A tanonc királyfi 11. rész

A tanonc királyfi 11. rész.

Bár már elárultuk neked kedves Olvasó barátom, hogy Százszorszép országban a forróságot Kriba és Számun mesterkedése okozta, de egy pillanatra lessünk is be barlangjukba, mi történt azóta, hogy a két összeesküvőt láttuk…

Kriba jól ismerte Számunt, tudta róla, a sárkány szíve nem elég gonosz ahhoz, hogy egy hatalmas, mindent elsöprő pusztítást csaljon ki a tűzkőből. Hogy erre rá bírja venni, bűbájhoz folyamodott. Egy tintapolip alapanyagú főzetet állított elő. Mire Számun kiszabadult a fogságból az italt már elkészítette. Három nap, három éjjel főzte egy nagy üstben a barlang közepén. Egy ősrégi varázskönyvből mormolta hozzá a bűvigéket:

„Csedressz csedressz, szikla fok,

hold sugár és csillagok,

vén ördög és bálna fog

bűverőt ti adjatok!”

A hazatérés örömére vacsorát készített, és a sárkány kelyhébe töltött borba már kevert a varázsfőzetből. Egyelőre csak keveset, mert nem tudta, Számun a hosszú idő után miként viselkedik a méregtől. Ha túl sokat adott volna esetleg irányíthatatlanná válik, és ezt nem akarta.

Vacsora közben Számun elmondott egy titkot. Apja a halálos ágyán megosztotta vele, hogy a kő erejét egyetlen valami képes legyőzni. Ez az erő – varázslat nélkül is – három -féle alakot képes ölteni. Számun úgy vélte ilyen erő nem létezik, és Kriba is megnyugodott, bosszújának úgy látta semmi nem állhat az útjába.

A következő hetekben fokozatosan adagolta a varázsfőzetet, és Számun visszanyerte erejét, sőt minden eddiginél nagyobb energiát érzett magában. Volt, hogy egy-egy tisztább pillanatában csodálkozott is a magán észlelt jeleken, de végül mindig arra jutott, a hosszú fogságban felgyülemlett energia tombol benne. Nem tudta, hogy a varázsfőzet elfogyasztása után milyen állapotba került, hogy azt tette, amit Kriba mondott. A boszorkány óvatos volt. Nem észleltek semmi gyanúsat a tengeri fejedelem katonái sem, akik időnként, járőrözés közben Adgár fejedelem parancsára betoppantak a barlangba.

Így történhetett, hogy a földalatti üregekben, alagutakban hamarosan Számun tüze égett. A kő, ami évekig a láda fogságába volt zárva most teljes erejével tombolt. Megérezte gazdája bomlott elméjét, és átvette az irányítást. Kriba szándéka, és az ő megállíthatatlan hatalma okozott mindent.

Nikolasz 14. Mikulással a palota erkélyén állt. Százszorszépországot nézték, az útra készen várakozó szekereket. A királyi parancs így szólt: „Itt kell hagyni az országot, a hegyek felé húzódni!”

– Azt mondtad – törte meg a csendet Nikolasz – azt mondtad – ismételte –, nekem van egyedül hatalmam megmenteni az országot. De miként tegyem, és mi van, ha mégsem sikerül?

– Ha nem bízol magadban – nézett rá a Mikulás – akkor nem is leszel erre képes.

- De.. én egyedül még sosem használtam a képességemet, csupán a te segítségeddel!

– Menni fog! Amit tudnod kell hozzá, már megtanultad. Niób szerint, és szerintem is erős vagy, és tiszta szívű. Ebben a pillanatban erre van szükség. Eredj hát!

A lenyugvó nap bevilágította az egykor virágzó kertet. A fénynyalábokra úgy tűnt minden vörösen izzik. Nikolasz átölelte a Mikulást, és leszaladt az udvarra. A szán ott állt, Niób a szarvasokat itatta, akik nehezen bírták a forróságot.

– Indulunk! – érintette meg a herceg a manó vállát.

Niób bólintott, és megigazította a szarvasokon a szerszámot. Bátorítóan mosolygott Nikolaszra:

– Én már régóta tudom, éppen ideje!

A herceg szíve egyre hevesebben vert, arca lángolt, szemei tűzben ragyogtak.

– Hej, hej! – kiáltott fel, és a szarvasok a magasba emelkedtek, maguk után húzva a szánt.

„Erős vagy, és tiszta szívű…” Mikulás szavai jártak Nikolasz fejében, ez öntött belé erőt. Először bátortalanul, majd egyre hangosabban ismételte az elődjétől tanult varázsszavakat:

– Hé, hó, hahó!

Hullj, hullj fehér hó,

ezer pihe forogjon, ezer pihe táncoljon!

A varázsszóra egy ideig semmi sem történt, majd a látóhatár széle elsötétült, és a sötétség  Százszorszépország felé terjengett. Hófelhők voltak, jó vastagok, hópihékkel tömöttek. A hegyek felől érkeztek, és egymást tülekedve gördültek az égen. Nyomukban a Szélkirály forgolódott, arcát hatalmasra felfújva. Nikolaszt megpillantva a király meglepődött, de arca mosolyra húzódott, mikor Nikolasz hangosan ráköszönt. Az engedetlen felhőket tovább fújta, terelte a szél, mert azok egyre vissza akartak fordulni, hiszen erre eddig sosem jöhettek. Az eget vastagon ellepték már, és Nikolasz elismételte a varázsigét. Szavaira a felhők megnyíltak, és hópihék szállingóztak a föld felé. Először bátortalanul, majd egyre merészebben táncoltak, keringtek a levegőben, és puhán libbentek a földre, jótékonyan hűsítve Százszorszépország átforrósodott földjét. A föld lázas testtént itta magába a nedvességet. És a hó hullt, egyre csak hullt tizenöt napon át. A hótömeg elolvadt, csordogáló erecskékké, majd patakokká duzzadva folyt le a földalatti üregekbe, ahol Számun tüze tombolt. A hóból – jégből – víz lett, és a csata folyamán gőz. A három elem, mely képes volt a Tüzek fejedelmének erejét legyőzni. A lángok megfélemlítve húzódtak vissza az üregekből a barlangba, ahol Számun haldoklott. A tűz erejének csökkenésével a sárkány egyre töpörödött, míg végül nem maradt más belőle, mint egy marék hamu a barlang alján. 

Nikolasz mély álomból ébredt. Tudta, az ország megmenekült, hiszen egész éjjel hallani lehetett a beszüremlő örömzsivajt. Az ünnepségen nem bírt részt venni, rettenetesen elfáradt, pihenésre volt szüksége. Kopogtattak. Az ajtón Szepi dugta be fejét.

– Uram, kérlek, gyere velem! – mondta. Nikolasz felöltözött, és követte az udvari mágust.

A palota őrsége serényen lapátolta a havat, és a lakossággal együtt vidáman dobálták egymást a hóval. Hol voltak már azok a szomorú arcú emberek, akik néhány napja fogadták Nikolaszt? Mindenki köszönetet akart mondani, és a varázsló alig győzte távol tartani őket a hercegtől.

– Hálásak neked! – pillantott felé kutakodó tekintettel.

– Nem az én érdemem – válaszolt Nikolasz.

– De, igen, a tiéd! – lépett melléjük 14. Mikulás. – No, milyen mikulásnak lenni? – ütötte hátba tréfásan. A fancsali ábrázatot látva nagyot nevetett.

– Fárasztó – felelt Nikolasz.

– Hát, nem kell mindig megmenteni egy országot!

– Remélem is!

Szepi a palota parkjára mutatott:

– Nézd uram!

Amerre a szem ellátott hóvirágok nyíltak mindenütt, parányi fejüket kecsesen tartva a vastag hótakaró felett.

– Minden úgy lesz, mint ahogyan lennie kell! – dörzsölte kezét 14. Mikulás.

– Mire gondolsz? – kérdezte Nikolasz.

– Ismét lesz tél az országban, és ez így van jól!