Cipó történetei - Cipó a jó tanító

Cipó történetei - Cipó a jó tanító.

Cipó, a jó tanító

A nyár régen várt vendégként toppant be a faluvégi kis parasztházba, és aranyló napsugarakkal szórta az előtte hasaló zöld mezőt. Cipót, a kislányt semmi nem tarthatta vissza attól, hogy a szabadban legyen. Ha a morcos esőfelhők házuk fölé érkeztek, és terhüktől megszabadulva odébb álltak, ő felvette sárga gumicsizmáját, és mint egy mezei manócska, a réten sétálgatott. Mióta Apával gombát szedtek kedvelt elfoglaltsága lett a fűben megbújó apró fehér kalapkák gyűjtögetése. Ő így nevezte el a növényt. Nem értette, miért más a dolgok neve, mikor sokkal egyszerűbb is lehetne, hiszen nem jobban hasonlít-e az egy kalapra? – akkor hát, miért nem hívjuk annak…

Apa jókat mosolygott a kislány hosszúra nyúlt okoskodásain.

– No, hogy téged nem kell logopédushoz vinnünk, az egészen bizonyos!

A sanda tekintetre így magyarázott:

– Tudod, logopédus segít azokon az embereken, főként gyermekeken, akik nem tudják rendesen kiejteni a szavakat. Selypítenek, pöszén beszélnek, raccsolnak és effélék.

Az idegen kifejezések elsuhantak Cipó füle mellett. Környezetében nem akadt ilyen gondokkal küszködő egyén, egészen mindaddig, amíg nem találkozott Pepával.

Szomszédasszonya, Rozika néni egy napon szilvás gombóccal kínálta meg Cipót. Felszolgálta a búzavirágos kistányérban a finom illatokat árasztó édességet, majd maga is odatelepedett a konyhaasztalhoz.

– Cipó! – mondta. – Holnap nyaralni jön hozzánk Pepa. Ő Emma nővérem unokája. Tudod, Pesten élnek emeletes házban, sosem volt még hosszabb időre vidéken. Hasonló korú, mint te, ezért nagyon szeretném, ha barátok lennétek. Félénk gyerek, az óvodában csúfolják, mert kicsit … duci, és a beszéde…, szóval, tudod némelyik betűt nem tudja rendesen kimondani. De ezt észre fogod venni. Szépen kérlek, ne nevesd ki! Remélem, jó cimborák lesztek!

Cipó fölháborodottan pillantott szomszédasszonyára. A puszta feltételezés, hogy ő csúfolkodna... de azonnal eszébe jutott a néhány napja történt eset. A kertjük végben lakó Jóska édesapjával szedte a krumplit, és a fiú nyelvét öltögette rá. Nem hagyhatta magát ő sem, hát átkiáltott neki:

– Jóska, poloska, tejbehányó galuska!

A fiú mérgesen megfenyegette ujjával, mire apjától, Károly bácsitól hátulról egy taslit kapott a fejére. Oda is jött a szomszéd a kerítéshez, és a drót fölött kezét nyújtotta Apának. Nevetgélve mondta:

– No, ebből se' lesz szerelem!

Jól elbeszélgettek, mialatt ők Jóskával továbbra is sanda szemekkel méregették egymást. Így, hogy most Rozika néni a csúfolkodásról beszélt, inkább hallgatott, és bólogatott szilvás-gombóccal a szájában.

Másnap besétált szomszédasszonya patyolattiszta konyhájába, ahol megdöbbenve tapasztalta, hogy a sarokban lévő hokedlin – amely egyébként az ő kedvenc helye volt – idegen fiú ül, óriási lekváros kenyér társaságában. Az idegen szája körben csupa lekváros maszat.... Méltóságteljesen telepedett le egy kisszékre, és szemével követte Rozika néni, aki most a vendég körül sertepertélt. 

– Cipó! Ő Pepa! Pepa! Ő Cipó! Már beszéltünk róla…

A gyerekek némán egymásra lestek. Pepa kivégezte a kenyeret, Rozika néni megmosdatta a lavórban, amitől a fiú prüszkölt, mint Cirmi macska. Cipó elégedetten mosolygott az orra alatt. Rozika néni kedvében akart járni, hogy átjött, de látva kit kell pesztrálnia, nem nagy lelkesedéssel állt a dologhoz. Indult a rétre, a vendég mögötte lépkedett. Messziről lerítt arról, hogy városi gyerek, mert ha meglátott egy bogarat, nagy távolságban kikerülte. Cipó eleinte lelkesen beszélt hozzá, magyarázta, hogy ez szöcske, ez kabóca, melyeket Apa ismertetett meg vele. Végül, hogy csupán a saját hangját hallotta, és kísérője hallgatott, elunta magát.

– Te nem is tudsz beszélni? – puhatolódzott felé fordulva.

– De.

Ebben a rövidke szóban semmi furcsát nem talált Cipó. Azon gondolkodott, vajon mi lehet az, amire Apa és Rozika néni célozgattak. Tovább próbálkozott hát:

– Hogy hívnak?

– Pepa.

Ez még mindig rendben volt. Most már valóban kíváncsi lett.

– Mi az, amit nem tudsz kimondani?

A fiú fejét szégyenlősen lehajtotta.

– A tutujitút.

Cipó szemei hatalmasra tágultak. Mi az ördög lehet az a tutujitú? A vendég látva értetlenségét zavartan folytatta:

– Nem tudom utánozni a tatast, no! Éjted? Tutujitúú…

A szó ott lebegett a levegőben, és röpke pillanat múlva fény gyúlt Cipó kobakjában. Hát persze! Nem tudja utánozni a kakast! Micsoda vicces! Két könyökét a mellkasához szorította, és egy kört szaladt az előtte álló körül, miközben jó hangosan, hogy a falu túlsó felén is meghallották, kiáltozta:

– Kukurikú, kukurikúúú!

A kakasok idegesen kapták fel fejüket a baromfiólakban, azon gondolkodva, melyik eszement társuk véli, hogy most kel fel a nap. Pepa látható zavarában lábujját billegtette, mintha valami új dolgot fedezett volna fel rajta. Nem bámészkodhatott sokáig, mert a következő pillanatban Cipó ellentmondást nem tűrő hangon mondta:

– Kukorékolj!

A határozott hang mellé még egy oldalba bökést is adott a jó tanító:

– No, mi lesz már?

Így hát engedelmeskedve a kényszernek Pepa bátortalanul körbeszaladt a réten, és karjával könyékből fel-le csapkodott úgy, ahogyan azt Cipótól látta:

– Tutujitú…..tutujitú….tutujitúúúú! – kiáltozott közben.

Ha a baromfiudvar kakasai az előbb ámulva füleltek, hát erre a kukorékolásra egészen bizonyosan magukat hanyatt dobva hahotáztak, és ezt Cipó sem tudta enélkül megállni. Hármat bukfencezett a réten, és hangosan nevetett. A tücskök a közelében szégyenkezve elhallgattak. Ezzel a vékony, csilingelő hanggal nem lehetett versenyre kelni! A kacajt Pepa sírása szakította félbe. Cipó bűnbánóan hallgatott el. Próbálta magát nyugtatni, ő bizony semmi rosszat nem tett, ám lelkiismerete mocorgott a Rozika néninek tett ígérete miatt. 

– Ne sírj, no! – mondta engesztelő hangon. Sarkon fordult, és intett Pepának –, gyere megmutatom a halastavat!

Erre aztán a kisfiúnak lassan elfogytak a könnyei.

Így kezdődött Cipó első órája a réten. Másnap eleredt az eső, odabenn rajzolgattak a konyhában. Bizony ebben Pepa sokkal ügyesebbnek bizonyult, amit Cipó azonnal meg is mondott neki. A dicséretre egy boldog mosoly érkezett válaszul, és a fiú még nagyobb lelkesedéssel rajzolta a városi villamost, a trolibuszt. Mindezeket hosszasan el is magyarázta Cipónak. Bár eleinte nem minden szavát értette az meg, mert izgatottságában a kisfiú olykor gyorsabban is beszélt, de néhány nap után egészen jól ráállt a füle. Csodálta mennyi mindent ismer új barátja. Bizony, barátjaként beszélt Pepáról este Apának, és lelkesen mutogatta az együtt rajzolt képeket. Így telt el lassan a nyár. Cipó Pepával szaladgált a réten, pillangókat kergettek. A vendég egyre ügyesebben mozgott, és úgy tűnt, beszéde is javul. Ám az a fránya „kukurikú” még mindig nem sikerült neki. Illetve nem egészen… A tutujitú kukujitú-ra változott nála, de hogy mi lehet a gond, persze ez is Cipónak jutott eszébe.

Rozika néniék baromfiudvarának dísze a csodálatos aranysárga Berci kakas volt. Úgy járkált őkelme a tyúkok között, mint egy valódi bálkirály, mellkasát kidüllesztve, cifra tollazatát felborzolva. A kerítés mellett félig elszáradt, megdőlt sárgabarackfa álldogált, támasztékának használta a rozoga dróthálót. A tyúkok esti szürkületnél szívesen repültek fel a fa ágaira, Rozika néni morgott is érte eleget. Seprűvel zavarta és terelte át őket éjszakai helyükre a tyúkólba. Egy késő délután beborult az ég, és a szürkület miatt a tyúkok korán pihenni tértek. A fa ágaira repültek fel, ott gubbasztottak. Berci kakas sem akart lemaradni tőlük, és elegánsan felrepült közéjük. Ország-világ tudtára akarta hozni a királyságát, és mellkasát kidüllesztve hangosan kukorékolt, megbolondítva a falu többi kakasát. Hej, micsoda érctorkú hangverseny kezdődött! Minden cifra tarajos azon igyekezett, hogy túlkiabálják a nagyképű aranytollút!

Cipó tanúja volt az esetnek, és fény gyúlt kobakjában. Másnap barátját a barackfához vezette, és felszólította:

– Mássz fel!

Az utasítás megdöbbentette Pepát. Bár karcsúbb lett a nyári szaladgálástól, de még mindig akadt rajta némi felesleg. Állt, és ijedten bámult miközben a fa felé lökdösték.

– Mássz fel! Akarsz kukorékolni, vagy sem?

– Akajok.

– Akkor mássz!

Próbálkozott is Pepa szegény, egyszer, kétszer, sokszor… sikertelenül. Elkeseredésében ismét sírva fakadt. Napokig ott kínlódott a vén fa törzsénél, és Cipó tanította türelemmel, mozdulatonként mutatva a folyamatot, miként tegye: ugrás, ág elkapása, lábakkal kulcsolás, átlendítés...

A nyári melegben faluhelyen a házak ablakait sarkig tárják a lakók, és a betóduló éjszakai, majd hajnali neszei a kutyaugatás, tücsökciripelés, a közeli halastó békáinak koncertje mind megfordulnak a szobában, nekiütődnek a bútoroknak. Az égbolt legalján vékony ezüst csík jelezte, a nap készülődik útjára az égi rónán. Rozika néni különös hangra ébredt. „Mindjárt reggel lesz, kukorékol a kakas! – gondolta. – Ez a Berci még megbolondul vénségre!” – szidta magában a tyúkudvar díszét, mert az csak kukorékolt, kukorékolt... Hiába várta Rozika néni, hogy a hang elhallgasson, annak csak nem akart vége szakadni! Sejteni lehetett, hogy a korai ébresztésnek oka van. Rozika néni álmos szemekkel, borzas hajjal indult kifelé, hogy megnézze nem e kóbor kutya zavarja a nyugalmat odakinn.

A tyúkól melletti barackfán Pepát pillantotta meg. A fiú a legfelső vastag ágon állt, két karját kitárva a felkelő nap irányába fordulva hangosan rikoltozott, mintha sosem akarná abbahagyni. Észrevette az ajtóban tátott szájjal álló vendéglátóját, és boldogan oda kiáltott neki:

– Kukurrrrikúúúú, kukurrrrikúúú! Rrrrozika mama, tudok kukorrrrrékolni! Rrrrr…..

Örömében két karját hevesen mellkasa mellé csapta. A vendéglátó csupán annyit látott, hogy Pepa mint egy túlérett gyümölcs zuhan le a fáról, és magával sodorja az útjába akadó apró gallyakat. Szerencsére a szalmakazalra pottyant, és nagyobb baja nem történt. Másnap boldogan mutogatta Cipónak a leragasztott sérüléseit, melyekre olyan büszke volt, mint egy csatát megjárt generális.