A szív próbatétele

A szív próbatétele.

A szív próbatétele

                       Az erdő csendjét kutyaugatás zavarja meg. Madarak röppennek éles rikoltással fészkük nyugalmából az ég felé, vadállatok csörtetnek a bozótoson keresztül, pedig most őket nem fenyegeti veszély. Az üldözők által keresett személy egy vén fa gyökérzete között lapul. Felette a törzs vastagabb öt felnőtt ember derekától is, alul az eső-vájta odú mélyre nyúlik. Bálint szíve őrült vágtában zakatol a kutyaugatást hallgatva. Tudja, ha keresőit be is csapná, a kopók elől nincs menekvés. Ismeri őket, kiszimatolják azok a legügyesebb vadat is.

                      Egy éve apja úgy döntött, Kőszegvárra küldi fegyverforgatást tanulni. Nagyapját csak Belzebub lovagjának ismerték ellenségei. Híres kardjának megemeléséhez két ember kell.

– Rád vár nevünk régi dicsőségének visszaszerzése!

Apja hangja visszhangzott a teremben, szürke szemei hidegen pillantottak rá. Hangosan felzokogó anyját, egy türelmetlen kézlegyintése a hálótermébe parancsolta.

– Ez nem asszonynépre tartozik! – dörögte. – Ha rajtuk múlna még felnőtt fejjel is szülője szoknyájához bújna a fiú. Légy’ büszke, amiért sikerült unokaöcsémet rábírni, fogadjon téged az udvarába! Megtanulod miként viselkedik egy valódi lovag, és elkísérheted uradat a csatába, ha elég ügyes leszel. Mert az leszel igaz, Bálint?

Ő az ijedtségtől ledermedve állt, és csupán bólogatni tudott. Apja egyik lába rövidebb, ezért nem követhette dicső szülője példáját, így vele óhajtaná ismét teljes fényében ragyogva látni nevüket, tudja jól. Szeretne ő a nagyapja nyomdokába lépni, akiről a kastélyba betévedő dalnokok énekeket zengenek, hízelegve ezzel a vár urának, ám nem gondolta, hogy ennyire egyedül lesz! Hét éves múlt, hiányzott neki az anyai dédelgető szeretet, a régi élete. Az idegen helyen rajta kívül még három fiú szolgálta apródként a vár urát. Harcászatot, zenét, költészetet tanultak. Legkisebbként azonban hiába igyekezett, mindig akadt nála jobb, karjai erőtlennek bizonyultak a fegyverek forgatásához. Egyedül a verselésben emelkedett ki társai közül. Egyre inkább úgy gondolta, a harc nem az ő útja. Örült, ha sikerült megoldania a próbatételeket, ám jobban érezte magát a könyvtárszobában idegen nyelveket és zenét tanulva. Két hónapja tartózkodott új helyén, mikor magához hívatta vendéglátója.

– Hogy érzed magad az udvaromnál? – kérdezte tőle.

Szinte megnémult az átható tekintettől mikor észrevette, a rokonnak hasonló színű szemei vannak, mint az ő apjának. Mintha az előtt állna…

– Hallom, a trubadúr verselésben kitűnsz a többiek közül, amitől apád nem lesz elragadtatva, megígértem neki kiképezlek. Engem hozol kellemetlen helyzetbe, ha azt látja mikor ide látogat, hogy nem fejlődtél semmit. Sorold – intett ujjával a Bálint mögött álló nevelőnek Zsigmond –, mit tud a fiú!

– Erősödik uram – hajbókolt Felicián mester –, erősödik. Ifjú még! – gyorsult fel beszéde ura komor tekintetét látva – igyekszik… Lovagol, vív, stratégiát tanul…

– A rokonom a nyár közepére érkezik, addig felmentem a fiút az asztali szolgálat alól, és duplázzák meg a fegyverforgatásra szánt órákat, hátha erősödik még. Tőlem vár csodát az apja.

Mérgesen megfordult, és kiviharzott a teremből, miközben ezt mormogta maga elé:

– … hiszen satnya ez, mindenki láthatja, az ördögbe is!

                             Iszonyú megpróbáltatás következett... Elválasztották a többiektől és áttették egy kisebb hálófülkébe. Másik szolga kísérte a lovagterembe vívóleckékre, vagy ha kilovagolt a vár előtti mezőre íjászatot gyakorolni. Állandó álmosság gyötörte, úgy érezte a fájdalom széttépi csontjait. Így érkezett el a nyár, és egy hete Fülöp – a szolga – megsúgta neki, apja előre küldte követét, hamarosan megérkezik maga is. Nem gondolkodott, a fáradtságtól nem bírt. Menni, menekülni innen, hogy ne hozzon családjára szégyent, mert a rokon megüzente, viadalt szervez, és próbát tesznek az apródok is. Kiszökött a várból derékövében egy szál tőrrel, bőr iszákjában néhány szelet árpa kenyérrel. Tudhatta volna, hogy keresésére indulnak...

                      Rejtekhelyéhez egyre közelebb hallja a lábak csörtetését az avaron. Ágak roppannak… Levegőt sem vesz, ám mintha valaki mégis szuszogna mellette... Két sárga szem mered rá, és egy szőrös állat surran el lábainál az odú másik nyílása felé. Sikoltani akar, ám csupán gyenge hörgés bukik ki a száján. A kutyák odakint megérezhetik a szagot, őrült acsargással tépik magukat a szolgák kezéből, üldözőbe veszik... a vadat. Ugatásukat elnyeli a rengeteg. A keresők egy darabig tanakodnak, végül megfordulnak és elmennek.

                   Bálint a rejtekből késő este merészkedik elő. Az égen felhők gomolyognak, a hold elé kúsznak. A megerősödő szél vihart hoz. Tanácstalan, nem tudja merre induljon. Talán itt az erdőben elélhetne, mint a fehér remete a lovagok korábbi nagy vezetője, akiről rokona udvarában hallott énekeket... Az égen átcikázó villámot földet rengető robaj követi. A lecsapódó mennykő fényénél különös látvány tárul elé. Egy alak térdepel az előtte magasodó sziklán. Hófehér haja a derekáig ér, szakálla a mellét veri. Úgy tűnik nem tart az ítélet időtől, mozdulatlan még akkor is, mikor fényárban izzik körülötte a levegő. Bálint ijedten lapul egy fa törzséhez. A következő villanásnál látja, egy állat vetődik a térdelő emberre. Gondolkodás nélkül kap tőre után, és rohan az ismeretlen segítségére.

– Ne, ne! – hallja a reszketeg kiáltást, ám az ő teste ekkor már a farkas felé lendül. Mielőtt célhoz érne utolsó lépésénél megbotlik egy fa kiálló gyökerében, és fejjel csapódik a sziklának.

– Mit … gondolsz... felépül? – A hangok keresik egymást, mintha gazdájuk most tanulna beszélni.

Bálint feje sajogva lüktet. Hol lehet? Keze nyirkos sziklafalat tapint. „Barlang...” – véli. Valahol víz csöpög. Egy alak mozdul előtte, és az eddig takart nyíláson át napfény ragyog be, ám a fejébe nyilalló fájdalomra ismét le kell hunynia a szemét. Mikor ismét kinyitja:

– Jobban... vagy?

A sziklán látott fehér hajú aggastyán fölé hajol, és sajgó homlokára nedves háncsot helyez. – Lehúzza a... fájdalmat – motyogja bocsánatkérő hangon, észrevéve Bálint rándulását az érintésre.

– Ki vagy? Hol vagyok? – motyogja a fiú. Bizonyára képzelődik, mert egy farkas hasal elnyújtózva tőle néhány méterre, ám képtelen menekülni...

Fenyőágakon fekszik, a gyanta illata álomba húzza. Mielőtt elaludna még látja, mozog a fehér hajú remete szája, beszél a farkashoz. Varázsló lehet… Kellemes zsongás öleli magához...

                                    A csillagos ég alatt ülnek hárman. Bálint tartózkodva tekintget a farkasra.

– Ne félj tőle! – mosolyodik el a remete. – Barát. Miért kóboroltál az erdőben?

A fiú mesél. Először kissé bátortalanul, majd a barátságos tekintetre mindent elsorol. Anyja hiányát, hogy ő nem való lovagnak… Ez utóbbinál az ismeretlen közbeszól:

– Miért hiszed, hogy nem vagy alkalmas rá?

– Gyönge a karom, nem bír… – suttogja Bálint, és fejét szégyenkezve hajtja le.

– Én azt látom, a legfontosabb dolog megvan benned – okítja a remete. – A szív ereje a legfőbb erő. Tested edzésével a többi is megjön hozzá, higgy nekem! Saját mércéddel mérd magad! Nyolc éves vagy… Holnap visszaviszlek a rokonodhoz. Abban a harcban amit eleve feladsz, csak te lehetsz a vesztes!

                           A hajnali ébredező nap a vár kapujában találja őket. A lovagteremben Zsigmond elé lépnek.

– Megszöktél…

A rokon hangja vészt jósló.

– Csak egy kis szabadságra volt szüksége … – válaszol Bálint helyett kísérője, és fejéről a kámzsát hátratolja. Zsigmond szemeiben örömkönnyek gyűlnek az ismerős arcot megpillantva.

– Lukács, a fehér remete! Ó jó uram, azt hallottuk meghaltál!

– Szabadságra vágytam én is… megtaláltam, és … hoztam egy ifjút. Nagy dolgokra hivatott. Gondolkodás nélkül sietett a segítségemre.

                          Estére megérkezik Bálint apja. Tiszteletére vacsorát ad a vár ura, és a trubadúr új éneket zeng egy fiúról, akinek erős a lelke, és legyőzte a fenevadat.

– Nagyot nőttél – állapítja meg az apa mikor kettesben marad fiával. – Zsigmond szerint rendkívüli próbát tettél, kár, hogy nem láthattam, ám ha ő mondja bizonyosan igaz. Bevallom, nem hittem benne, hogy egyszer ilyet mondhatok, büszke vagyok rád!