A nagyravágyó nyúlacska

A nagyravágyó nyúlacska.

Nagyapó meséi: A nagyravágyó nyulacska

I. fejezet

(„Erdő, erdő kerek erdő, száz nyúl benne no’, meg kettő…” részlet a Róka-lakoma c. nagykönyvből.)

Van, hogy úgy érzed: a hely, ahová születtél nem a Te világod. Bizony Barátom! Lényed különb dolgokra hivatott, melyeket a körülötted élő nem érthetnek meg, de ezen ne lepődj meg! Ők csupán egyszerű halandók, akik téged hóbortosnak, sőt némi túlzással bolondnak tartanak mindaddig, amíg valami nagy dolgot nem teszel...

Történetünk egy erdőben játszódik, annak is legvénebb fája, az öreg tölgy legvastagabb gyökere alatt. Ott búvik meg Nyúlanyó fészke, jól elrejtve a dúvadak és egyéb illetéktelen betolakodók elöl. Nyúlanyó nem egyedül él a vacokban, tavasszal tizenhárom kölyke született, mind egyforma, mint tizenhárom tojás. Azazhogy... majdnem egyforma, mert a legkisebb – nevezzük Nyusszogónak – eltér testvéreitől. No nem a színében, hiszen éppen olyan szürkés – barnás bundája van, mint minden más normális mezei nyúlnak, ám a szája…. Be nem áll reggeltől – estig, szegény anyját, Nyúlanyót a kétségbeesés szélére kergetve. Nyusszogó az a „személy”, akiről mesém bevezetőjében írtam. Ő a meg nem értett, örökösen elégedetlenkedő nyúlfióka a szülői vacok melegében. Főként azóta nem lehet vele bírni, mióta az új tavasz első gyűlésére Nyúlanyó a többi erdőlakó elé járulva hivatalosan is bemutatta kölykeit. A ceremóniát az erdő legidősebb állata a bagoly vezette, melyet követően a nyúlfik teljes jogú erdőlakókká váltak. Ismerkedjünk meg eme szokásjoggal, mielőtt mesémben előbbre „ugranánk”.

Erdei ceremónianap két alkalommal van egy évben. Tavasszal az első, mikor a Nap melege felébreszti az alvó fákat, bokrokat, és előcsalja rejtekükből a rügyeket. Ezt hívják tavaszköszöntőnek. Ősszel, mielőtt a természet álomra szenderülne, és a fákon a levelek arany és bíbor színekben pompáznak – a télköszöntő – ünnepet tartják meg az állatok az erdei tisztáson. Tavasszal az új jövevényeket mutatja be a bagoly az állatok közösségének, üdvözli a visszatérő vándormadarakat, míg ősszel megemlíti, hogy kik távoztak el a közösségből. A felsorolás kiterjed azokra, akik messzi – messzi országokba repültek, és azokra is, akik ilyen, vagy olyan módon de eltűntek az erdő életéből. Mielőtt azt hinnétek a mi erdőnk különleges, hiszen – mondhatjátok azt: itt minden állat békében él egymás mellett –, nos sajnos ki kell, hogy ábrándítsalak Benneteket.

Bizony ez az erdő sem különbözik abból a szempontból a többitől, hogy az erősebb nem kíméli a gyengébbet és az a bizonyos biológiai lánc itt sem működik másként, melynek igen kedvelt láncszemét alkotják történetem szereplői a nyulak.

Kérdezhetnétek – teljes joggal –, hogy akkor mire jó ez az egész nagy „barátságosdi”, de sajnos ezt magamnak sem sikerült kiderítenem, és még Nagyapó sem tudna rá felelni.

Nagyapó abban az erdőben erdész, ahol történetünk játszódik és egy vén faházikóban lakik. Ő mesélte el ezt a történetet, melyet nyugodtan elhihettek, hiszen világ életében itt élt, minden állatot ismer. Mindenről tud – ő szokta mondani –, amiről meg nem, az meg sem történt. Ismeri történetem szereplőjét Nyusszogót is, ott látta a vén tölgy előtti fűben hancúrozni testvéreivel a idei első tavaszi napon.

De most, hogy megismertétek Nagyapót, ugorjunk vissza Nyusszogóhoz. Ott tartottunk, hogy különbözött minden eddig ismert, jól nevelt nyúlfiókától. Nyafogásának legnagyobb oka pedig a bundája volt őkelmének. Hiába mondogatta neki szegény Nyúlanyó, hogy minden tisztességes vadnyúl ilyen bundát visel erdőn innen és túl, a mi nyuszink ezt nem hitte el. Hogy nem hitte el? De hát miért? – kérdezhetnétek kedves Barátaim! Ennek is megvan a maga története. Említettem már, hogy a tavaszköszöntő ceremónián megjelentek az erdei közösség előtt az újonnan született nyulacskák is, Nyúlanyó bemutatta a gyermekeit. Ott tolongott minden rendű és rangú állat az erdei tisztáson. Ezen a napon – majdnem elfelejtettem! – egy fontos szabály lépett életbe: tilos volt a vadászat! (Egészen másnapig, míg a Nap fel nem bukkant a horizont szélén.) Senki ne gondolja azt, hogy nem veszik szigorúan az állatok eme rendelkezést, hiszen még a legerősebb állat is tudja, ha vét a törvény ellen, kizárja az erdő közössége, melynek összefogó erejére azért így, vagy úgy, de mindenkinek szüksége van. Most, hogy már mindent ismertek az erdő lakóinak eme szokásáról, nézzük meg hát, mi is történt azon a bizonyos napon!

II. fejezet

(„A barátság akkor szép, ha saját fajtáddal tartod, ellenkező esetben meglepetések érhetnek...” részlet az Erdei intelmek című kiadványból.)

A nyúlvacok meleg volt ... és puha.. Nyúlanyó korán ébresztgette nyulacskáit:

– Ébresztő, álomszuszékok! – suttogta. – Nagy nap ez a mai. Indulnunk kell a tisztásra, hogy megismerjenek benneteket az erdő lakói!

A kicsik kíváncsian nyitogatták szemecskéiket:

– Miért kell ilyen korán felkelni? Egyáltalán minek kell nekünk az erdei tisztásra mennünk?!!

– dünnyögte morcosan Nyusszogó, óvatosan nyújtózkodva a szűk vacokban, vigyázva, hogy meg ne üsse testvéreit hosszú lábaival.

Nyúlanyó türelmetlenül felelt:

– Hetek óta másról se beszélek nektek, csak erről! Akkor most miért kérdezed, hogy hová megyünk? Szeretném, ha indulnánk, mert nem akarom, hogy utolsók legyünk, hogy mindenki… – azt szerette volna mondani, hogy kerülni akarja a feltűnést tizenhárom gyermekével, de amint végignézett azokon, inkább meggondolta magát. – szóval, hogy ne legyünk utolsók – fejezte be végül a mondatot, majd még hozzátette: – Ne feledjétek: engem kövessetek, maradjatok mindig a nyomomban! A mai napon egyetlen állattól sem kell rettegnetek! Tudjátok, tilos a vadászat!

Nyusszogónak még rengeteg kérdés járt apró fejében, de a kinti világ mint mindig most is elvarázsolta, így hát kivételesen csendben maradt.

Anyjuk mögött haladtak a csapáson, melyet csak a nyulak ismertek. A tavaszi harmatos fűben virágok nyíltak, ezer színnel pompázva. Nyusszogó beleszédült a köztük repkedő pillangók táncába, és le – lemaradozott a családjától.

Nyúlanyó is figyelmetlenebb volt, mint máskor. Magában zsörtölődött, nem szerette ezeket a gyűléseket! Úgy érezte ilyenkor, valahány farkas és róka jelen van mind őket vizslatja, felmérve a bunda alatt megbúvó nyúlhúst. De mit lehet tenni? A törvény az törvény!

„Minden állat eljön, mert egyetlen közös ellenség van, akinek legyőzésére össze kell fognunk – dünnyögte magában a bagoly jól ismert beszédét – mely minden évben elhangzott ilyenkor – és ez az ember. Nem, mintha az erőben élő állatok közül a nyúlnak nem lenne félni valója mástól is, hiszen például ugye ott van a róka...”

Megállt. Maga előtt látta a sárga szemeket, a kaján vigyorra húzódó szájat és úgy érezte minden bátorsága elhagyta. Semmi mást nem akart, csak szaladni, szaladni, be az erdő sűrű bokrai közé. De akkor milyen példát mutatna a gyermekeinek – dünnyögött magában és tovább folytatta az útját.

A követező fánál befordultak, és máris a tisztás szélére értek. Előttük nyüzsögtek az állatok. Sokan voltak, így joggal futott át elméjén a gondolat, talán haza is mehetnének, úgysem venné észre senki a távollétüket. Reményei azonban a következő pillanatban légvárként omlottak össze, mikor a bokrok mögül Róka Rézi vörös bundáját látta felbukkanni.

„Szent nyúlfarok! – ájuldozott – Ó, milyen szörnyű nyúlsors! Nem elég, hogy ennek a sunyi dögnek kell néznem a pofáját, a nyomában még egy apró rókakölyök is liheg! Ha nem volna róka – ami ugyebár teljes képtelenség –, egészen mutatósnak mondhatnánk. Hófehér mellénye ragyog a napsütésben, szemei aranyló színben izzanak...”

– Milyen öröm, hogy látlak! – üdvözölte a róka mézes – mázos hangon. – Milyen gyönyörű kölykeid vannak!

Nyúlanyó odaállt a nyulacskák elé, és visszafogva hangjának a remegését válaszolt:

– Én is örülök, hogy látlak – lehelte. Magában így dünnyögött: „Hogy nem tudott a vadász már elkapni és sapkát varrni belőled!” (Szegénynek eszébe sem jutott, hogy az ő bundájából a vadász szintén varrhatna sapkát.)

Ám rápillantva Rézi szomorú ábrázatára, halvány lelkiismeret-furdalást érzett gonoszkodó gondolatai miatt.

A rókakölyök odacsapódott Nyusszogóhoz:

– Fussunk versenyt! – kiáltotta. – Cél a tisztás túlsó felén az a vaddisznócsalád!

Nyusszogó akaratlanul is engedelmeskedett, és hamarosan ott trappolt kihívója mellett. Lihegve, szinte egyszerre értek célba. A róka álmélkodva mondta:

– Egészen ügyes vagy! – parányi gúnnyal a hangjában folytatta: – Nyúl létedre… Kár, hogy a bundád…

Nyusszogó sértődötten pillantott rá.

– Mi bajod a bundámmal? – kérdezte.

A rókakölyök látszólag sajnálkozva mondta:

– Hááát, nem szeretnélek megsérteni, de egyáltalán nem divatos már.

A nyúlfióka szemei hatalmasra tágultak:

– Mi.. miért? – makogta – Szerinted hogyan kellene kinéznie egy – nagyot nyelt mielőtt kimondta volna - ... szóval egy nyúlbundának? Hiszen itt – mutatott körbe a tisztáson – mindenki hasonlót visel!

– Hja, barátom! – legyint a rókafi kissé nagyképűen – csak azért, mert nem ismerik a divatot. De nekünk, fiatalabbaknak meg kell mutatnunk, változnak a dolgok.

– Mama azt mondja ilyen bundája van minden nyúlnak, mert ez rejti el az ellensé … – javított mondandóján – szóval a vadászok elől –. Szavai egyre bizonytalanabbakká válnak, látva a másik szája sarkában megbúvó lekicsinylő vigyort.

– Még, hogy ellenség! – mutatott körbe a rókakölyök – Ugyan, nézz már szét! Látsz te itt ellenségeket?

Nyusszogó körbe pillantott, és valóban, a tisztáson látszólag mindenki a legnagyobb egyetértésben beszélgetett. Lám, mama is Rézi nénivel társalog. Az igaz, hogy sűrűn tekingetett felé, de talán csak attól fél, hogy ő elveszik a tömegben.

Mekkorát tévedett! Nyúlanyó idegesen állt egyik lábáról a másikra, de udvariasan végig kellett hallgatnia a róka panaszát, aki éppen azt mesélte neki, hogy télen rájuk törtek az emberek. A férjét lelőtték és a másik kölyök is ott pusztult a rókavárban. Szemeiből parányi könnyet sajtolt ki.

– Egyetlen örömöm Sunnyogó maradt. Olyan szelíd, érzékeny gyermek. Nem kell féltened tőle a nyulacskát – sóhajtozott – hadd szórakozzanak!

Nyúlanyó nem volt annyira naiv, hogy mindent elhiggyen a rókaasszonyságnak, de sajnos – tudjuk – ezen a napon kötelező volt a bizalom.

A két kölyök tovább beszélgetett a tisztás szélén. Sunnyogó kajánul vigyorgott magában a nyulacska hiszékenységén, akit a magabiztos rókafi határozottsága teljesen „megfőzött”. Szegény valóban elhitte, hogy a rajta feszülő bunda idejétmúlt, és le kellene cserélnie egy divatosabbra.

– Mert nézz meg minket, rókákat! – folytatja a vörös kölyök mézédes hangon, végig mutatva magán – Micsoda előkelő a ruházatunk. Láttál már ilyen gyönyörű színű bundát, no és a szemünk olyan sárga mint a karbun..kulusus… Bárki megirigyelhetné!

Valójában fogalma sem volt a szó jelentéséről, de nagyon tetszett neki, anyjától hallotta.

Tény, hogy pompázatos bunda feszült rajta, amihez még gyönyörű lompos farok is társult, no és ráadásnak a fehér pamacs a végén! Elbűvölő elegancia! Nyulacskánk úgy gondolta, igazán igazságtalanul vannak a dolgok elrendezve, hiszen lám az egyiknek mennyi minden szép „dolog” jutott, míg a másik csak ilyen egyszerűen „szürke”. Neki csupán egy parányi nyúlfarkot adott a sors, ami teljesen fölháborító, pillangatott. Ó, ha sejtette volna, hogy ámulata csupán addig tartana, míg egy másik napon össze nem hozza a nyúlsors egy Sunnyogóhoz hasonló rókakölyökkel!

– A minap az erdészháznál jártunk – hadarta az tovább lelkesen – igen finom a tyúkok … – észbe kapott a kisnyúl csodálkozó tekintetére, és így folytatta – viselkedése, mama ezért odahord, hogy műveljem magam. Képzeld! Az erdészház ablakában olyan, de olyan nyulat láttam! Piros bundája csak úgy fénylett a napsütésben és ezüst színűek voltak a tappancsai. No, ez már nem semmi! Neked is olyan kellene! Akkor azután bizonyos, hogy te lennél a legelőkelőbb nyúl erdőn innen és túl.

Látva Nyusszogó álmélkodó tekintetét, késztetést érzett, hogy kacagva hemperegjen a fűbe. Jól megtanulta azonban anyjától a rókafortély elemeit, így hát erőt vett magán. A csapda fel lett állítva, az eredményhez pedig nem kell más, mint türelem!

III. fejezet

(„Hosszú lábam, jó pajtásom, a veszélyben el ne hagyj….!” részlet a Nyúlsors. c. erdei balladából)

A fenti események tükrében bizony, Nyúlanyónak minden oka megvolt arra, hogy aggódjon gyermekéért. Nyusszogó nem is várt sokáig, úgy döntött: cselekszik. Csak nem fogja egész életét ebben az ócska bundában leélni, gondolta magában. Majd gondoskodik róla, hogy ez másként legyen! Ha annak a Másiknak sikerült, akkor az ő számára sem elérhetetlen egy ilyen holmi…

Lelki szemei előtt már látta, amint peckesen, kényesen lépked át a tisztáson, ezüstszínű nyomokat hagyva maga után a földön. A többiek persze irigykedve nézik és hangosan ujjonganak.

A következő reggelen, mikor a Nap kilépett égi kapuján és szájával hatalmasat ásított, azonnal be is csukta meglepetésében, mert ott látta már a mi nyulacskánkat a harmatos tavaszi fűben ugrándozni. Eszébe sem jutott a kis bohónak, hogy veszélyes lehet egyedül bolyongania odakinn, hiszen a félelem, mint a divatjamúlt bunda csak az öregek rémálma lett számára a rókakölyök sikeres beszámolója alapján. Ne hibáztassuk Nyusszogót! A gyermek – és miért volnának mások az állatkölykök – sokszor tartják felesleges és unalmas nyűgnek a szülői intelmeket, melyek egy csábító dologért buborékként pattannak szét. Keserű lehet a felismerés, ’s van úgy, hogy nem adódik újabb alkalom… Ám lépjünk tovább!

Nyulacskánk elhatározta, törik, vagy szakad, de megkeresi azt a nyulat és beszél vele. Talán ösztönei vezették, vagy csak egyszerűen szerencséje volt, mert néhány órai ugrálás után, mikor már – már úgy érezte ereje elhagyja, véget ért az erdő, és egy nagy lombkoronájú tölgyfa alatt megpillantotta az erdész házát. Feje fölött a szarka folyton ezt cserregte:

– Itt járt, erre járt, ide, ide!

Ismerős szagot érzett Nyusszogó. Néhány napja a fűben hancúroztak testvéreivel, anyjuk sietősen beterelte őket a vacokba. Ember járt a fájuk körül. Miután ismét kimehettek, akkor érezte ezt a szagot. A veszély szaga! Óvatosan kandikált a bokrok alól, mindent aprólékosan szemügyre véve. Mikor tekintete az erdészlak ablakára tévedt, a csodálkozástól tátva maradt a szája. Sunnyogó nem hazudott. Ott állt a piros ruhás nyúl. „Bundája” megcsillant a napsütésben, szája széles mosolyra húzódott. Eddig a pillanatig ha némileg bizonytalan is volt a rókakölyök meséjét illetően, most láthatta a saját szemével, mégis csak igazat mondott az. Magában éppen elmarasztalta anyját, amiért rossz véleménnyel van „barátjáról”, ám ekkor néhány lépésre tőle a szeder bokrok közül előbukkant egy rókakölyök, mégpedig az, akiről az imént gondolkodott. De mennyire másként nézett most ki Sunnyogó! Szemei villogtak, orra a földet szimatolta, és izgatottan járkált.

– Erre járt, itt járt, érzem! – kiáltotta anyjának, kinek feje feltűnt mögötte.

– Hallgass! – sziszegett rá az mérgesen –. Hát erre tanítottalak, hogy ordítozva vadássz? Ne csodálkozz, ha éhen maradsz!

– Bocsáss meg, mama – sunyta le fejét a kölyök –, de olyan izgatott vagyok, hiszen tudod, hogy én vettem rá a nyulat hagyja el a fészket...

– Azt még meg is kell fogni, bár mi tagadás az ötlet hatalmas volt – kuncogott Rézi –, kapóra jött az embereknek az a szokása, hogy ilyen időtájt az ablakba festett tojásokat aggatnak és csokinyulat tesznek.

– Piros bundában... – vihogott Sunnyogó kiegészítve anyját.

– De, ha már a szarka jelzett nekünk, hogy elindult az a kis ebédnek való, akkor jobban figyelj oda, és legyél csöndben! – cibálta meg fia fülét az anya. – Ez a vadászat…

– Tudom mama… sajnálom… ez a vadászat első törvénye. Látod, nem felejtettem el.

– Akkor tégy úgy! – fejezte be az öreg róka a beszélgetést, majd fiának integetve, lapulva, a bokrok alatt keresték áldozatukat.

Nyusszogó ezalatt ijedten lapult meg egy kiszáradt fa törzsének mélyén, melyen utolsó akadályként kellett volna átszaladnia, mielőtt az erdészlak nyitott kapujához ér. Ott hasalt, és hallgatta végig a rókacsalád civódását. Keserű szájízzel gondolt arra, lám milyen hiszékeny volt. Igazán nem hitte, hogy még a szarka is a rókák cinkosa. Levegőt sem mert venni és úgy érezte szíve olyan hangosan dübörög a mellkasában, hogy mindenki hallja az erdőben. Végignézett a bundáján. Olyan az, amilyennek lennie kell, hiszen ha most piros lenne és fényes, már megtalálták volna a rókák. Farka is azért ilyen apró, hogy üldözés közben ne jelentsen akadályt a futásban. Menekülni kellene, de hát hová? Búvóhelyéről egy parányi repedésen át kilátott, így végignézhette, amint a rókafarkak hol itt, hol ott bukkannak fel a bokrok között. Próbálta magát a lehető legkisebbre összehúzni, hogy ha rátalálnának a fatörzsre, ne tudjanak hozzáférkőzni. Fájó szívvel gondolt a nyúlvacokra, anyjára és a testvéreire.

Talán egy erdei tündér sajnálta meg... ki tudja? A szél föltámadt és az erdő illatait a vadászlak felé terelte, ahol két jól megtermett kutya volt az úr. Fejüket felemelve éktelen csaholásba kezdtek, mikor a széllel együtt a rókaszag is belibbent az udvarba. Jól tudjuk, a rókák és a kutyák örök ellenségeskedésben állnak egymással. A kapu nyitva volt, így hát joggal gondolhatták a csahosok, most nem csupán a gazda portáját kell őrizniük, messzebbre is kiterjed a megbízatásuk. Vad ugatással kirontottak és Sunnyogóék nyomába eredtek, akik így a saját bundájuk megmentésével lettek elfoglalva.

– A második szabály… – kiáltott oda anyja a kölyöknek.

– Tudom, mama, óvakodj a kutyáktól! – kiáltott amaz vissza, és úgy futott anyja mellett, ahogyan csak lábai bírtak.

Nyusszogó látta a kutyákat és hallotta ugatásukat, a rókacsalád csörtetését a bokrok között. Még órákig lapult a fatörzs mélyén. A kutyák gazdájuk hívó sípszavára visszatértek, aki morogva csukta be mögöttük a kaput. A kisnyúl sejtette, hogy ilyen fogadtatás után a rókák nem térnek vissza, de félt előbújni a rejtekből. Csupán mikor az alkonytündér fátylát ráterítette a világra, akkor merészkedett elő, minden porcikájában reszketve. Óvatosan, bokortól bokorig osont, így ért haza, ahol Nyúlanyó és a testvérek azt sem tudták hová legyenek örömükben a láttán. Kalandját bevallva, anyja így oktatta:

– Az erdészház ablakában nem élő nyúl ül. Nagyanyám mesélte, akit az erdész talált meg apró kölyök korában és hazavitt, hogy az embergyerekek ezt ajándékba kapják és csokoládéból van, ami egy ennivaló. A világon nincs olyan erdei, vagy mezei nyúl, akinek piros színű bundája lenne, mert csak így tudunk észrevétlenek maradni a bokrok alatt.

– Tudom mama – sóhajtott Nyusszogó – butaság volt tőlem, de Sunnyogó olyan … meggyőzően beszélt.

– A rókák már csak ilyenek – bólogatott Nyúlanyó –, semmit sem szabad elhinni nekik.

A kisnyúl az utolsó szavakat már félálomban hallgatta elnyúlva a vacok melegében testvérei mellett. Álmában a réten szaladgált és barna bundáján táncot járt a napsugár...