meg a dicsőséget is. Nem bírnám ki, ha mi megkapnánk a Nobel-díjat, te meg csak ott állnál, mint aki hírből sem ismer minket – festette le Fanni az érzelmeit – De jó volt ezt végig mondani! – tett hozzá.
Utoljára mondom, hogy nem kapunk Nobel-díjat – felelte Szandra – De te, a szemét bátyáddal ellentétben, megérdemelnéd! – mosolyodott el kedvesen. Aztán szúrós szemmel nézett bátyja szemébe.
Mit kell azon hisztizni, hogy nem engedünk órákig pofázni? – kérdezte Kolos.
Mondjuk azt, hogy konkrétan három percet venne igénybe. És ha nem hallgatsz meg, akkor készülj fel rá, hogy ezt elmondom ANYÁNAK! ÉS gondolj bele, ha ő ezt megtudja, nem mehetsz egyedül sehova 40 éves korodig. SEHOVA! Még wc-re sem! – adta meg a kegyelemdöfést Szandra.
Jó – adta be a derekát Kolos. – Bocs! – vetette oda hanyagul.
Semmi baj – felelte a lány kimérten.
15 perce itt vagyunk! – térítette észhez őket Fanni.
Oké – felelte a két lázongó egyszerre.

És már futásnak is eredtek. Először kifutottak az utcára, aztán elindultak jobbra, a könyvesboltnál befordultak balra, és az egyik sarkon megint balra. A sok futástól kifulladva megálltak a nagy épület előtt, melyen valamikor még az állt, hogy RENDŐRSÉG. Ám azóta már csak ENDŐRSÉG, mivel valaki rejtélyes módon lelopta az R betűt róla.

És akkor most kopogjunk vagy sem? – bizonytalankodott Szandra.
Hát… kopogjunk! – felelte Kolos. – Úgy illik, nem?
Oké, akkor kopogj! – mondta a lány.
Kopogj te! – utasította el a felkérést a fiú.
Én nem!
Lányoké az elsőbbség!
Majd én – vetett véget a vitának Fanni. Majd a szemét forgatva odalépett az ajtóhoz és bekopogott. A két idősebb testvér lesütött szemmel álldogált a lány mögött. Az ajtó mögött mozgolódás támadt, az ajtó pedig kinyílt.
Mit akaltok? – förmedt rájuk egy nagy bajuszos rendőr.
Hát… - kezdte Szandra.
Bemehetünk vagy nem? – szakította félbe Fanni.
Hát… - habozott a rendőr. - Pelsze, gyeltek csak.

A gyerekek beléptek a beszédhibás rendőr nyomában a hatalmas épület gyomrába. Bent a barátságosan lobogó tűz világította meg az emberarcokat. A kandallóval szemben egy kisasztal állt, körülötte fotelek, azokban pedig a kávéjukat szürcsölő rendőrök. Mind kérdőn néztek az újonnan érkezettekre.

Jó napot! – köszönt Szandra. Kolos és Fanni is motyogott valamit.
Sziasztok gyerekek! – köszöntek a rendőrök is. – Mit szeretnétek?
Hát… jöttünk, hogy megmutassunk önöknek egy hangfelvételt egy tanárról és egy diákról.
Hát, jól van – mondta az egyik rendőr kimérten, majd füle mögé tűrte bajuszát. – Mutassátok!
Itt van – adta át és indította el a felvételt Kolos. A rendőrök szájtátva hallgatták, ahogy a két gyanús személy beszélget. Majd amikor a felvétel véget ért, azok újra elindították. Legalább ötször végig hallgatták, majd egy egyik rendőr megszólalt.
. – kezdte. – Először is azt szeretném tudni, hogy hány évesek vagytok! – jelentette ki. A három gyerek kérdőn nézett rá.
Mondom, azt szeretném tudni, hogy hány évesek vagytok! – ismételte meg a kérdést a nagy bajuszos rendőr.
Hát… én 9 – eszmélt fel először Fanni.
Aha – felelte a férfi, azzal Szandrához fordult. – Te? – kérdezte.
Én 11 – mondta a lány.
Én pedig 14 – fordult a rendőrhöz Kolos.
Oké – felelte a rendőr. – Akkor most azt mondjátok meg, hogy füleltétek le ezt a két rosszfiút. El sem tudom képzelni, hogy egy 9, egy 11 és egy 14 éves gyerek hogy tud ilyet csinálni. Kíváncsian hallgatlak titeket! – tette hozzá, mivel senki nem szólalt meg.

Így hát a gyerekek egymás szavába vágva mesélték el a kalandjaikat. Egészen attól, hogy Szandra nem akart táborba menni, egészen addig, hogy ideértek és most ezt mesélik. A rendőrök szájtátva hallgatták a történetet.

Szóval így volt – fejezte be Szandra, egészen belemelegedve.
Ja – tette hozzá Kolos. – Elég húzós volt az a wc-s kaland – röhögte el magát.
Hát ezesetben azonnal fogjátok el őket! – intézkedett Nagybajusz. Azonban a rendőrök egyike sem mozdult. Kérdőn pillantottak a gyerekekre.
Hol voltatok legutóbb, gyelekek? – kérdezte az egyik.
Hát… ott a Nemesi Arénánál – vágta rá Kolos. – Tudják hol van, ugye?
Pelsze! – felelte a rendőr. – Mi a kölzet összes Nemesi Alénáját ismeljük!
Több is van? – nézett rá csodálkozva Szandra.
Nem – habozott a rendőr. – De ha lenne, biztosan ismelnénk!
Jaj, Ármin! – nevetett fel egy másik férfi. – Olyan jó humorod van – tett hozzá kuncogva.
Erre most nincs időnk! – vette át a szót Nagybajusz.
Lendben, főhadnagyúl! – jelentette ki az Ármin nevű rendőr.
Öhm… mi is jöhetünk? – kérdezte Szandra.
Nem!
De…
Nincs de!
Hát jó – egyezett bele Szandra. – De akkor a húgom fel fogja dúlni az egész rendőrséget!
Ármin, maradj itt a gyerekekkel! – utasította Ármint a nagy bajuszos főhadnagyúr.
De főhadnyagúl – kezdte Ármin – én is szeletnék lészt venni a küldetésben!
Sajnálom Ármin! – felelte.
De ha mi is elmehetnénk… - puhatolózott Kolos – akkor minden meg lenne oldva.
Igen – értett egyet Szandra.
Szelintem nem lennének útban – motyogta Ármin.
Mind ezt akarjátok? – nézett körbe tanácstalanul a főhadnagyúr.
Ja – mondta Fanni. – És ezt elkönyvelheti egyöntetű válasznak!
Ó, ne már! – sóhajtotta Nagybajusz.
Tudja főhadnagyúl, én igazán nem akalok beleszólni a dolgába, de már 15 pelce nem csinálunk semmit.
Mi is 15 percet töltöttünk el, mielőtt idejöttünk! – szólt riadtan Szandra.
Fél óra alatt simán meglóghatott! – kapott a fejéhez Kolos.
Maga, főizébizé bácsi, nekünk nincs ám időnk magát hallgatni, szóval szedje össze a cókmókját és induljunk végre! – ordította el magát Fanni.
Ejnye, ejnye, kisasszony! – szaladt fel a nagybajuszos szemöldöke.
Elnézést – sütötte le a szemét Fanni, észbe kapva hogy egy rendőrrel pláne nem szabad így beszélni. – Csak… csak úgy kiszaladt… - hebegte megilletődve.
És akkor még ő is jöjjön velünk, mi? – fordult Árminhoz.
Őszintén… szelintem ha egy kicsit szebben fogalmazott volna a kislány… akkol még egyet is éltek vele… de így… csak annyit mondhatok, hogy tényleg nem kéne tovább húznunk az időt… - felelte Ármin.
Jó – mondta a főhadnagyúr. – Akkor nem bánom, jöhetnek! Na, induljunk végre!

xxxx

Amikor odaértek a Nemesi Arénához, a rendőrök kopogás nélkül nyitottak be. A nagy épületben már lekapcsolták a villanyt, de még így sem volt vaksötét. Csupán egy ott dolgozó ember ténfergett a padok között. Igazgatta őket, összeszedte az eldobált szemetet.

Jó napot rendőr úr! Miben segíthetek? – kérdezte, miután észrevette a csapatot.
Mi egy bizonyos Kántor Csabát és Kráczi Gyulát keresünk – felelte a rendőr helyett Szandra. – Csaba versenyzett, Gyula bácsi csak kísérte – tette hozzá látva a férfi kérdő pillantását. De úgy tűnt, az még most sem érti.
Tudja mit? – vette át a szót Nagybajusz. – Csak azt mondja meg, hogy hol a kupa!
A kupát… a kupát azt hiszem a 42-es szobába rakták – felelte a dolgozó.
Rendben, akkor odamegyünk! – vezényelte. – És köszönjük! – tette hozzá.

Az érdekes brigád tehát elcsörtetett abba az iránya, amerre a 42-es szobát sejtették. Amikor odaértek a lépcsőhöz, azon is felmentek. Az emeleten viszont messze nem a 42-es szobánál lyukadtak ki. Körös-körül minden helység ajtaján ilyen számok álltak? 1491 vagy 1584, esetleg 8456.

Uram, szerintem nem a 42-es szobánál vagyunk – tűnődött Fanni.
Szerintem sem! – felelte dühösen Nagybajusz.
Akkol… - kezdte Ármin – mi legyen?
Megkeressük a 42-es ajtót! – vágta rá. – Nyilván!
Jó – felelte Ármin - de nagyon előleszaladtunk a számokkal!
Én is jártam általános iskolába! – közölte a főhadnagyúr, tájékoztatva a csapat többi tagját a műveltségéről.
Menjünk jobbra! – indítványozta Kolos, mire a többiek helyeslően bólintottak.

Így hát a 10 fős csapat elindult jobbra. Elől Nagybajusz csörtetett, mögötte Kolos, Fanni és Szandra haladt, aztán következett öt ismeretlen rendőr, és sereghajtóként, utolsónak maradva, masírozott Ármin. Utóbbi nagyban beszélgetett azzal a rendőrrel, aki előzőleg megdicsérte a humorérzékét. Alig haladtak valamit a szűk folyosón, hirtelen az út újra elágazott. Haladhattak volna tovább egyenesen, de a főhadnagyúr parancsára inkább elkanyarodtak balra. Viszont ott sem voltak jó helyen. Az ajtókon ilyen számok álltak: 12 vagy 8, esetleg 21. A gyerekek sóhajtva néztek körül.

Ez sem a 42-es ajtó közelében van – jegyezte meg letaglózva Fanni.
Tudooooom! – dühöngött a főhadnagyúr.

Azzal a lendülettel a társaság megfordult és bekanyarodott jobbra az egyik elágazásnál.

Itt a 37-es! – lelkesedett Szandra.
Itt meg a 42-es! – mondta Kolos. – Itt a 42-es szoba!
Majd én benyitok – mondta higgadtan a főhadnagyúr.

Amint Nagybajusz benyitott a terembe, a három gyerek rögtön felismerte Gyula bácsit és Csabát. Azok ketten éppen a gyémántot szedték ki a vitrinből.

Megállni! – adta ki a parancsot a főhadnagyúr.
Azt majd lesheti! – röhögött fel Csaba. – Mire egyet pislog, mi már elvittük a gyémántot.

Ezután minden nagyon gyorsan történt. A rendőrök rávetették magukat Gyula bácsira, csak Ármin ragadta meg gyorsan Csabi kezét, aki veszettül ordított:

Én csak egy gyerek vagyok! Engem nem bánthatnak! – üvöltötte. – Még nem vagyok nagykorú! 14 éves vagyok!

Eközben az az öt rendőr, aki Gyula bácsival küzdött, eléggé segítségre szorult. A matek-irodalom szakos tanár olyan elvetemülten küzdött, hogy már kétesélyes volt, elbírnak-e vele öten. Csapkodott a kezével és úgy rázta magát, mint egy hisztiző kis ovis, aki nem akar óvodába menni. Azok öten legalább úgy tehettek volna, mintha akarnának is csinálni valamit az üggyel kapcsolatban. Mert nem úgy tűnt. Talán féltek, hogy Gyula bácsi szörnyű haragja lesújt rájuk. Ki tudja. Eközben Ármin továbbra is Csabival bajlódott.

Én még nem vagyok 18 éves! – kiabálta a fiú. – Engem nem küldhetnek nevelő intézetbe! Amúgy sem én akartam! – na, erre Ármin is elengedte.
Miért? Hogy volt? – kérdezte.
Úgy, hogy elsőben volt mindig egy nagy tálka az asztalán, és én egyszer loptam belőle. Akkor nagyon leszidott, de tegnapelőtt azt kérte, hogy lopjam el neki a gyémántot. Persze, én nem mondtam, mert amikor apám megtudta, hogy loptam a cukorból, irtó dühös lett, szóval nem akartam kipróbálni, hogyan reagálna erre. De Gyula bácsi megfenyegetett, hogy ha nem csinálom meg, akkor megbuktat, vagy rossz dolgokat fog hazudni a szüleimnek a jegyeimről, meg a magatartásomról. Én meg igent mondtam, mert tutira nagy pácban lennék, ha a szüleim azt hallanák, hogy 1-est kaptam matekból vagy töriből. Ezért mentem bele. De már a felmérőnél megbántam az egészet.
Hát, ez esetben is ki kell hallgatnunk Kráczi Gyulát – felelte ellentmondást nem tűrő hangon.

A Gyula bácsit ostromló rendőrök szemmel láthatóan kezdtek fáradni. Az elvetemdett tanár azonban csak tovább rugdalózott és kalimpált. Úgy tűnt, nem hajlandó a gyémántot ott hagyni. Végül aztán a rendőrök feleszméltek, hogy ezért mégiscsak ők vannak többen, meg nem birkózhatnak egész álló nap egy tanárral, aki el akart lopni egy gyémántot, és közös erővel földre kényszerítették Gyula bácsit. Nagybajusz pedig komótosan odasétált és megbilincselte az öreget. Eközben Ármin végleg foglyul ejtette Csabát. Úgy tűnt, a fiú beletörődött a sorsába: már nem ordított és nem kalimpált kézzel-lábbal. Nyugodtnak nézett ki.

A főhadnagyúr ezután elvezette a két csirkefogót a rendőrségre. Ott majd kihallgatják őket. A három gyerek azonban nem mehetett velük. Nekik haza kellett menniük. A szüleik nem szidták le őket, csupán azon csodálkoztak, hogy egyik gyerek sem hozott kiflit. A három gyereknek végül az lett a jutalma, hogy egy hétig nem kellett iskolába járniuk és nem kellett pótolniuk. Plusz, nyertek egy ingyenes osztálykirándulást a rendőrségre.

A három testvér története ezennel véglegesen lezárult.