A szeleburdi kismókus

A szeleburdi kismókus.

Martin, a kismókus, egy öreg tölgyfa odvában lakott a testvéreivel és a szüleivel. Nagyon szerettek a fák ágain ugrándozni és játszani. Martin elég szeleburdi volt, ezért anyukája gyakran figyelmeztette, hogy mindig nézzen a lába elé, és ne menjen messzire a biztonságos otthontól. Történt egyszer, hogy Martin annyira belefeledkezett az ugrándozásba, hogy nem figyelte, merre megy. Egyszer csak arra eszmélt fel, hogy nem tudja, hol van. Bizony eltévedt! Ahogy nyugtalanul próbált átugrani egy másik fa ágára, elvétette az ugrást, s lepottyant a fa tövébe. Szegény kismókus nagyon megütötte magát, s nem bírt lábra állni. Ott sírdogált sokáig a fának dőlve, amikor arra járt egy kutyus. Martin nagyon megrémült a hatalmas kutyától, de az barátságosan körbeszimatolta, majd megkérdezte:

— Hát veled meg mi történt, kismókus? Szükséged van segítségre?

Martin szipogva elmesélte, hogy járt.

— Ó te szegény kismókus! — kezdte a kutya. — Van egy ötletem. Mit szólnál, ha elvinnélek a barátomhoz, a bagolyhoz? Itt lakik nem messze. Ő nagyon okos, biztos ki tud találni valamit, hogy hogyan segítsünk neked hazajutni.

Martin beleegyezett a dologba. A kutya óvatosan a hátára ültette a kismókust és elindult vele a bagoly odúja felé. Nem telt bele sok idő, és meg is érkeztek. Ott letelepedtek a fa tövében és megvárták, amíg besötétedik. Így kellett tenniük, hiszen a baglyok éjszakai állatok, akkor jönnek elő, amikor már leszállt az éjjel. Időközben a kismókus álomba szenderült a kutyus puha, meleg bundáján. Amint megjelent a telihold az égen, a bagoly álmosan, nagyot ásítva lépett ki odúja ajtaján.

— Drága barátom! — kiáltotta, amikor megpillantotta a kutyust a fa tövében. — Örülök, hogy látlak!

— Én is örülök neked, kedves bagoly. A segítségedre lenne szükségem. Képzeld, rátaláltam erre a szegény kismókusra. Nem tud lábra állni és eltévedt. Van valami ötleted, hogy hogyan tudnánk segíteni neki?

A bagoly elgondolkozott, majd így szólt:

— Körberepülök itt az erdőben és kérdezősködöm egy kicsit. Hátha ismeri valaki a kismókust és tudja, hogy merre lakik. — Azzal felröppent, s eltűnt a fák lombjai között. A kutyus addig a fa tövében várt. Egy kis idő múlva a bagoly visszatért:

— Jó hírem van! Megtaláltam a kismókus anyukáját. Már nagyon aggódott a kicsinyéért. Gyertek utánam, mutatom az utat! — Azzal újra felszállt. Kutyus, hátán az alvó mókussal, az ösvényen követte a madarat. Sokáig mendegéltek, mire végül megérkeztek az ismerős tölgyfához. Martin felébredt, és szomorúan vette észre, hogy még mindig nem tud ráállni a lábára.

— Hogy fogok így feljutni az odúba? — kérdezte kétségbeesetten.

— Ne aggódj emiatt! — mondta a bagoly. — Majd én a hátamra veszlek és felrepülök veled oda.

Így is tettek. Az odú ajtajában a kismókus anyukája álldogált. Nagyon megörült, amikor meglátta Martint. Szorosan átölelte, majd bevitte és lefektette az ágyikójába a sérült kismókust.

— Nagyon köszönöm, hogy segítettetek a kisfiamnak hazajutni. — mondta az anyuka a bagolynak és a kutyusnak. — Tessék, itt egy kis süti mindkettőtöknek, hálám jeléül.

— Köszönjük szépen! Nagyon szívesen segítettünk. — válaszolták, majd majszolni kezdték a finom édességet.

Martin lába napról napra egyre jobban lett. A kutyus és a bagoly sokszor voltak nála látogatóban. Jól összebarátkoztak és sokat játszottak együtt.  Amikor végre teljesen meggyógyult a kismókus, újra önfeledten ugrándozott a fák ágain. De most már sokkal jobban odafigyelt, s egyre ügyesebb lett. Többé nem csatangolt el messzire. Hálás volt, hogy a kalandja jól végződött és még új barátokra is talált.