A tanonc királyfi 7. rész

A tanonc királyfi 7. rész.

Nikolasz arra ébredt, a nap sugarai arcát simogatják. Micsoda álma volt! -gondolta- Mikulás, piros szán, rénszarvasok, kristálypalota… De.. ha mindezt álmodta, hol van most? Egy fa odvában keresett menedéket a hideg, és az éjszaka elől, ám most jó melegben fekszik, puha takarók ölelik körbe, és…

Kinyitotta a szemét. Egy barátságos szobában találta magát. A kandallóban tűz ropogott, és az ablaküvegen vidám táncot járt a bekandikáló napsugár. Kipattant az ágyból. Hiszen ezek szerint mégsem álmodott, és ő most a Mikulás palotájában van! Az ablakhoz szaladt. Odalent, a palota udvarán manók nyüzsögtek, fel-alá rohangáltak különféle csomagokkal a kezükben, melyeket az udvar közepén álló hatalmas zsákba dobáltak. Most a szobában pillantott körbe. Az egyik székre puha szőrmés kabátkát és egy vastag nadrágot készített ki valaki. Ezen felül – ami a legjobban tetszett neki – a ruhák alatt egy hosszú bojtos sapkát is talált, hasonlót ahhoz, melyet a manók fején látott. Kopogtattak, vendéglátója nyitott be.

– Jó reggelt! – üdvözölte a Mikulás. – Látom, felébredtél. Remélem kipihented magad!

– Köszönöm – ásítozott a herceg. – Nagyon jól aludtam. – A széken heverő ruhákra mutatott:

– Ezeket felvehetem?

– Nálunk hideg van – bólintott vendéglátója –, ezért ha nem haragszol a saját ruháid helyett Niób hozott egyet a manókéból. Úgy látom tetszenek.  Ha készen vagy, gyere az étkezőbe! A folyosó végén megtalálod – mondta, és becsukta maga mögött az ajtót.

A herceg felöltötte a ruhákat, melyekben úgy nézett ki, mint egy igazi manó. A folyosón több szoba mellett elhaladt. Apró ágyak sorakoztak bennük, a manók szálláshelyei lehettek. Egy nagy ajtó mögül csörömpölés, és zsivaj hangja szűrődött ki. Benyitott. A terem közepén hosszú asztal kígyózott, mellettük apró székeken ültek a manók. Az alacsony asztal végénél az asztalfőn egy nagyobb méretű állt, az mellett ült a Mikulás. A belépő felé integetett:

– Gyere ide kis barátom, foglalj helyet!

Nikolasz leült egy piros székre, és néhány pillanat múlva Niób tálcán hozta számára az illatozó reggelit. Már meg sem lepődött rajta, hogy a tányérban a kedvence volt, jóízűen falatozott.

Amint befejezték az étkezést a Mikulás így szólt:

– Menjünk fel a dolgozószobámba, valamit meg szeretnék veled beszélni!

Vendéglátóját a folyosón követte Nikolasz, és most vette észre a felfelé vezető csigalépcsőt. A végéhez érve a Mikulás dolgozószobája előtt álltak. Nikolasz a szobába lépve álmélkodva kiáltott fel a föléjük boruló kupola, és a hatalmas látcső látványára. 

– Te valóban a Mikulás vagy! – állapította meg.

Vendéglátója összeráncolta szemöldökét, és így szólt:

– Itt minden annyira igazi, mint a te országodban!

– Bocsáss meg! – dadogta Nikolasz – Nem akartalak megbántani, csak… itt minden annyira hihetetlen!

– Nem kevésbé hihetetlen, mint Százszorszépország, ahol sosincs tél – érkezett a felelet.

A Mikulásnak igaza volt, és szavaira Nikoasz is helyeslően bólogatott. Közben a Mikulás elhelyezkedett a nagy karosszékben, és intett, üljön mellé.

– Most a kívánságok szobájában vagyunk – mutatott körbe kezével a vendéglátó. Megfogta a távcsövet és a herceg elé húzta. – Nézz bele! – utasította. Nikolasz egymás után sebesen elsuhanó képeket látott. Szeme egy idő után megszokta a sebességet, és egy kisfiú arcát vetítette ki a távcső.

– Nos, mi jut eszedbe róla? – kérdezte a Mikulás.

– Várkastély… szellemekkel – pillantott fel Nikolasz.

A Mikulás szaporán bólogatott:

– Nagyon jó! A képesség megvan benned. És hová kell vinni azt a szellemkastélyt?

– Kristályföld… Cseppkő vár… – felelt Nikolasz, bizonytalanul.

A Miklulás szája mosolyra húzódott:

– Ohhó! Cseppkő vár hercege ismét szellemkastélyt kér tőlem ajándékba. Úgy tűnik a két évvel ezelőtti vagy tönkrement, vagy egy

továbbfejlesztett változatot szeretne.

Látva Niolasz hitetlenkedő tekintetét így folytatta:

– A távcső segít a Mikulás munkájában, hogy az ajándék ne okozzon csalódást. Ez a munka egy része, a többi csak ezután kezdődik. Az ajándékot el is kell juttatni a helyére.

– A szánkón… – súgta Nikolasz.

A Mikulás bólintott:

– Igaz! Gyere velem!

Lementek az udvarra ahová Nikolasz a szobából lelátott, és előző este megérkeztek. Most is serényen dolgoztak a manók, hordták az ajándékokat a piros zsákba. Nikolasz ámult és bámult. Nem nézelődhetett sokáig, mert vendéglátója intett, kövesse. Abba a helyiségbe léptek be, ahonnét a manók az ajándékokat kihozták. Egy óriási barlangban álltakl. A mennyezetről fehér, világító cseppkövek lógtak le , és középen egy nagy Mikulás szobor magasodott, két tenyerét felfelé tartva. Niób állt mellette, és egy hosszú listát olvasott hangosan csengő hangon:

– Varázsföld, Joó Dani, hétmérföldes csizma. Hattyúország, Pihe Kata, piros csizma.

– Minden kívánság teljesül? – kérdezte Nikolasz.

– Természetesen – felelt a Mikulás –, ám tudni kell, csupán azok a kívánságok érnek el hozzánk, melyek …. az észszerűség határain belül vannak.

– Piros csizmára? – hitetlenkedett Nikolasz.

– Kata régi csizmája elszakadt, és nem tud lánnyá változni ismét, amíg nem kap egy újat tőlünk. Hattyúországról hallottál már? –.

Nikolasz bólintott.

– Szepi beszélt róla, és édesapám úgy tudom a múlt héten járt arra.

– Tudom – bólintott a Mikulás.

Nikolasz úgy érezte órákig tudná elnézni a varázslást, ami nagyon egyszerűnek tűnt, míg a Mikulás ki nem nyitott egy ajtót, melyet addig nem vett észre. A nyílás egy újabb barlangba vezetett, ahol játékokat készítettek a sürgölődő manók. A hosszú futószalag körbejárt a termen, és végül egy másik nyíláson át a szoborhoz továbbította a rajta lévő tárgyakat.

A Mikulás így szólt:

– Ha kedved van visszatérhetsz még ide, de most gyere, megmutatom a kristálypalotát!

Egy hosszú folyosón lépkedtek, a falakon életnagyságú képek függtek. A rajtuk lévő alakok egytől egyig mikulás ruhát viseltek. Az utolsó kép alatt ez a szöveg állt: 13-dik Mikulás. 

– Ő a te édesapád? – kérdezte Nikolasz.

Egy mosollyal érkezett a felelet.

– Nem. A mi rangunk nem öröklődik. Ha egy Mikulás betölti a 200-adik évét a földre megszületik az utódja. Nagy csillaghullás van azon a napon, és csodálatos, halk muzsika árad mindenfelől.

Nikolasz meglepődött:

– Azt mesélik az én születésemkor is hasonló történt.

– Igazat mesélt, bárki is volt. Gondolom Szepiről és Márkuszról beszélsz.

Nikolasz bólintott:

– Igen. Ezt nem hallgatták el előlem.

– A harag rossz tanácsadó. Amit elhallgattak azért tették, mert óvni akartak.

– Ezt már többször hallottam – fújt Nikolasz –, de én haragszom rájuk, és kész!

– Nézd – mutatott a Mikulás az egyik képre –, ő a 4-dik Mikulás. Tulajdonképpen miatta nincs az országotokban tél.

Nikolasz hitetlenkedve hallgatta.

– Elmondod miként történt, vagy ez is titok?

Mikulás a fejét rázta:

– Számodra itt nincs titok. Igen egyszerű oka van. 4-dik Mikulás szerelmes lett a te üknagyanyádba, Alicia hercegnőbe. Ám hiába rajzolt szebbnél szebb jégvirágokat télen palotája ablakára, a hercegnő szívét nem tudta elnyerni. Majd elmondta a Mikulásnak, hogy azt szeretné, ha az országában sosem lenne tél, mert ő szomorú, mikor a gyönyörű virágai meghalnak… nos erre a 4-dik Mikulás meggondolatlanul évszaktörő varázslatot hajtott végre. Így tűnt el a tél örökre.

Nikolasz arca kipirult:

– Alicia üknagymama igazán meggondolatlanul viselkedett – mondta. – A tél igenis szép, mint ahogyan a többi évszaknak, neki is meg vannak a szépségei. Ezenkívül a virág tavasszal újra előbújik a földből.

– Szerintem is így van – bólogatott Mikulás. – Látod már, hogy egy meggondolatlan, büszke teremtés milyen bajt képes okozni?

– De nem lehet ezt a varázslatot feloldani? – kérdezte Nikolasz. Gyorsan hozzáfűzte: – Szepi szerint nincs olyan varázslat, amelyet ne lehetne megtörni, csak tudni kell a fortélyát.

A Mikulás bólintott:

– Tiszta szív kell hozzá. De a Mikulások később már büntetésből nem varázsolták vissza a telet az évszakok közé, majd egy bizonyos idő elteltével már nem is hiányzott senkinek.

– Ebben tévedtek – vitatkozott Nikolasz –. A gyerekeknek igenis hiányzik, szánkázni, síelni, hóembert építeni, hócsatákat vívni csak valódi hóban lehet. És persze ha a Mikulás ajándékot hoz ... nos az egy igazán különleges meglepetés.

A Mikulás szeme felcsillant:

– Úgy gondolod a gyerekek szeretnének telet?

Nikolasz zavarba jött:

– Persze nem állíthatom biztosra, hogy mindenki hasonlóan gondolkodik, mint én, de szerintem a többségük igen. Várnák és szeretnék, és szeretnék a hóbuckokat is, vagy szerinted nem így van? – nézett kérdőn a Mikulásra.

– A legjámborabb lények az egész mesebirodalomban, és a számuk sajnos egyre fogy – bólintott vendéglátója. – Meg akarod őket ismerni?

– A legnagyobb vágyam! – vágta rá Nikolasz. – Százszorszép országban minden élőlényt felkeresünk már az élőhelyükön Szepivel és Márkusszal. De Hóbuckot csupán a könyveimben láttam eddig.

– Akkor itt az ideje, hogy megismerd őket, mint ahogyan a Hegyek országának minden más lakóját is.

Nikolasz értetlenkedve nézett a Mikulásra:

– Nem kellene már visszamennem Százszorszépországba? – kérdezte. – A szüleim bizonyára mérgesek rám, és Szepi és Márkusz is…

– Nocsak, nocsak – mosolygott a Mikulás. – talán elmúlt a haragod?

– Másként látom a dolgokat, de… nem kellett volna titkolózni előttem.

– Nézd – Mikulás türelmesen magyarázott – őket is meg kell értened! Ennek egyébként sincs túlzott jelentősége. Az én hívásomra indultál el otthonról. Itt vagy, és én szeretném, ha ez így is maradna… előre láthatóan tizenöt esztendős korodig. Akkor majd elválik a többi.

– De azért haza mehetek, vagy nem? – nézett Nikolasz ijedt arccal vendéglátójára.

– Nagy veszély leselkedik rád, ezt is a könyvek jósolták meg- komolyodott el a Mikulás. – Éppen ezért ők jönnek el hozzád látogatóba, valahányszor csak találkozni szeretnétek.

– Megértettem – suttogta Nikolasz. – A jelek ezek szerint azt tudatták a születésemkor, hogy én leszek az utódod? De még mindig nem értem… – tanácstalannak tűnt –. Nem is én leszek Százszorszép ország királya?

– Mindent én sem tudok – mosolygott ismét a Mikulás. – Ezt a Sorskönyv dönti el. Jelenleg egy dolog tűnik biztosnak, hogy te leszel a Mikulás legkisebb inasa.

– Hiszen a manók nálam sokkal kisebbek – nevetett fel Nikolasz.

– Meglehet, hogy magasságban igen – bólintott a Mikulás –, de tudd meg, hogy a legfiatalabb közülük 150 éves, Niób pedig kereken 400. Így hát mégiscsak te leszel a legkisebb inasom. Nem bánod?

A herceg arca kigyúlt, és a kezét nyújtotta:

– Ettől szebbet el sem tudnék képzelni!