Kép forrása: istockfoto.com
A tanonc királyfi 4. rész.
Másnap a király bebocsátást kért a Nagy Tanácshoz. Két embere elkísérte. Márkusz és Szepi este alaposan átbeszélték a jövendölést. Fejüket összedugva sugdolóztak, és inkább tűntek összeesküvőknek, mint a király leghűbb tanácsadóinak. A varázsló megosztott minden részletet a kancellárral melyekről addig csupán ő tudott. Úgy érezte képtelen egyedül viselni a titok terhét, és abban reménykedett, ha ketten ismerik sikeresebben birkóznak meg a rájuk váró feladattal. És bíztak a könyvben, rendületlenül.
A király elszántan állt a Nagy Tanács előtt. Lerítt róla, ha kell, az egész világgal felveszi a harcot fia érdekében. Szerencsére erre nem volt szükség. Hildrig, a Tanács vezető embere összegezte a döntést:
– Mivel a könyv tartogathat más lehetőséget, és nem határozta meg, hol töltse … tanonc éveit a gyermek, ezért úgy kell rá tekinteni, mint a leendő királyi utódra! Valamennyien úgy gondoljuk a tanácsban – intett körbe az asztal körül ülőkön –, hogy nem ez az első szokatlan jóslat. Később bizonyára értelmet nyer ez a szó, tűnjön az a jelen pillanatban bármily … khmm, furcsának is.
Szavait a többiek heves bólogatással helyeselték, melynek láttán a király megkönnyebbülten sóhajtott. Hildrig az asztalra koppintott.
– A gyermeket hercegi nevelésben kell részesíteni, mint az ország leendő királyát!
Forgassuk meg az idő kerekét, ugorjunk egy kicsit előre! Lépjünk át azokon az éveken, melyek a gyermekek életében hasonlóak! Megtanulnak járni, kibújnak a fogaik, anyanyelvükön kimondják az első szót. Ó azok az árgusan figyelő szülői szemek!
Hányszor kapta azon magát Félix, hogy kutakodó szemekkel méregeti fiát. Valamit, a jóslatot megerősítő árulkodó jelet keresett a fiún. Az ebből szerencsére semmit nem vett észre. Vonásai továbbra is apját idézték, és fekete, bozontos üstöke nőtt. Ragyogó tekintetével mindent el tudott érni, amit csak akart. Elevensége sokszor gurította dühbe nevelőit. A varázsló és a kancellár látták el a cseppet sem könnyű feladatot. Család híján, kicsit a sajátjuknak is tekintették a herceget. Féltették mindentől, legszívesebben bezárták volna egy szobába, így védve meg a bajoktól. Nikolasz azonban nem tűrte a bezártságot. Határozott egyénisége hamar megmutatkozott, mint ahogyan meleg szíve is. Okos volt, és furfangjaival a két nevelőn számtalanszor túltett. Márkusz és Szepi sokszor beszélték egymás között, talán alkalmatlanok már egy gyermek nevelésére, hiszen lám, képtelenek tanítványukat helyesen terelgetni. Ebben persze volt némi túlzás, és csupán azért említették fel Nikolasz csínyeit, hogy utána azonnal elmondhassák róla milyen talpraesett és különleges. Egyetlen furcsa szokást figyeltek meg nála. Rendkívüli módon szerette a hideget. Számtalanszor emelte tekintetét a távoli havas hegycsúcsokra, de vágyódásának okát maga sem értette. Nem tudott a születése körüli bonyodalomról, senki nem beszélt neki a jóslatról. Szepi sosem tartotta rá alkalmasnak az időt, úgy vélte korai még ezt felhozni. A herceget nevelői elkísérték kóborlásaira, melyek során az ország legsűrűbb erdeinek mélyébe is eljutottak. Gyakran értek haza holt fáradtan, és Nikolasz tengernyi élményt mesélt szüleinek. Részletesen beszámolt az erdei nimfák királynőjének szépségéről, a manók apró házikóiról, vendéglátóik határtalan szeretetéről, mellyel fogadták őket mindenütt. Nikolasz tíz esztendős korára az ország összes faját megismerte. Könyvei fölé hajolva gyakran kérdezte nevelőit: miért nincs Százszorszépországban tél? Miért nincs hó? Mi az a hóbuck?
De miként fogadta az ország népe a tíz évvel ezelőtti jövendölést? Valójában nem foglalkoztak vele. Az alattvalók megtanultak bízni a királyban, és vezetőikben. Remélték az idő mindenre megoldást hoz, ezért várták az új jövendölés eljövetelét. Mivel a királyi párnak tíz év alatt nem született több gyermeke, természetesnek vélték, Félix királyt Nikolasz követi egyszer a trónon. Már-már feledték is a tíz évvel ezelőtti jövendölést, ami azért sem volt nehéz, mert a fiút mindenki szerette, egy kivétellel. Kriba, a legyőzött tengeri szörny vénséges anyja elérkezettnek látta az időt arra, hogy fia haláláért bosszút álljon. Némi boszorkány praktikával bagollyá változott, és egy a palotába vezető út mentén álltó erdőszéli fa ágára telepedett le. Valahányszor a herceg és kísérői kilovagoltak a várból ez előtt haladtak el. Néhány napig hiába várakozott, ám a harmadik napon meghallotta Nikolasz kacagását. A fiú előre lovagolt hófehér póniján, és idős nevelőit ugratta vidáman:
– Kérni fogom a királyt, nevezzen ki új kísérőket számomra, mert a régiek nagyon berozsdásodtak már. Úgy ültök azokon a lovakon, mint két púpos Krampusz. – Látva Márkusz és Szepi sértett arcát, elkomolyodott: – Remélem, tudjátok, bolondoztam csupán! Valahol azt olvastam az uralkodói feladatokat 11 éves kortól kell tanulni, és én holnap annyi leszek tudjátok, nem? Félek e-miatt kevesebb időt tudunk majd együtt tölteni. És persze attól is, hogy Hildrig szigorú lesz velem –. Elhallgatott, mert az egyik fáról éktelen rikácsolást hallott. Mint tudjuk Kriba volt az, bagoly képében:
– Huhuhúú... Miből gondolod, hogy te leszel a király? Persze, azért van mit tanulnod Hildrigtől, ha mást nem is, miként kell hajlongani!
Nikolasz értetlen arccal nézett a madárra:
– Te nem ismersz engem? – kérdezte, és nevelői felé pillantgatott. – Nikolasz vagyok, a trónörökös. Talán idegen vagy erre?
– Tudom ki vagy – huhogott tovább Kriba –, a tanonc királyfi.
Nikolasz nem értette a madarat. Élete eltelt tíz éve alatt mindig úgy gondolta a jövőben egyszer király lesz belőle. Jó király, olyan, mint az apja. Szepi felismerte a tollazat alatt rejtőzködő varázslónőt, és ráordított:
– Eredj vissza a barlangodba, ha nem akarsz a fiad sorsára jutni!
Kriba úgy döntött itt az ideje visszavonulásának. A mai napon megtette az első lépést bosszúja véghezviteléhez. Megrengette Nikolasz önbizalmát. Szárnyát tárta, és gúnyos kacagással elrepült.
Szepi és Márkusz összenéztek. Nem volt kétséges, a titkot, melyről eddig senki sem szólt a hercegnek a mai napon kénytelenek elmondani. A fiú észrevette pillantásaikat.
– Remélem, végre beavattok a titokba, melyet eddig rejtegettetek előttem! – mondta.
Szepi némán bólintott. Intett a hercegnek, és Márkusznak. Leszálltak a lóról, és letelepedtek egy fa alá. Szepi mesélni kezdett. Nem áll szándékomban elismételni a történetet, melyet már megismerhettetek. Végighallgatva a varázslót Nikolasz szemei megteltek könnyekkel, az arca lángolt.
– Szegény apám! – suttogta –. Most már tudom miért lesz szomorú, valahányszor arról faggatom milyen egy jó király. Mindig azt feleli, ráérek még megtanulni. Úgy gondoltam azt szeretné, ha sokáig maradnék gyerek, és ezért nem akar komoly dolgokkal terhelni. Most már tudom, más oka van. Ismerem a Sorskönyvet – folytatta –, így azt is tudom, megismételtethetjük tizenöt éves koromban a jóslatot, de akkor sem értem, miért kellett ezt a mai napig titokban tartani előttem? Főként, hogy mástól tudjam meg… Valóban olyan sokáig akartatok várni vele? Miért?
– A válasz egyszerű – sóhajtott Márkusz. – Szeretünk, és nem akartunk neked fájdalmat okozni. Aztán… úgy gondoltuk kicsit elhúzhatjuk a dolgot, ráérsz megismerni a jövendölést...
– Tizenöt éves koromban, igaz? – fejezte be a herceg a kancellár szavait.
– Valahogy… így – bólogatott a varázsló. – De, mentségünkre szolgáljon, szeretünk, óvni akarunk… akartunk – javította szavait.
– A Sorskönyv születésem pillanatában tanoncnak jövendölt – mondta Nikolasz elgondolkodva – és mégis, mindenki úgy bánik velem, mintha én lennék a trónörökös...
– De, hát az is vagy! – kiáltott föl Szepi. – A jóslat még megváltozhat! Mást is jövendölhet az az átkozott könyv! – Nem mondta ki hogy „király leszel”, mert mi van ha más a könyv szándéka, és ő hiú ábrándokat ültet a fiú szívébe?
Nikolasz így válaszolt:
– Meglehet éppen azzal rontottatok el mindent, hogy nem mondtátok el nekem a jövendölést. Mi van, ha valóban tanonccá kell lennem ahhoz, hogy jó és bölcs király lehessek?
A nevelők egymásra pillantgattak. Nikolasz szavaiban lehetett némi igazság.
– Mi csupán óvni akartunk – nyögte Márkusz, és immár sokadjára ismételte –, mert szeretünk.
Nikolasz felpattant a földről. Gúnyosan mondta:
– Ezért inkább hazudtatok nekem! – Felugrott a póni hátára. Pelyhes megrémülve gazdája hirtelen mozdulatától a magasba ágaskodott, és gyors vágtában a palota felé indult.
– Mi nem hazudtunk, csupán nem mondtunk el … mindent – kiáltott a herceg után Márkusz.
Ehhez a meséhez még nem érkezett hozzászólás, legyél Te az első aki hozzászól!
A szerző biztosan nagyon hálás lesz érte!
Ezt a mesét írta: Hodos Éva amatőr író
Hiszem, hogy egy megfelelően választott és megfelelően értelmezett írás meghatározó erővel lehet olvasója életére.