Ahol a szelek születnek

Ahol a szelek születnek.

Hodos Éva: Ahol a szelek születnek

Tudjátok-e hol születnek a szelek, és tudjátok melyikből lesz enyhe fuvallat, vagy gigászi erejű ciklon? Én sem tudtam, mígnem fürkészként bebarangolva a nagy Mesebirodalom tájait egy hegylánchoz nem értem. „No, itt lehet a világ vége – gondoltam a felhőkbe nyúló csúcsokra pillantva –. Aki oda felér – meresztgettem szemem a nyaktörés veszélyével – a másik felén már lecsusszanva a semmiben lebeghet az idők végeztéig.” Visszafordulni nem kívántam, bejártam már a birodalmunkat, egyébként is a mesevilág nagytanácsa e- terület feltérképezését adta fürkészi megbízatásul. Egyetlen lehetőségként tehát a hegyre felfelé vezető út maradt. Lesz, ami lesz! Három nap, három éjjel kúsztam, másztam a sziklákat, a meredélyeket, ám valahányszor felfelé meresztettem a szemem a legmagasabb csúcs még mindig rejtve maradt előlem. A csillagok, és a hold már olyan közel voltak, hogy akár le is akaszthattam volna egyiket, másikat a helyéről. Elfáradtam, néhány órai pihenésre vágytam. Egy barlang szája tátongott előttem. Mintha rám várt volna az idők kezdete óta. Hirtelen egy forgószél rontott ki onnan, és pörgött előttem sikoltozva, erejét fitogtatva. Ha nem vágódok hasra, jóval kevesebb idő alatt érek le a hegy aljába, mint amennyi alatt sikerült abba a magasságba felkapaszkodnom. Sokáig tapadtam a sziklához, de mégsem várhattam ott az örökkévalóságra, vagy egy felmentő seregre, ezért egy idő után feltápászkodtam, és eltökélten indultam a barlanghoz. A forgószél már elcsattogott, helyébe enyhe fuvallat libbent. Érkezése olyannak tűnt, mintha puha ujjával egy láthatatlan kéz megsimogatta volna az arcomat. Nagyanyám jutott eszembe róla, orromban még illatokat is éreztem, melyek bármikor az ő házát juttatják eszembe. Az ünnepi mézeskalács, a sülő fánk, a fahéj illata mind-mind ott keringtek körülöttem. A fuvallat amilyen hirtelen érkezett, olyan hirtelen távozott. A nyomában érkező csípős szél arcomba támadt. Pillanatok alatt szempillámra sűrű dér ült, csontjaimat átjárta a metsző hideg.

– Nem hiszem el – duzzogtam, és ruháimat szorosabbra húztam magamon –, mintha a világ összes démona ebben a barlangban lakna!

Nevetés hangzott fel. Sosem hallottam addig hasonlót. Sikoltott, és nyögött, visított és hörgött a hang, melyet a barlang falai megsokszorozva visszhangoztak. Sarkon perdültem.

– Erről a helyről inkább nem teszek jelentést, és a könyvemben sem írok! – morogtam elrettenve.

– Milyen könyv?

A szavakra visszafordultam. Bár a józan ész úgy diktálta tűnjek innen jó messzire, a kíváncsiság nálam most is rossz szokásom szerint erősebbnek bizonyult. A barlang közepén egy áttetsző anyag hömpölygött különféle alakzatokat öltve. Nem tudom mióta lehetett ott, addig nem vettem észre annyira lefoglaltak a rám törő természeti elemek. Mintha minden létező erő ebben a Valamiben gyűlt volna össze.

– Milyen könyv...könyv… könyv? – ismétlődött meg a kérdés innen is, onnan is.

Fejemet ide-oda forgatva válaszoltam:

– A fürkész útikalauz.

– Mi a célja ennek az … útikalauznak?

– Hogy mindenki megismerhesse a birodalmunkat, azok is, akik sosem mozdulnak ki a házukból. A fontos, és érdekes helyekről írok, a bennünket érintő különleges erőkről…

Felsorolásomra a Valami nevetni kezdett. Engem nevetett ki!

– Mi a mókás ebben? – kérdeztem sértődötten.

– Méghogy a ti birodalmatok! A világotok erőiről akarsz írni, és kihagynád belőle a szeleket?

- Mi.. milyen szeleket?

– Ennek a barlangnak a szülötteit – süvöltött a hang –, nevezzük őket bárminek is! A bejáratnál ugyan találkoztál néhányukkal, de még nem ismered az összeset.

– Hallottam már felőlük – válaszoltam bizonytalanul. Bevallom, az járt a fejemben ugyan mit írhatnék róluk, hiszen a szél az csak … szél, egy légáramlat.

A valami, mintha meghallotta volna a gondolataimat, mert felsüvöltött:

– Csak szééél?! Tudod, mi vagy te egy szél számára? Egy pihe, egy porszem, egy semmi!

Sértődötten hallgattam. Megfordultam. Egy láthatatlan Valamivel nem vitatkozhattam, még ha azt éreztem is, igaza lehet.

– Hová mész? – süvöltött utánam a hang.

– Fürkész vagyok – feleltem fejemet dacosan fölvetve –, előttem nincsenek akadályok!

– Mintha az előbb visszarettentél volna az eléd gördülő akadálytól! – gúnyolódott a hang.

- Csak.. mert nem készültem rá… és – dadogtam.

– Lehetőséget adok, hogy megismerd a barlang legkisebb és a leghatalmasabb szülöttjét. Kíváncsi vagyok, te vajon melyik „csak szél” lennél szívesen…

– Ha választanom kellene a leghatalmasabb, természetesen – vágtam szavaiba. – Hiszen hatalom nélkül semmit sem ér a világ! – Utólag már tudom, meggondolatlanul beszéltem. A Mesevilág legfiatalabb fürkészeként tévedhetetlennek gondoltam magam.

– Majd meglátjuk! – zúgott a süvöltés.

A következő pillanatban szédítő sebességgel zuhantam a szikláról lefelé, ide-oda csapódva. Olyan mérhetetlen erő tombolt bennem, melyet szavakkal képtelen vagyok leírni. Minden gondolatom a pusztítás volt. Tengereknek támadtam, és óriási hullámokat korbácsoltam, házakat kaptam fel, és megpörgetve löktem őket odébb, sárfolyamokat indítottam el, törtem és zúztam érzelmek és értelem nélkül. Jól végeztem a feladatomat, ám minél jobban végeztem annál inkább hiányzott valami. Amint ez az érzés feltámadt bennem egyszeriben a barlangban találtam magam. Egyáltalán nem bántam, fürkészként tudtam, nem szerettem „hatalmas” lenni.

– Ilyen a legpusztítóbb barlangszülött – fogadott a hang –, és most szellő leszel!

Lekicsinylően biggyesztettem számat. Egy tájfun voltam nemrég, a szellő… az is valami?

Illatos, puha burokba bújva libegtem a föld felé. Szálltam, keringtem. A szellő alakban átélt összes csodát nincs időm felsorolni, napokig tartana. Egyet biztosan tudok, legkisebbként a legtöbbet tudtam nyújtani. Ahol megjelentem mindenki mosolygott, kedves szavakkal üdvözölt. Simogatásomra, becézésemre virágok bújtak elő a földből, a fák ágai rügyeket növesztettek. Aranyló fénynyalábokat kergettem, és kibontottam a papírsárkányt eregető, kacagó lányok haját… A kitárt ablakokon át beszöktem a szobába, és az ágyban fekvő emberek arcát megcirógattam, mire ők ajkukon boldog mosollyal aludtak tovább. A fészkek szélén szárnyaikat próbálgató madárkák tollai közé bújtam, és fülükbe suttogtam, szálljanak merészen. Mindenki bízott bennem. „Ez a legcsodálatosabb, ami valaha is történt velem!” – gondoltam, mire ismét ott találtam magamat a barlangban. Szinte sajnáltam, amiért utam a végéhez ért.

– Nos? – kérdezte a Valami, amint ott álltam előtte a régi, fürkész formámban. – Még mindig úgy gondolod nem érdemes rólunk beszélni?

– Tévedtem a széllel kapcsolatban – válaszoltam –. Az egyik leghatalmasabb elem vagytok…

– Az egyik?! – zúgott felém a hang –.

– Azok közül melyeket ismerek egyelőre igen, aztán ki tudja? Lehet, hogy a könyvemben már a legnagyobbakként fogtok szerepelni.

Elégedett morranást hallottam, és a visszhang is hallgatott. Fölkapott egy erő – csak a szél lehetett –, és kipenderített a barlangból.

Visszatérve a fővárosba vezetőim elé álltam beszámolómmal. Útikalauzomban több helyen is említést tettem a barlang szülöttjeiről, kiemelve a számomra legkedvesebbet, a szellőt.