A sárkánykölyök és a mákoskalács

A sárkánykölyök és a mákoskalács.

Hodos Éva: A sárkánykölyök és a mákos kalács

Sosem reméltem, hogy találkozni fogok egy valódi sárkánnyal. Persze kilenc évesen még rengeteg felfedezni való vár ránk, de annyit már sejtettem, hogy vannak dolgok, melyek csupán a mesekönyvben léteznek, a valóságban semmi esélyem velük összefutni. Ez is egy kitalált lény... soroltam be magamban a sárkányokat valahová a tündérek és a grincsek közé.

Nyári szünetben rokonlátogatásra érkeztem egy hegyvidéki faluba. A végtelen erdők láttán alig vártam, hogy belevessem magam és felmásszam a legmagasabb fa tetejébe. Onnan bizonyára az egész világot belátni... Ám először le kellett tudnom az ebéd hosszú sorát Pista bácsinál és Mári nénémnél:

– Mekkorát nőttél Jankó! Hű micsoda izomkötegek!

– Jaj kedvesem, kérsz még egy darabka mákos-kalácsot? Ej, ugyan vegyél, no!

Mári néni az asztalra halmozott finomságokból próbált belém erőltetni néhány ráadást kedvesen, bár a hasam úgy feszült, mint egy hatalmas dob. Nem akartam megsérteni, és levettem az elém tolt süteményes tálról még egy darabot, melyet a nadrágom zsebébe süllyesztettem. „Jó lesz az valamelyik fa hegyében.” – gondoltam előre látóan.

– Most már megyek! – pattantam fel az asztaltól. – Körbe nézek... – magyarázkodtam kérdő tekintetükre.

– Egyedül?!

– Hát, persze! – bólintottam, és már futottam is kifelé az ajtón.

Az erdő hatalmas fái susogva fogadtak. Lépteim zaját elnyelte a vastag levélszőnyeg. Madarak rikoltoztak éles hangon. Valahányszor kinéztem magamnak egy fát, mindig észrevettem egy tőle jóval terebélyesebbet. Bolyongásom során egy kis erdei tisztásra értem. Fáradtan dőltem neki egy vén óriás törzsének. Úgy gondoltam ez a példány éppen megfelel arra, hogy a tetejéből szemügyre vegyem a világot.

– Hukk! – hallottam egy halk pukkanás szerű hangot.

Csodálkozva pillantottam körbe. Ezt a madárhangot nem ismertem...

– Hukk! – ismétlődött a hang, és valaki aprót tüsszentett:

– Hapci!

– Egészségedre! – vágtam rá azonnal.

– Köszönöm! – szólalt meg egy cérnavékony hangocska a bokrok alól – Úgy tűnik megfáztam.

– Hát ha az árnyékban bujkálsz ahelyett, hogy a napon ülnél – pislogtam a bokor felé remélve, hogy sikerül megpillantanom a hang gazdáját.

– Engem nem szabad meglátnod – mondta a hangocska.

– Miért? – kérdeztem meglepetten.

– Azt én sem tudom.... mama ezt mondta... Hukk! Mondd! – kérdezte az ismeretlen –, nincs nálad véletlenül sárkánycsepp?

– Sárkánycsepp? – pislogtam meglepetten – Sosem hallottam róla, az nincs.

– De … – kaptam a zsebemhez – van nálam mákos kalács, az jó lesz?

Várakozva lestem, jött is válasz:

– Talán megteszi az is helyette.... a csuklásomra.

A levelek közül csenevész kar nyúlt ki, láthatóan kérve a mákos kalácsot. Bordó színű pikkelyek borították, és a rajta lévő ujjak apró karomban végződtek. A középső türelmetlenül integetett, jelezve, kéri a kalácsot. Óvatosan ejtettem bele azt a felém nyújtott marokba, mire a kar visszahúzódott a levelek közé. Néhány pillanatig mohó csámcsogást hallottam csupán.

– Ez... mmm... nagyon finom volt... – szólalt meg az ismeretlen elégedett hangon. – Van még?

– Sajnálom, de ez az egy volt!

– Hukk! Mégsem múlt el a csu....ukkklásom – nyafogott a hangocska.

– Talán... ha kijönnél a napra. Lehet, hogy fázol... – tanácsoltam.

– Gondolod?

– Egy próbát megér!

– Hát rendben! De remélem nem ijedsz meg tőlem! Nagyon félelmetes vagyok ám!

– Én nem félek semmitől! – vágtam rá azonnal. Az ágak szétnyíltak, és egy kis sárkány bukdácsolt elő a rejtekből. Nem volt nagyobb, mint a Mári néni udvarán szaladgáló tyúkok. Mulatságosnak találtam, de komoly arccal fogadtam a társaságát:

– Szervusz, Jankó vagyok! – mutatkoztam be neki.

– Szervusz, az én nevem Tücsi.

– Mit keresel itt Tücsi?

– Ez az én fám – düllesztette ki mellkasát az apró sárkánykölyök. – Mama azt mondta, itt várjak rá. Egy szikladarabot görget le a másik hegy oldalán.

– Húú, akkor nagyon erős lehet!

– A legerősebb – nézett rám büszkén a kis sárkány. – Én is olyan erős leszek. Persze még nagyon sok sárkánycseppet kell meginnom addig. És te mit keresel itt? Még sosem láttalak.

Elmeséltem neki, hogy nyaralok a rokonaimnál.

– Épp ennek a fának a hegyébe akartam felmászni, hogy megnézzem meddig lehet ellátni róla.

Huncut mosoly jelent meg a sárkánykölyök arcán.

– És... ha versenyeznénk? – kérdezte.

– Na, azt nem! Te röpülsz, én mászom. Nem vagyunk egyenrangú felek – tiltakoztam.

– A sárkánygyerekek nem tudnak repülni – nyugtatott meg Tücsi. – Mama hozott ide, ő is fog elvinni.

– Hááát ha nem repülsz, akkor versenyezhetünk. Miért is ne! – bólogattam és már indultam volna a fához, ám Tücsi megállított:

– Várj, várj! Mi lesz a győztes jutalma?

– Előbb ér a fa tetejébe! - nevettem fel.

– Az nem jó – fonta össze karjait Tücsi rám lesve kajánul. – Nagyobb jutalom kell. Mit szólnál egy tányér mákos kalácshoz?

Azonnal rávágtam:

– Legyen!

– Akkor rajta! – kiáltott Tücsi. Mint a gyík surrant fel a fa törzsén, és már el is tűnt a szemem elől.

Láttam, hogy semmi esélyem nincs vele szemben, de azért másztam én is hősiesen, ágról, ágra lépkedve. Jó időbe telt, mire felértem a fa tetejébe. Tücsi ott ült és mosolyogva nézett rám.

– Elmúlt a csuklásom – jelentette nagy boldogan.

– Ö... hörülök... – kapkodtam levegő után és mellé telepedtem az ágra.

Körülöttünk hullámzott az erdő, bevonva a hegyek oldalát. Egyetlen hegy volt kopasz csupán, kirítt a többi közül.

– Ott van a mamám – mutatott arra felé Tücsi.

Jó ideig elüldögéltünk a fa tetejében, mígnem egyszer Tücsi a távolba intett:

– Jön a mamám!

Nagy, sötétszürke gomolyfelhő kúszott felénk.

– Baj van! A mamám mérges – mondta Tücsi.

A szürke felhő alján villámok cikáztak.

– Jobb lesz, ha lemászunk, lelök a szél! – szorítottam az egyik ágat.

– A mamám szárnya kavarja a levegőt, és lángot fú – vigyorgott Tücsi. – Siess haza! A mákos kalácsot el ne feledd! – kiáltott utánam. Körülöttem az erdő jajongva hajladozott, és apró esőcseppek koppantak a fejemen. Szaladtam rokonaim házáig. Éppen hogy beestem az ajtón a kitörő vihar előtt. Ledőltem pihenni. Mire felébredtem ragyogva sütött a nap, az égen habfehér bárányfelhők kergették egymást, köztük egy kisebb és egy nagyobb sárkány alakú lebegett.

– Van még mákos kalács, Mári néni? – kérdeztem rokonomat.

– Hogyne volna kedves! – válaszolt és már hozta is. Az ablakpárkányra tettem a tányért. Kimentem a szobából, és mire visszatértem a kalács eltűnt róla.

Azóta is, ha mákos kalácsot sütünk mindig rakok az ablakba néhány darabot barátomnak Tücsinek, a sárkánynak.