A rút jégmanó

A rút jégmanó.

Messze innen üveghegyen

ott élt a rút jégmanó,

nincs barátja nincsen társa

csak zúzmara és a hó.

Igaz rút volt így született

ám ő erről nem tehet,

de ilyen csúf külsővel már

mások közé nem mehet.

Megpróbálta ő már többször

az már nagyon régen volt,

féltek tőle csúfolták is

pedig szíve vajból volt.

Azóta is egyedül élt

fent a hideg hegytetőn,

társak nélkül kóborolhat

vég nélküli hómezőn.

Egyszer aztán bánatában

gondolt is egy jó nagyot.

Itt hagyja a hideg tájat.

Elmegy innen. Jó napot!

Hátizsákba belerakott

mindent, ami kell neki.

Volt is abban meleg ital

sapka, sál és reggeli.

Leszánkázott hegy aljára

fenyőerdő széléig,

gyorsan szedte apró lábát

hálóhely kell estélig.

Sötétedett sietni kell

védelem kell éjjelre,

sohasem lehet azt tudni

ki mindenki jár erre.

Galagonya bokor alján

lakott egy manó leány,

egyedül élt az erdőben

társa nem volt csak magány.

Születésétől ő vak volt

nem hagyta el otthonát,

sohasem láthatta azt meg

milyen is a nagy világ.

Ki ismerte csak bántotta

mert más volt, mint a többiek.

Szegény szívét gonosz szavak

szúrták, mint a tövisek.

Egyszer aztán kopogtattak

manó leány ajtaján

Félve kérdezte: –Ki van itt?

–Gonosz manó vagy talán?

–Dehogy, dehogy nem egy gonosz

én vagyok a jégmanó,

az erdőben oly sötét lett

szállás volna nékem jó.

A jégmanót beengedte

adott neki fekhelyet,

reggel finom tea után

akár útjára mehet.

Reggel aztán teázgattak

beszélgettek jó nagyot,

sétáltak az erdő szélen

jól töltötték a napot.

Megkedvelték egymást nagyon

a két magányos manó,

ezt a csodás boldogságot

megtartani volna jó.

Úgy döntöttek együtt töltik

továbbra az életük,

a csúf és a vak kis manó,

mert szeretet kell nekik.

Boldogsághoz csak egy társ kell

nem kell szépség, nem kell fény.

Az a király ki magányos

aranyhegyen is szegény.