A Szen'mártoni boszorkányok (Szen'mártonikerekerdő)

A Szen'mártoni boszorkányok (Szen'mártonikerekerdő).

Későre járt az idő, az erdő fái között kíváncsian szaladgált a novemberi szél. Az állatok dideregve bújtak vackukba, csak a varjak üldögéltek egy kupacban a fagyos tarlón és hangosan károgtak:

Hová tűnt a napsugár?

Késő van már, őszre jár,

Jajj, de nagy kár, jajj, de kár,

Nincsen fénye, nincsen már!

Hová tűnt a napsugár?

Itt sincs már, meg ott sincs már…

Jajj, de nagy kár, jajj, de kár,

Megszökött a fényes nyár!

• Dehogy szökött, dehogy szökött! – szólt az egér, ahogy felriadt a hangos lármára.

Az álmos nyúl szemét dörzsölgetve így szólt:

• Biztosan elvarázsolta valami csúf boszorkány!
• Amikor szen’mártonban jártam, láttam, hogy az emberek eltettek a napsugárból egy darabot, azért, hogy legyen nekik télire. – okoskodott az egér.
• Miket hordasz itt össze-vissza? A napot nem lehet eltenni! – magyarázta a nyúl lekicsinylően.
• Pedig mondom, hogy eltették! Nem is akármennyit, jó sokat! Láttam a Körös-parti sétányon, hosszú vasrudak tetején! Olyan szép fényes volt, csenjünk egyet belőle!
• Te egér, nem szabad lopni! – szörnyülködött a sün.
• Jót cselekszünk a többi állattal is! Ez neked lopás? Itt az erdő szélén ilyenkor már nagyon sötét van, jó lenne, ha mi is elláthatnánk legalább az orrunk hegyéig! A minap is… megkergetett a róka… meg akart enni… alig tudtam megszökni előle.
• Igazad van! – szólt a nyúl. Ez tényleg jó cselekedet! Én is elkísérlek, nehogy bajod essen a városban!
• Ugyan, mi bajom eshetne? A kamrák teli vannak finom étkekkel, az utcák fényesek, ragyogók! Elmegyek én magam is! Egyedül is bátor vagyok! Az erdő sokkal félelmetesebb ilyen sötétben!
• Én azt mondom, menjünk inkább hárman! – ajánlkozott a sün. Talán segítségetekre lehetek. Erős tüskéimmel meg tudlak védeni mindkettőtöket.
• Jó, nem bánom! - egyezett bele az egér. De maradjatok csöndben! Nem szeretném, ha az emberek meghallanák, mire készülünk, mert az egérnek az ember a legnagyobb ellensége!

Így is lett, az egér, a nyúl és a sün még az éjszaka folyamán elindultak Szen’mártonba. Mentek, mendegéltek a gát tövében, talpuk alatt ropogott az avar. A lépések zajára a túláton hirtelen fölröppentek a varjak. A nyúlnak ettől gyorsan inába szállt a bátorsága.

Amint így mennek, mendegélnek, egyszerre csak hallják ám:

Hová tűnt a napsugár?

Éjsötétnek árnya jár,

Jajj, de nagy kár, lopni kár,

Boszorkányos rút madár!

• Halljátok ezt az ördögi zenét? – forgatta fejét a nyúl. Biztosan a szen’mártoni boszorkányok énekelnek ilyen csúfos dalt! – suttogta félelemtől elcsukló hangon.
• Maradj csöndben, és ne ijesztgess bennünket is! – szólt rá az egér.
• A túláton laknak a boszorkányok, és minden éjjel útnak erednek, hogy koromfeketére fessék az eget. Minden állatot megseprűznek, aki éjjel csavarog, csak a macskák járkálhatnak szabadon! – folytatta a félelmetes meséjét a nyúl.
• Elhallgass te gyáva féreg! – förmedt rá a sün. Ha elindultunk, most már vissza nem fordulunk!
• Különben is, te majdnem úgy nézel ki, mint egy macska, csak egy kicsit hosszabb a füled! – nyugtatgatta őt az egér. Én meg semmitől sem félek!

De hiába minden, a nyúl úgy megijedt a ronda károgástól, hogy hanyatt-homlok rohant vissza az erdő mélyére.

Az egér és a sün rettenthetetlenül haladtak tovább a sötétben. A fák ágai recsegtek, ropogtak, a félelmetes dal pedig egyre közelebbről hallatszott:

Hová tűnt a napsugár?

Éjsötétnek árnya jár,

Jajj, de nagy kár, lopni kár,

Boszorkányos rút madár!

• Istenem… egér, te is hallottad ezt az iszonytató hangot? Olyan félelmetes! – motyogta rémülten a sün.
• Mit ijedezel annyira? Azt mondtad, hogy megvédesz minden veszedelemtől!
• Azt hiszem, magamat sem tudom megvédeni! – remegett a sün, és felborzolta hátán a tüskéit. Én még csak nem is hasonlítok a macskákra! A seprűtől meg… jajj… nagyon félek!
• Gyáva vagy! – kiáltott rá az egér. Szedd össze magad és ne reszkess itt nekem nyavalyás nyúl módjára!

De mondhatott akármit, a sün többé egy tapodtat sem tett előle, hanem megfordult és szélsebesen visszagurult az erőbe. Meg sem állott a legmagasabb tölgyfáig. Ott aztán elbújt az avarban.

Az egér egy darabig tátott szájjal bámult a sün után, majd nagy levegőt vett és hangosan így biztatta magát:

• Nincs mitől félnem, bármi is történjék, én elhozom a napot a Körös-parti sétányról!

Összeszedte minden bátorságát és szaporára vette lépteit. Ahogy haladt, látja ám, hogy a sétány díszesen ragyog, már messziről. A lámpaoszlopok szépen sorban álltak, mint a katonák, akik vigyázzák a város álmát. Az egér csodálattal bámulta az öntöttvas oszlopokat és számolni kezdte őket.

• Egy, kettő, három… Ó hiszen mindegyiken van egy-egy kicsi napocska! Gyorsan összeszedem, senki észre sem veszi! – azzal futott egyenesen a korzó első lámpájához.

Egyszerre csak hallja ám:

Hová tűnt a napsugár?

Éjsötétnek árnya jár,

Jajj, de nagy kár, lopni kár,

Boszorkányos rút madár!

Erre a félelmetesen rút hangra megijedt az egér is, és hangos cincogással biztatni kezdte magát:

• Nem félek én semmiféle éjszakai boszorkánytól!

Már az elsőnél látja ám, hogy nem is egy, hanem rögtön kettő „napocska” zöldessárga fénye ragyog, villog az oszlop legtetején. Gondolta magában:

• Én bizony legelőször a két ragyogó nappal kezdem! – és nagy hirtelen felfutott az oszlop tetejére.

Igen ám, de ahogy felért, a két ragyogó fényesség eltűnt, mint a kámfor és egy hangos mijááááúúú… kíséretében nyoma veszett a bátor egérnek is.

Vajon, mi történhetett?