A lovagi élet

A lovagi élet.

A lovagi élet

– Kisfiam, ébresztő! Etesd meg a kutyát, reggelizz, és Pankát kísérd be az óvodába! Délután igyekszem haza, mert mennünk kell a fogorvoshoz! Jó légy! Puszi! Vissza ne aludj!

Máté anyja puha csókját érezte a homlokán, majd még hallotta a sietős lépteket, és az ajtó csapódását.

Morogva fordult meg az ágyban. Már reggel lenne? Hiszen még alig aludt! Felült, és szemeit álmosan dörzsölgette. Pillantása az éjjeliszekrényen fekvő A fekete lovag című könyvre esett. Este sokáig olvasta. Fejére húzta a paplant, és az elemlámpa fénye mellett izgulta végig a főhős történeteit. Bezzeg neki könnyű volt! Egy ilyen lovag lépten-nyomon rablóbandákba, gonosz várurakba botlik, akik sanyargatják az embereket, és elrabolják a szépséges hercegnőket. Ott aztán van kit megmenteni, azért már érdemes felkelni! Bizonyára nem jártak iskolába sem, ahol az ilyen Krauszhoz hasonló nagyfejű alakok keserítették meg az életét. Milyen jó lenne, ha bevágtatna a Fekete lovag a suli udvarra, és csak úgy lazán leszólna neki a nyeregből:

– Helló Máté! Ki is az a Krausz?

Lelki szemei előtt már látta is, hogy a vörös arcú, nagydarab fiú vinnyogva menekül, mialatt a lovag lándzsájának hegye az ülepét szurkálgatja.

Valahogy ettől a látványtól egyszeriben jobb kedve kerekedett, és vigyorgó arccal kelt fel, átcsoszogott a konyhaasztalhoz, ahol húga már javában reggelizett.

– Siess – pillantott az felé kedvesen széles mosollyal –, mert elkésünk!

– Ó, talán az óvodában lekésed a pelenkaosztást?

A gúnyos hangra a kislány ajkáról leolvadt a mosoly, és szája széle megremegett, szemeit könny lepte el. A fogmosást Máté elbliccelte, minek az gondolta, hiszen délután úgyis meg kell mosni, mielőtt a fogorvoshoz mennek.

Néhány perc múlva már az úton tolta kerékpárját egy kézzel, míg a másikkal Pankáét szorította. Most ha nem kellene ezt a pisist pesztrálnia, már ott karikázhatna Baloggal a suliudvaron becsengetésig.

– Gyere már, te csiga! – rángatta meg húgát, mire az újra szepegni kezdett. Máténak eszébe villant, hogy Buksinak elfelejtett vizet adni, de megvonta a vállát. Csak nem lesz semmi baja délig, kibírja.

Tornaórán persze megint Krausz lett a párja, aki vigyorogva dobálta neki a Medicin labdákat akkora erővel, hogy azt hitte rámázolódik a bordásfalra.

Tanítás után őrült sebességgel robogott hazafelé. A kereszteződésnél egy idős ember tipegett át az úttesten. Hirtelen kellett kikerülnie, de az első kerék kifordult és a következő pillanatban már a levegőben repült, majd egy hatalmasat csattant a járdán. Minden elsötétedett előtte.

Phű.. de fáj a feje! Jól beüthette. Bizonyára a karjait és a lábait is, mert mindene olyan nehéz, mintha ólomból lenne. Máté kinyitotta a szemét, de amit látott attól úgy meglepődött, hogy inkább ismét becsukta. Talán csupán képzelődött, nyitotta ki valamivel később ismét, de még mindig a földön feküdt, és egy vároromra esett a tekintete, amin körben zászlókat lobogtatott a szél. Hová került?! Egy vigyorgó arc hajolt fölé.

– Jól vagy, uram?

Máté összerezzent. Ki ez a bűzös leheletű, torzonborz alak? Bizonyára valami hajléktalan. Megpróbált felülni, ami elsőre nem sikerült, és valami megcsörrent rajta. Mellkasát, karjait páncél borította.

– Gyere uram, ülj vissza a lóra! Nem figyeltél oda, és a harmadik szalmabáb jócskán kupán vágott.

A manóhoz hasonló emberke Máté hóna alá nyúlt azzal a látható szándékkal, hogy segítsen neki feltápászkodni. Minden mozdulatára izzadtság és bűzfelhő áradt belőle.

– Hagyjon... már... békén! – csattant Máté mérgesen, mert az alak egyre csak rángatta, míg ő nem kapott levegőt. – Hol vagyok? Mi ez a maskara rajtam?

A törpe értetlenül bámult rá.

– Sire Lancelot udvarában vagy uram, nem emlékszel? Tegnap küldött apád, jó urunk ide lovagi iskolába. És hogy kérdésedre feleljek ami rajtad van, az egy könnyű, tanuló páncél.

– Apám Amerikában dolgozik … ki az a jó urunk?

A törpe arcáról leolvadt a vigyor, és tekintete ijedtté vált:

– Szólok uram a felcsernek, bizonyára megsérültél az eséstől, ha nem emlékszel apádra, a… királyra.

Máté döbbenten pislogott. Olvasott már időutazásokról regényekben, sőt filmet is látott, de az, hogy vele ilyesmi történjék teljes képtelenségnek tartotta. Bizonyára álmodik. Aha… na, őt ugyan nem verik át! Hol van a kandi kamera?

– Aúúú! – jajdult egy nagyot.

A fájdalom nagyon is valósággá vált, mert a bal karját jó erősen megszorította a törpe, akinek intésére fura bohócruhás alakok szaladtak hozzájuk, és két farúdra kifeszített állatbőrre fektették.

A műhely, ahová bevitték az egyik rokonuknál látott szerszámos kamrához hasonlított, de itt középen egy hosszú asztal állt, arra fektették. Körben a bódé oldalán fura kinézetű szerszámok lógtak, és szörnyű bűz terjengett mindenütt. Egy vödörben valami fénylett, legyek nyüzsögtek rajta. A törpe Máté karjairól lekapcsolta a páncélt, fejéről lehúzta a sisakot, végül a mellvértet is lecsatolta a vállairól. Most már körbe nézhetett. Semmi kétség, valami különös véletlen folytán belecsöppent egy filmforgatásba. Tekintete a felvevő készüléket kereste, de nem látta. Elismeréssel állapította meg, hogy a díszlet igazán remek, a jelmezek élethűek, jól összeválogatták az otromba képű statisztákat is, akiknek sebhelyei mind valódinak tűnnek. De egyet nem értett. Hogyan képesek ilyen büdösben dolgozni ezek az emberek? Szája kiszáradt, a nyelve megdagadt.

– Kérhetek egy korty vizet? – nyöszörögte.

A szolga ijedten ugrott hozzá:

– Meg akarod ölni magad, uram?

Bőrből készült kulacsot tartott Máté szájához, amit ő undorral húzott meg, és egy hatalmasat öklődött.

– De ez nem víz… – dadogta, mire a körülötte állók harsány röhögésben törtek ki.

– Nem bizony, uram… – pillantott a nevetőkre szigorú képpel a szolga. – Mi vizet nem iszunk. Ez igen jóféle burgundi bor, még apád udvarából hoztuk magunkkal.

Közelebb hajolt, és Máté fülébe súgta:

– Kérlek, uram, ne tedd magad nevetségessé!

Magas alak lépett az asztalhoz. Hosszú bőrkötény lógott előtte, tenyerei akkorák voltak, mint két péklapát. Mátét rongybábként forgatta meg jobbra, balra, karjait, és a lábait is megtekergette, aki úgy érezte, ha még egyet feszít rajta, bizonyára szétroppan minden csontja.

– Semmije sem törött el – dünnyögött elégedetten az óriás. Kitátotta Máté száját, és szemügyre vette a fogait. Bólintott.

– Úgy látom, egy fogát ki kell húzni!

Belenyomta Mátét egy székbe, és a bódé oldalára felakasztott eszközöket emelgette le sorra, és kezében forgatta. Máté ijedten lesett felé. Tekintetével még mindig a kamerát kereste, és várta, valaki elkiáltja magát, vagy felnevetnek, de semmi ilyesmi nem történt. A törpe már ott állt mellette jó szorosan, és leszorította a fejét, az óriás egy harapófogó szerű tárggyal közeledett... Máté rémülten ordított, és kiugrott a bódé ajtaján.

Az udvaron ijedten állt meg. Semmi kétsége nem maradt, egy középkori lovagi várban volt, és a felállított szalmabábok között lovon száguldozó alakok a vívást gyakorolták. A bábut lándzsájukkal célozgatták, ami találat esetén körbe pördült, ilyenkor a hosszú két kar suhogva szelte a levegőt. Ezek között vágtattak el a lovasok, arra ügyelve, hogy a szomszédos bábú forgó karjai el ne találja őket. Ha valamelyiküknek nem sikerült kitérnie előle, az nagyot esett a homokba Csak úgy nyekkentek! Szitkozódva próbáltak a földről felkelni, de nem ment könnyen a páncélban, ezért szolgák ugrottak a segítségükre. Aki fekve maradt azt hordágyon vitték be a bódéba, ahová őt is. Észre sem vette, és a törpe megállt mellette. Összerezzent a hangjára:

– Jól vagy, uram? – kérdezte idegesen.

– Hol vagyunk?

– Úgy látszik jobban megsérültél uram, mint gondoltam – vakargatta sűrű bozontját a kérdezett. – Hiszen már elmondtam.

– És milyen évet írunk?

– Az Úr 1478-dik évét, uram. Remélem jobban leszel... – sóhajtott a törpe, majd halkan hozzátette –, mert ha nem, engem lefejeznek.

Máté a tornácon üldögélt. Ide vezette a törpe, és arra kérte, hogy pihenjen, hátha visszatér az emlékezete. Ám ő csupán annyit tudott, hogy ma reggel még a 2025. évben ébredt fel, a saját ágyában. Miként kerülhetett hát ide?

Mialatt gondolkodott valami történt az udvaron, mert fanfárok harsantak, és a várkapu nyikorogva tárult. Máté éppen rálátott a leereszkedő zsilipkapura. Azannyát! Ilyen díszletet nem csinálhattak egyetlen filmhez sem, mert amerre nézett a kapun túl erdőségek borították a hegyoldalakat.

Páncélba öltözött csapat lovagolt be az udvarra. Az első lovas öltözete koromfekete volt, akárcsak a lováé. Sisakján fekete toll repkedett.

– Baj van! – szaladt Mátéhoz a törpe lélekszakadva. – Az a fattyú Sir Henry utánunk jött. Apád előle akart elbújtatni itt a várban.

Máté értetlenkedő tekintetére kétségbeesett hangon folytatta:

– Ha észreveszi, hogy a fejedben valami történt, nem kérdés, hogy ki követi apádat a trónon. Kérlek uram, szedd össze magad, és gyere le hozzá, üdvözöld! Országunk békéje függ attól, hogy sikerül-e megnyerned a fattyú bizalmát.

– Na azt ugyan várhatod! – csattant fel Máté. Hangja nagyot nyaklott, és ijedtségtől remegett. Valahogy egyre inkább az erősödött meg benne, hogy ami történik nagyon is valóság. Vállait megvonta, és két karját dacosan összefonta. Csak nem képzeli ez a törpe, hogy ő egy tudatlan középkori alak előtt meghunyászkodik? A törpe szomorúan hajtotta le a fejét.

– Akkor mindannyiunkat kardélre hánynak uram… – suttogta. Érződött, hogy minden szava igaz. – Megyek, szólok a várparancsnoknak, készüljenek harcra, bár a csata kimenetele nem kétséges – mutatott a várral szemközti hegyoldalra, ahol egy fegyveres csapat bukkant fel.

– Várj! – szólt utána Máté. – Mit kell neki mondanom?

– Talán ha megígéred, hogy az anyai ági birtokait megtarthatja, beéri ennyivel.

Máté magában dühöngött, miért is nem tanulta jobban a történelmet, mert hirtelen fogalma sem volt, hogy a középkorban miként működtek ezek az öröklési dolgok. Annyira emlékezett, az idősebb fiú örökölt mindent, a többi mehetett kereszteslovagnak, vagy szerzetesnek. Ez a félrokon nyilván ez utóbbiaktól fél, mert bár idősebb nála, azok szerint nem tekinthető jogos örökösnek, amit sebtiben Torrto a törpe elsuttogott.

– Szóval féltestvérem – dünnyögte magában Máté, és eszébe jutott Panka. Mennyivel kevesebb gond van vele, mint egy ilyen harcias rokonnal.

A törpe bólintott, és egy apró sóhaj hagyta el az ajkát, mikor Máté felállt, és lefelé indult a lépcsőn. Hogy a fenébe tudtak ezek ilyen cipőben közlekedni? – morgott magában a fiú, mert a hegyes, hajlott orrú lábbeli folyamatosan csúszkált a kövön. Csak nehogy hasra essek benne, akkor meg sem kell szólalnom, levágnak azonnal – gyűrögette idegesen a bársony kabátot magán. Ez legalább jól néz ki – állapította meg.

A lovas ott tornyosult előtte, ijesztő volt. Paripája idegesen horkantgatott felé. Nem félünk, nem félünk, ismételgette magában Máté, de hiába. Lábai úgy reszkettek, hogy biztos volt benne, mindenki látja az udvaron. „Lesz, ami lesz!” alapon megszólalt:

– Helló Henry!

A lovas csak állt rendületlenül, de nem válaszolt.

– Jó utatok volt? – kérdezte Máté, és idegesen nyelt egyet. Mi a frászt mondjon még ennek a hólyagnak?

A fekete lovag felcsapta sisakrostélyát. Jéghideg kék szemek pillantottak Mátéra.

– Rablóbanda garázdálkodik a környéken – fújtatott magyarázatul, és karjával a domboldalon leereszkedő fegyveresekre mutatott. – Rendet tettem.

– Apám… apánk.. bizonyára méltányolni fogja, mint ahogyan én is.

Ez én vagyok? – kérdezte magában Máté. Eltökélten nézett az előtte álló szemébe, és karjával hívogatóan felé intett:

– Igyunk meg egy kupa bort Sir Henry! Bizonyára kimelegedtél a páncélban!

A lovag bólintott, két embere hozzá ugrott, és a földre segítette. A harci mén felágaskodott, és a levegőbe csapott két mellső lábával. Máté ijedten hátra ugrott, de keresztül esett az udvari kőpadon.

– Vigyázz, uram! – hallotta Torrto kiáltását, de már későn. Fejét beverte az alsó lépcsőfokba.

– Vigyázz, fiam! – a hangot Máté ismerősnek találta. Az idős ember a karját szorította. A kerékpár első kereke kifordulhatott a járdaszegélyen, és kevésen múlt, hogy nem zuhant vissza az úttestre.

Máté meglepődötten pislogott. Most meg mi történik? A képzelete játszott vele talán? Ott állt lihegve a lámpaoszlop mellett. Segítője visszafordult, és kezével felé intett. Hajszálra úgy nézett ki, mint Torrto.

Máté lassan tekert hazafelé. Feje zsongott, gondolata vissza-visszaugrott a történtekhez. Otthon első dolga volt, hogy tankönyveit előszedje, és laptopján rákeresett az 1478-as évre. Trónöröklési viszályok… hm... nagyon érdekes, állapította meg magában, és végignézett néhány előadást is a témában.

– Itthon vagyunk! – hallatszott fel anyja hangja. – Moss fogat, és megyünk a fogorvoshoz!

– Megtörtént – robogott lefelé Máté a lépcsőn –. Indulhatunk! – fogta meg Panka kezét.

– No, ezzel készen is lennénk. Most öblíts egy nagyot! – szólt Mátéra a fogorvos, és erélyesebb lett a hangja. – Betömtem az egyik hátsó őrlőt, de jobban kellene vigyáznod kispajtás a fogaidra!

Máténak eszébe jutott a lapátkezű orvos, és megkönnyebbülten elmosolyodott.

– Egyik tálba víz, a másikba táp, szia Bundás! – veregette meg a kutya pofáját másnap reggel Máté.

– Siessünk, Panka! – figyelmeztette húgát, mialatt a zebrán áthaladtak. – Délután lemegyünk a játszótérre jó?

– Szuuuper! – kiáltott fel a kislány boldogan.

Az iskolában Krausz amint megpillantotta Mátét felé indult, mire az a kezét nyújtotta:

– Szevasz, Krausz! – üdvözölte –. Ha gondolod, megnézhetnénk hétvégén a Történelmi múzeumot, klassz középkori kiállítás nyílt.

Krausz láthatóan meglepődött, de valami olyasmit vett észre Máté szemében, ami talán azt éreztette vele, hogy jobban teszi, ha ma elkerüli a verekedést. Bólintott.