A tanonc királyfi 6. rész

A tanonc királyfi 6. rész.

A tanonc királyfi 6. rész (A Hegyek országának királya)

Nikolasz hold-sütötte tisztáson lépkedett, lába alatt fehér hótakaró ropogott. Olyannak tűnt számára, mintha puha bársonyon járna. Egy szán állt tőle nem messze, előtte 8 szarvas rúg-kapált, türelmetlenül. Hófehér szakállú, mosolygó öregember ült a járművön, különös ruházatban. Minden piros színben pompázott az idegenen: a nadrágja, a kabátja. Piros volt a szán is, melynek oldalára arany, és ezüst színű hópelyheket pingáltak. Nikolasz dideregve húzta össze magán kabátkáját. Irigykedve lesett a manó után, aki egy vastag szőrmetakaró alá bújt be. Milyen jó meleg lehet az alatt! A hold fénye a takaró sarkára vetődött, és megvilágított egy hímzett koronát, a cifra betűkkel kivarrott szöveget: MIKULÁS.

– Te is király vagy? – kérdezte álmélkodva.

A szakállas idegen fülét nem kerülte el az „is” szócska. Mosolyogva felelt:

– Valami afféle. A hegyek országának királya vagyok.

– És a Mikulás – egészítette ki az öregember szavait a manó kuncogva.

Nikolasz szemei tágra nyíltak a csodálkozástól.

– Az igazi? – suttogta. Nem merte hangosan mondani, attól tartva megsértődik a kedves ismeretlen, ő azonban jókedvűen felnevetett, és a kérdésre kérdéssel felelt:

– Talán ismersz nem igazit is?

 – Én még egyet sem ismerek – vallotta be Nikolasz. Eddig úgy hitte a Mikulásról szóló történetek csupán mesék, melyeket a felnőttek találnak ki azért, hogy a gyerekeket fegyelmezzék velük. Óvatosan a kezéhez nyúlt, megcsípte magát. Nem, nem álmodott. A fehér szakállas idegen, és a szán mind valóság voltak. A Mikulás megkérdezte tőle:

– Miért, talán te is király vagy?

Nikolasz majdnem rávágta, hogy persze, ám ekkor eszébe jutott a jövendölés, amiért elszökött otthonról.

– Szeretnék az lenni – felelte, és fejét lehajtotta –, de… – A mondatot nem tudta befejezni, torkát a sírás szorongatta.

A Mikulás elkomolyodott:

– Bízz magadban, és minden rendben lesz! De most ha Te is úgy gondolod magammal viszlek a palotámba, mielőtt jégcsappá fagysz. Engedd meg, hogy vendégül lássalak! Majd kitaláljuk, miként értesítsük a szüleidet!

Nikolasz egy villanásnyi ideig tétovázott, ám kezét és lábát már nem érezte a hidegben, így hát felkapaszkodott a szánra, és magára húzta a meleg takarót, megosztozva azon a vigyorgó manóval. Ijedten kapaszkodott meg, mert a szarvasok a magasba emelkedtek, maguk után húzva a szánt. Az öregember felkiáltott:

– Hé, hó, hahó!

Hullj, hullj fehér hó!

Nikolasz ámulva csodálta az alattuk elsuhanó tájat az erdőt, a hold fényben fürdő tisztásokat. Eget ostromló magas hegyek között suhantak el, beleszédült az ezüstösen csillogó hósapkák látványába. Pillái egyre sűrűbben csukódtak le, míg szeme végleg leragadt, álomba merült.

 Arra riadt a szán szilárd talajon áll, és a manó keltegeti. Az elé táruló látványtól szinte elállt a lélegzete, szemeit hitetlenkedve dörzsölgette. Csodálatos kristálypalota állt a hegyek védő ölelésében, egy völgykatlanban. A bejárathoz vezető út mentén manók sorakoztak, kezükben fáklyákkal. A lángok fénye megvilágította a palotát, és falai úgy csillogtak, mintha olvadoznának. A Hegyek királya kézen fogva vezette be Nikolaszt az épületbe. A kitáruló ajtó tágas udvarra nyílt, mindenütt manók sürögtek-forogtak. Némelyek a szánt tolták helyére, mások a szarvasokat kísérték az istállóba. Vidám kiáltozásuktól zengett az udvar. A hangzavarnak Niób vetett véget, rendre utasítva a hangoskodókat. A vendéglátó körbeintett kezével, és így szólt:

– Légy üdvözölve a Hegyek országában, Nikolasz herceg! Holnap mindent megbeszélünk, aludj jól! – búcsúzott el.

Parancsára Niób a vendéget az emeleti szobába kísérte. Nikolasz álmosa botorkált a manó után. A Mikulás elkomorodott tekintettel pillantott utánuk, fáradtan végigsimította homlokát, és a toronyszobába indult.

Egy idegen e helyiségbe belépve először a mennyezet fölé boruló átlátszó kupolát csodálta volna meg, majd a szoba közepén felállított hatalmas távcsövet, végül a puha takarókkal borított, mély karosszéket. E jelek elárulták, a kastély gazdája rengeteg idejét itt tölti. Körben a falak mentén vastag könyvek sorakoztak, az egyik oldalon kandalló állt, fahasábok égtek benne, fényükkel bevilágítva minden zugot. Egy asztalon beszédközvetítő gömb állt, szakasztott olyan, mint Szepi szobájában. A Mikulás a gömb elé állt, fejét lehajtotta, négy szót suttogott, és a gömb halványan felvillant, majd egyre erősebb fénnyel világított. Már-már úgy tűnt szétrobban az izzástól, ám ekkor hirtelen átlátszóvá vált, megjelent benne Szepi varázsló, és mellette a kancellár. A Mikulás figyelmét nem kerülte el ijedt tekintetük. 

– Üdvözöllek Benneteket! Valami baj történt az udvarban?

– Légy üdvözölve XIV. Mikulás! – válaszolt Szepi. – Jól látod, eltűnt a hercegünk, Nikolasz.

– Tudom, mi a neve a hercegnek, azt azonban nem mondanám, hogy eltűnt – mosolygott a Mikulás. – Tudom Szepi, hogy mennyire ellenezted, de én régen úgy döntöttem, ahogy a szükség diktálja. Tehát a herceg nálam van, és szeretném, ha ez így is maradna!

– Ezt nem teheted! – kiáltott fel Márkusz – mit mondunk a királyi párnak? A herceg az ő gyerekük, és… a trón várományosa.

– Biztos vagy ebben? – kérdezte a Mikulás. – Szepi, tíz évvel ezelőtt megbeszéltük a dolgot, miért kell, hogy újra és újra emlékeztesselek rá?

– Azt hittem meggondoltad magad – morgott a varázsló. – A királyi párnak nem született másik gyermeke, csak Nikolasz lehet a trónörökös!

– Semmi sem változott – dörgött Mikulás hangja. – A csillagok irányítanak, és bizonyára jól, mert a könyv nem döntött volna úgy… ahogy… a fiú születésekor.

– Az még megváltozhat! – vitatkozott a varázsló tovább.

– Semmi sem változott, és ha reményeim nem csalnak nem is fog. Mondd el hát szépen a királyi párnak, értesd meg velük a gyermek nálam marad, tizenöt esztendős koráig egészen bizonyosan. Utána persze elfogadom én is amit a könyv nyilatkozik. Ezt üzenem Félixnek. Minden azon múlik mennyire leszel képes ügyesen tálalni a dolgot. Ismerlek, vén róka, meg tudod csinálni!

Mákusz, aki eddig csupán hallgatója volt a párbeszédnek idegesen kapkodta fejét.

A Mikulás így zárta le a beszélgetést:

– Bocsáss meg, Szepi! Fárasztó napom volt. Kezdődik a kívánságok időszaka is, és rengeteg a feladat. Majd jelentkezem, tedd a dolgod! – szólt, és rátenyerelt a gömbre, következett a vakító fényesség, ami hirtelen kihunyt.

XIV. Mikulás leült a karosszékbe, és gondolataiba mélyedt.