Egy pénteki nap volt...

Egy pénteki nap volt....

 Amikor odaértem a koripályához, ahová aznap elmentünk az osztállyal, a kísérőtanáraink közül Andi néni már ott várt. Martin is épp akkor érkezett, így Andi nénivel kiegészülve, hárman léptünk be a büférészlegbe, ahol azon nyomban megcsapott a frissen készült melegszendvics, és a forrócsoki illata. Sajnos Bálint bácsi, az osztályfőnökünk megtiltotta, hogy büfézzünk, mert elmondása alapján már így is sokat költött az osztály a korcsolyázásra, ezért elsétáltunk a pult mellett, kimentünk az ajtón, így elhagytuk a büfét, és csatlakoztunk a többiekhez, akik már az öltözőben voltak. Én is felvettem a korimat, s bár egy kicsit belekavarodtam a fűzőkbe, viszonylag hamar kész lettem. Irány a jég!, gondoltam.

   Amikor ráléptem a csúszós pályára, majdnem rögvest hanyatt vágódtam, pedig ebben a sportágban sem vagyok kezdő. Mindenesetre reflexből megkapaszkodtam a palánkban, majd amikor visszanyertem az egyensúlyomat, elindultam körbe. Az első kör megtevése közben körülnéztem az osztálytársaim között. Ákos és Bendi négy év hoki után csak úgy hasították a jeget, míg az osztály fele esett-kelt. Végül Bálint bácsi után Andi néni is felmerészkedett a pályára, annak ellenére, hogy a szavaival élve „ő biztosan nem fog korizni, inkább kihagyja”. Visszaérkeztem az ajtóhoz, amin keresztül feljöttem a pályára, így tudatosult bennem, hogy mentem egy kört.

Esés nélkül! Éljen!

   Már épp azon gondolkodtam, hogy megpróbálok gyorsabban menni, amikor megláttam Zalánt a pálya közepén állva. Megindultam felé, s egy méterrel előtte sikeresen seggre ültem a jégen.

Erről ennyit…

 Végre felálltam, és leporoltam a nadrágomra ragadt hótörmeléket, majd Zalánhoz fordultam:

• Mizu, Csiki? - kérdeztem, mire ő vállat vont.
• Semmi - felelte. - Havat gyűjtök, hogy megdobhassam a Martint- avatott be tervébe a barátom.

   Rövid beszélgetésünket követően ő ott maradt, én pedig tovább mentem Pentele felé, aki úgy tűnt először áll jégen, és nem igazán boldogul. Amikor már vagy ötödjére esett el, segítettem neki feltápászkodni, mert úgy tűnt, egyedül nem boldogul.

• Megvagy? - kérdeztem, miközben ő épp a karomba kapaszkodva próbált felegyenesedni.
• Köszi - felelte, mire Tamara felé vettem az irányt. Odaérve neki is köszöntem, aztán egy darabig figyeltem, ahogy hátrafelé próbál menni, és megállapítottam, hogy elég ügyes.
• ÁÁÁ! - kiáltottam fel hirtelen, ugyanis Ákos úgy húzott el mellettem, hogy a korcsolyája mindössze néhány centire volt az enyémtől. - Ákos! - fordultam utána mérgesen.
• Bocs - vágta rá az osztálytársam félvállról, miközben már rég Bendivel hülyült a jégpálya egyik szegletében.

Ezek a fiúk…

   Ezután odamentem a palánkhoz, és kifújtam az orrom a zsebemben talált zsepibe, majd kis gombócba gyűrve visszaraktam. Már épp elindultam volna, amikor odajött hozzám Bendi.

• Képzeld, Hanga, már tök jól megy a koszorúzás!- újságolta, mire teljesen értetlenül meredtem rá. Valljuk be, nem tudom (pontosabb megfogalmazás: halványlila fingom sincs), hogy mi az a koszorúzás. De Bendi tudta. - Az olyan, hogy a kanyaroknál keresztbe teszed a lábad- magyarázta nagy szakértelemmel, erre pedig bólintottam. - Megmutassam? - kérdezte óriási lelkesedéssel. Egyszerűen nem tudtam ellenállni neki, és nemet mondani.
• Jó - egyeztem bele, mire a fiú ellökte magát a palánktól, és koszorúzni kezdett. Egyszer csak hangos puffanás kíséretében elvágódott a jégen. Mire mindenki odanézett, Bendi már a fejét támasztotta a kezével, nem törődve azzal, hogy mind tudjuk, nem direkt esett el.

   Ezek után még mentem néhány kört, aztán meguntam, meg a kori is nyomta már a lábam, így kiültem egy kicsit az öltözőbe. Elővettem a szendvicsemet, és szép nyugodtan falatozni kezdtem. Úgy voltam vele, hogy hagyok a hazaútra is (ami igazából nem haza, hanem a suliba visz vissza), ezért a szenyó felénél megálltam, ellenállva a kísértésnek, és inkább visszamentem a pályára, kiélvezve, a korizást, na, meg azt, hogy elmarad három egész óránk. Beszélgettem egy kicsit Andi nénivel, aki végig a palánkba kapaszkodva rótta a köröket, Pentelével, aki most már egy narancssárga szerkezettel próbált haladni, Hannával, aki Umát tanította, Tamarával, aki még mindig hátrafelé próbált menni (megjegyzem sikeresen), és Zalánnal, aki időközben nagyon belejött a korizásba. Egy idő után Áron is jégre állt, de ő közel sem volt olyan kitartó, mint Pentele, így az első esést követően már ment is vissza a biztonságos talajra, mondván „ennyi elég is volt mára”. Ezek után már nem sok minden történt…

   Éppen megtettem egy újabb kört, mikor Bálint bácsi, hogy mennünk kell, lejárt a másfél óra, ezt a szomorú hírt pedig mindenki nagy bánattal fogadta. Még csináltunk egy utolsó közös képet „a régi szép idők emlékére”, aztán mindenki visszament az öltözőbe, összepakolt, és elindultunk vissza a Bolyai János Általános Iskola felé. Hurrá…

   Én Szofi párja voltam, egész úton beszélgettünk:

• Olyan kár, hogy nem esett eddig hó - kezdeményeztem „időjárás ócsároló-beszélgetést”.
• Ja, nálunk otthon se esett soha… - értett egyet Szofi is.
• Amúgy neked tetszett? A korizás.
• Igen, nagyon jó volt.
• Akkor jó. Szerintem is tök jól sikerült úgy az egész.

   A sulihoz visszaérve mindenki kizökkent a bohóckodás, és a hülyülés mámorából. Kezdődhetett a nyelvtanóra.

• Akkor a következő szó a „kedvesekkel” - mondta Andi néni. - Írjátok le! Na, mi a szótő? Barni?

   A padtársam nem tudta, hogy hol tartunk (mint mindig), hiszen az óra kezdete óta végig röhögött, azon, amit Alex, Ákos, Roland, meg Benett mutogatott neki. Mint az az elmúlt négy-öt évben kiderült, Barni nem a legnagyobb észlény a csapatban, így önmagához híven sorban visszamutogatott mindegyiknek. Legalább nem hazudtolta meg önmagát. Legalább…

• Föld hívja Barnit! - szólt Andi néni. - Na, mi a szótő, ez nem olyan nehéz, nem? - türelmetlenkedett a tanár, mire ujjammal megmutattam a padtársamnak, hol tartunk, amit a szemfüles Andi néni természetesen azonnal észrevett. - Még jó, hogy Hanga mellett ülsz- jegyezte meg szemrehányóan. - Na, Barni haladjunk!
• A szótő a „kedves” - mondta a padtársam. - Ja nem, a „kedv”.
• Jó, van-e benne képző? Viki? - kérdezte Andi néni.
• Van - felelte a barátnőm, majd újra elmerült a Tamarával folytatott (nyilván borzasztóan fontos) beszélgetésben.
• Van-e benne jel? - folytatta a tanár, majd megakadt a szeme Rolandon, aki épp egy celluxköteget dugdosott az orrába. - Áhá! Roland! Tessék, inkább mond, van benne rag?
• Igen - felelte Uma úgy, mint akinek nem lóg ki az orrából épp egy csomó cellux. Az órára néztem, ám pont abban a pillanatban csöngettek.

   Ezt a szívet melengető zenét hallva, mindenki összepakolta a cuccát, elköszöntünk Andi nénitől, és kimentünk az udvarra, kiélvezve a mindössze néhány percnyi szabadságot.

   Én csatlakoztam Hannáékhoz, akik a pingpongasztalnál felelsz vagy merszeztek. Amikor odamentem hozzájuk, beengedtek a körbe. Ákos következett éppen.

• Barni, felelsz vagy mersz? - kérdezte.
• Felelek - mondta a padtársam.
• Jó. Öhm… Oké, megvan! Ki a kedvenc tanárod?
• A Farkas - felelte Barni.
• Pont olyan fogykos, mint te! - röhögött Martin.

   Alex következett.

• Benett, felelsz vagy mersz? - tette fel a kérdést.
• Merek - hangzott a merész válasz.
• Jó, menj oda az Andi nénihez, és kezdj el táncolni előtte! - parancsolt rá a barátjára Alex.
• Neeeeeeeeeee! - fogta könyörgőre Benett.
• Deeeeeeeeeee! - nevettünk a képébe.

   Szegény gyerek megvárta, amíg a tanár kijön az épületből, majd esetlenül táncolni kezdett. Andi néni szerintem bolondnak hitte, ugyanis megkérdezte tőle, hogy jól van-e.  Szakadtunk a röhögéstől, amikor visszajött, és elmondta, hogy Andi néni teljesen hülyének nézte.

   És ebben a pillanatban becsöngettek. A hangszóró hiába játszotta ugyan azt a zenét, valahogy a kicsöngő sokkal, de sokkal vidámabbnak hatott.

• Ne! - nyögtem. - Nem akarok matekra menni!- siránkoztam, majd számításba vettem a szökési lehetőségeimet, ám sajnos az „azt mondom, hogy fáj a hasam és elhúzok” mellett a „lefejezek minden tanárt, és a megrendezem a saját halálomat” haditerveket is elvetettem. Nem maradt más választásom: lélekben felkészültem a törtekre és a mínuszokra. Elindultam a suli épületének második szintjén található „kishatos” felé. 16 ember fér el benne, szóval inkább csak egy kis csoportszoba, mint tanterem. De mi matekon sajnos elférünk. Egyszer nem bánnám, ha nekem véletlenül nekem nem maradna hely, és ki kellene hagynom egy matekórát. Vagy kettőt…????

   Ábrándozásomból Norbi bácsi hangja zökkentett ki.

• Menjél, Hanga, becsöngettek! - szólt rám, én pedig végre észrevettem magam, vagyis azt, hogy még mindig ott állok a folyosó közepén. Bementem az osztályunkba, hogy kihozzam a cuccom, ahol a Libát még véletlenül sem lógatták ki az ablakon. Á, dehogy…

   Amint beléptem a „kishatosba”, teljesen ledöbbentem a látványtól. Bendi hangosan (TÚL hangosan) böfögte az ABC-t, Martin azt üvöltözte, hogy „kuss legyeeeeeeeeeen!”, Hanna nevetve lopkodta Barni cuccát, Dani Zsámárral veszekedett, Jázmin Zsófival, Ákos pedig Áronnal beszélgetett stb. Amikor realizáltam, hogy a Bolyai János Általános Iskolában vagyok, nem pedig holmi ufó-bulin a Marson, fogtam magam, és leültem a helyemre. Még épp időben.

• Mi ez a ricsaj? - rontott be a terembe Farkasné Piroska, a matematikatanárunk. - Miért kell nektek minden álló nap ezt csinálni?! Nem tudtok csak egyszer csendben várni?! És akkor még ne adjak házit, mi?! - kiabálta, én pedig valamiért egyetértettem vele. Csak túl soknak tartottam azt, amit az osztálytársaim műveltek, és hirtelen elkezdtem sajnálni magunkat, amiért ő a matektanárunk, meg Piroska nénit is, amiért egy ilyen – állítása szerint hangos és fegyelmezetlen – osztályt kell tanítania még cirka négy évig. - Hanga, Bendegúz, Martin, Hanna, Jázmin, Tomi! Pakoljatok elő, kezdődik az óra!- ordította, miközben nagyjából senki sem figyelt rá. - Na, én is így gondoltam - enyhült meg, amikor az osztály elcsendesedett. - Kezdjük is a matekot! - csapta össze végül a tenyerét.
• Éljen - forgatta a szemét Martin. Szerintem kivette a szót mindenki szájából. De sajnos Piroska néni aznap nem volt a „vegyük ki egymás szájából a szót” stílusában, így nem igazán vette jó néven a poént.
• Martin! Én nem tartalak hülyének. Azt ajánlom, ez maradjon is így - rendezte le végül ennyivel. Majd ránézett Palcsi füzetére, és meglátta, ami benne van. Hát igen, az osztályban kétség kívül Palkónak a legcsúnyább az írása, de mi, a suliban csak annyit mondunk rá, ha valaki kérdezi, hogy titkosírása van.- Mi az ott a füzetben, he?! Hát nem egy szépen átlátható, rendezett munka, az is biztos! Na, gyere, hogy írod a betűket… - kezdett monológba a ceruzafogás csínyjáról-bínjáról. Én eközben egyszerre sajnáltam Palkót, és egyszerre voltam neki nagyon hálás, amiért akaratlanul is, de elhúzza az órát.- És még a házi sincs kész! Pál! Mit csinálsz te otthon, ha nem a házidat?!
• Öhm… kész a leckém… - felelte Palcsi, megalázkodva a hatalmasabb erők előtt.
• Ó… öööö… nem láttam, bocsánat, igen itt-itt, most már látom, megvan - szabadkozott a tanár.
• 365 nap, egy éves kihívás a Farkassal! - kiáltotta Jázmin, beszólására pedig orbitálisan egetrengető röhögés támadt.
• Épp Palkónak próbálok segíteni, te meg itt hülyéskedsz! Ne akadályozd a munkámat, ezért jártam egyetemre! - akadt ki Piroska néni. Nem voltam biztos benne, de egy sejtésem azért volt, hogy miért. Az osztálytársaim ma tényleg nem tudnak viselkedni!
• Mikor csengetnek? - kérdezte Bendi.
• Nem tudom - felelte a tanár. Ugyan a célját nem érte el, legalább azt, hogy Piroska néni nem kezdett el üvöltözni Jázminnal a nem túl kedves és tapintatos beszólásának következményeképp. - Na, munkafüzet 24. oldal kettes feladat! Önálló munka. Csináljátok, én addig megpróbálok rendszert varázsolni Pali füzetébe.

   Bevallom : titkon imádkoztam, hogy nehogy kedve legyen belenézni mondjuk Martin füzetébe. Egész órán azt nézem, és megállapíthatom, hogy az sem valami gyönyörű. Bár… ha azt is meglátná, olyan balhé kerekedne, hogy ha szerencsénk van elmegy vele a tanóra. Csak hát az nem lenne valami korrekt Martinnal, meg Pacsival szemben. Mindegy…

   Ahogy ezeken gondolkoztam, rájöttem, hogy mindenki más már kinyitotta munkafüzetét a 24. oldalon, és épp a kettes feladaton dolgozik, csak én nem. Minden mindegy alapon felraktam a kezem.

• A tankönyv százkettedik oldalán nincs is kilences feladat - mondtam, amikor a tanár felszólított.
• Akkor még jó, hogy a munkafüzet 24. oldalán, a kettesnél tartunk - vágta rá Piroska néni, amolyan „ha már a fiúk nem tudnak normálisan viselkedni, legalább te ne menj bele a hülyeségükbe” nézéssel.
• Most akkor a huszadik oldal, ugye? - kiabált be Barni, tovább játszva az időhúzós játékomat, hátha elmegy vele a matekóra.
• Huszonöt - felelte Ákos nem értve, mire megy ki a játék.
• Huszonötödik oldal, de csináljátok már csak fél óra van az órából! - kiáltotta Piroska néni.
• De ugye a tizenhármasat nem kell majd megcsinálni? - reménykedett Dani.
• De! Csak ahhoz jutnia kell rá időnek, és nem lesz, ha így elhúzzátok az órát! - felelte a tanár, s látszott rajta, hogy a fiúk kezdik nála kihúzni a gyufát. - Na, jó, ügyes vagy- fordult vissza hirtelen Palihoz. - Csak ilyen firkálmányokat nem akarok látni, oké? - kérdezte, jelezve az osztálytársamnak, hogy nem adhat nemleges választ.
• Rendben - felelte Palcsi, meghunyászkodva a hatalmasabb erőkkel szemben.

   És ebben a diadalmas minutumban a Jóisten megsajnálta az 5/b-t, ami annyit tesz: kicsöngettek. A megváltó Mozart-zene hallatán széles vigyor terült szét az arcomon. Most tuti a vattacukorfelhőkben járok, gondoltam. A padba Piroska néni hangja lökött vissza.

• Jó, a házi a munkafüzet ötvennegyedik oldalán a kilences, a tízes, és mivel nem tudtuk megcsinálni, a huszonötödik oldalán a tizenhármas is - kezdte, de akkor én már készenlétben álltam az ajtón kirohanásra. - Na, viszont látásra! - köszönt el.
• Jó hétvégét! - vigyorgott Jázmin.

   Ez az ő pillanata volt.

   Miután a tanár kiment, mi, 5/b-sek áttárgyaltuk a hét fáradalmait, ami nagyjából abból állt, hogy volt részem egy monológban az Among us-ról, valamint meghallgattam, micsoda kalandokba keveredett Bendi és Ruben a Minecraft-ban, amikor egy szellem nyílpuskával támadt rájuk…

   Aztán kimentek, és én is követtem a példájukat, majd amikor felvettem a kabátomat elindultam az ebédlőbe, ahol nem voltak túl sokan, így viszonylag hamar sorra kerültem. Miután végeztem az evéssel, visszaindultam a sulihoz, hogy megvárjam anyát.

   Jó volt ez a nap!