Répaorr, a hóember

Répaorr, a hóember.

Répaorr, a hóember

A hóember a kertben állt, a gyerekek szobájának ablaka alatt. Azért ott, hogy kis építői bármikor örülhessenek a látványának. Mindent összevetve valóban pofás hóember lett. Szemeit, képzeletbeli kabátkájának gombjait csillogó fekete széndarabokból mintázták a gyerekkezek, kobakjára a nagymama egyik kilyukadt lábasát nyomták, kitárt, rövid kezébe a megritkult cirokseprűt. Legfőbb ékessége mégis hatalmas répa orra lett.

A hóemberek – mint tudjuk – hóból készülnek. A hópelyhek felhő bölcsőből szállingóznak a földre. Némelyek magas hegyekre, mások erdőkre, zöldülő vetésekre érkeznek, és vannak olyanok, melyek a városokat, falvakat lepik el. Ez utóbbiakból gyúrnak a lelkes építők – főként a gyerekek – kisebb, vagy nagyobb hógörgetegeket attól függően, hogy hócsatát akarnak e vívni, vagy éppen hóembert építenének. A hóemberek a tél legrövidebb éjszakáján az arra repkedő angyalkák bűvös varázsporától életre kelnek. Ekkor száll le közéjük felhőpalotájából a Hótündér is, hogy megtartsák az éves hóember szépségversenyt.

A mi hóemberünk építését követő éjszakán hideg szél szaladgált a kertben, morcosan zörgetve az ablaktáblákat. A telihold sápadt, nagyra hízott képpel világított be az ablakon, és Anna, a legkisebb gyermek felébredt a fényére. Előző nap ő is részt vett a hóember építésében. Elsőre a fejét gyúrta meg, végül a karjait. A testet formázó két méretesebb golyóbist fiú testvérei görgették. Kivörösödött arccal, nagy nyögések közepette illesztették azokat egymásra, mialatt ő a kamrában szakértő szemmel kiválasztotta az orrnak való legszebb, leghosszabb répát.

Most kibújt paplana alól, és az ablakhoz lépett. Lábujjhegyre állt, megnézte, vajon ott áll e még a hóember. Ott volt őkelme, hová mehetett volna? Még nem érkezett el az ideje... A hold rávetülő sugaraira a szikrázó hidegben meg-megcsillantak szén szemei. Anna felé integetett a seprűjével. Két kezével dörzsölte meg arcát a kislány, mert úgy hitte, talán álmodja az egészet, ám a hóember ismét intett, csalta ki magához. Szép csendesen felöltözött hát Anna, nyakába akasztotta a nagymamájától kapott hosszú piros sálat, sapkáját a fejére húzta. Óvatosan osont ki az ajtón, hogy fel ne ébressze a többieket.

A hóember széles mosollyal fogadta az elé toppanó kislányt:

– Szervusz, Anna!

A megszólított álmélkodva kérdezte:

– Te ismersz engem?

– Hát, hogyne ismernélek! Te gyúrtad a kezemet, és tőled kaptam az orromat, nem?

Úgy tűnt a széndarabokból kirakott száj kaján mosolyra húzódik, és a répaorr mulatságosan megmozdul. Anna mókásnak találta.

– A hóemberek nem beszélnek… – suttogta hitetlenkedve.

Heves bólogatások közt érkezett a felelet:

– Ez igaz, de hát nem is kérdezi őket senki.

A kislány elbizonytalanodott. Úgy vélte most sem ő szólította meg a hóembert, ám nem akart vitatkozni vele, nem szerette volna, hogy az többször bólogasson. Nyak híján félő volt, még a végén le talál gurulni nagy feje a törzséről. Kíváncsian fülelt hát, de a kérdés így is meglepte:

– Van kedved elkísérni a bálba?

A csodálkozástól nagyra kerekedtek Anna szemei.

– Bálba? Milyen bálba? – nézett értetlenül.

– A legrövidebb éjszaka báljába. Ilyenkor gyűlnek össze a környékből a hóemberek, és meglátogat bennünket a Hótündér.

A kislány hevesen bólogatott.

– Hát persze! – Tétovázva kérdezte:

– Van... neved?

– Répaorr, csupán ennyi! – kiáltott a hóember és kissé ügyetlenül meghajolt. – Örvendek! Kapaszkodj jó erősen a seprűmbe!

Ebben a pillanatban finom arany por hullt rájuk, a hóember elhagyhatta a helyét. Anna megmarkolta a felé nyújtott seprűnyelet. Együtt kisiklottak az udvarból, elhaladtak a házuk előtt álló nagy fenyőfa mellett, kifordultak az utcára, majd tovább a széles úton. Egyetlen autó sem járt most arra, mégis hatalmas volt a torlódás. Hóemberek százai suhantak el mellettük. Kisebbek, nagyobbak, óriásiak. Az egyiknek rongyos, egérrágta kalap ült a fején, a másiknak ócska bádoglavór, ám olyan is akadt közöttük, akire kötött pulóvert húzott a készítője, bizonyára azzal a szándékkal, hogy meg ne fázzon a hidegben. Szegény hóember! Láthatóan idegesen törölgette a szemébe pergő vízcseppeket, és szénből kirakott szája bánatosan lefelé görbült. Megállt mellettük.

– Kérlek – fordult Annához kétségbe esetten – nem segítenél rólam levenni ezt a ruhát? Nagyon kedves az a beteg kislány akinek az apukája meggyúrt, de sajnos a kérésére rám húzta ezt a szörnyűséget, bizonyára, nehogy én is megfázzam. Jót akart, nem tudhatta, hogy számomra ez mennyire kellemetlen.

– Szívesen – mosolygott Anna, és lecibálta a szenvedő hóemberről a pulóvert. Nem ment könnyen, jól beleszorult a pufók ismeretlen. Mikor sikeresen kiszabadult belőle, megkönnyebbülten sóhajjal hálálkodott:

– Köszönöm!

Anna meglepetten látta, hogy a szájat alkotó széndarabok átrendeződnek, és a szomorú hóember egyszeriben mosolygós arcúvá válik. Vidáman integetve csúszott tovább.

Pár pillanattal később egy jégből faragott, művészien megformált keringőző lányalak siklott el mellettük.

– Nem versenyezhetnek – jegyezte meg kissé nagyképűen Répaorr –. Nem hóból, jégből készülnek.

– Pedig igazán gyönyörű... – követte Anna csodáló pillantása a szobrot.

– Az eredetiség a lényeg – magyarázta a hóember –, ez a szabály.

Elhagyták a várost. A hold megvilágította a tájat. A dombok oldalában, és a tisztáson – ahová nyáron Annáék is kirándulni járnak – hóemberek csoportosultak. Izgatottan beszélgettek.

Répaorr tett néhány kört, és miután úgy tűnt megtalálta ismerőseit, melléjük siklottak.

– Egy felhőből érkeztünk – mutatta be a többieket a kislánynak. – Már látták a Hótündért – hadarta izgatottan –. Ott is van! – suttogta megilletődötten és seprűjével előre mutatott.

Néhány méterre tőlük egy gyönyörű lányalak tűnt fel. Mintha csak a legfinomabb porcukorból faragták volna, arca fényesen tündökölt, két szeme helyén drágakövek szikráztak. Leheletvékony, hópelyhekből szőtt lepel hullámzott körülötte. Feje tetején apró hókorona jelezte uralkodói rangját. Két teljesen egyforma hóember követte, a kezükben jégtáblákat tartottak.

– A táblára karcolják fel annak a hóembernek a nevét, akit a legtökéletesebbnek ítélnek meg – súgta izgatottan Répaorr.

– Itt minden hóembernek van neve? – álmélkodott Anna.

– Már hogy ne lenne – válaszolt kissé sértődötten Répaorr –, az embereknek is van, nem?

Anna felelni akart, hogy azért az nem egészen ugyanaz, ám ekkor csengő hangon megszólalt a Hótündér:

– Kihirdetem a verseny eredményét! Az idei szépségversenyt a legtökéletesebb külsejű, a legcsodásabb orrú hóember nyerte, akit eddig valaha is láttam…. Répaorr!

Anna meglepetten kapta fel a fejét. Az ő hóemberük nyerte a szépségversenyt! Mérhetetlenül büszke volt. A Hótündér hozzájuk siklott.

– Gratulálok, Répaorr! – mosolygott, és a boldog győztesre egy holdsugárból szőtt, ragyogó szalagot fűzött. – Szabad egy táncra? – nyújtotta a karját kecsesen.

Lágy keringő hangja csendült fel. Répaorr és a Hótündér gyönyörűen suhantak a zene ütemére. Egyetlen pillanatra álltak meg, ekkor Hótündér a kezét felemelve intett, és most már minden hóember vidám táncba kezdett. Pörögtek, forogtak olyan légies könnyedséggel, mintha a havon nem is csúsznának, de repülnének felette.

Répaorr visszakísérte a Hótündért, és meghajolt Anna előtt:

– Szabad egy táncra? – nevetett rá. Felkapta a kislányt és keringőztek boldog kacagással.

A hó tavasszal elolvadt. Anna az ablakból lenézett a kertre, ahol télen a hóember állt. Eszébe jutottak annak búcsúszavai:

– Nem tűnünk el, ne szomorkodj, nincs miért! Ha jön a következő tél a hófelhő bölcsőkből ismét hullanak majd a hópelyhek, és a találkozásunkhoz nincs is másra szükség, minthogy ti újra megépítsetek bennünket!