A kívánságok tava

A kívánságok tava.

A kívánságok tava

 Zorella, a tó-tündér bánatosan tekintett ki víz alatti palotája ablakából. A tó felszíne, mely máskor alulról nézve egy hatalmas kifeszített tükörnek tűnt, most zavarosan fodrozódott.

– El kell hagynom ezt a helyet! Itt már semmit sem tehetek, mindennek vége… – sóhajtott nagyot.

Szomorúan legyintett és éppen meg akart fordulni, hogy induljon palotájába összepakolni, mikor két emberi lényre lett figyelmes. Láthatóan azok horgászni érkeztek, botot lóbáltak a kezükben. Először a fiatalabb, gyermeki hang ütötte meg a tündér fülét, régi emlékeket kavarva fel benne:

– Nagypapa! Hiszen ez a víz tele van hínárral és annyira... mocskos! Itt nem élnek halak, de szerintem még a békák is kidöglöttek belőle!

Az idős ember láthatóan csalódott volt, értetlenül toporgott:

– Fogalmam sincs, hogy mi történhetett! Tudod, mikor utoljára itt jártunk az apáddal, még minden csodálatosan szép volt. Körben a susogó fenyőerdő, középen a tóval… Nem értem az egészet…

– Hát az elég régen lehetett – mondta a fiúcska, megnyomva a „régen” szót, és óvatosan hozzáfűzte – talán a középkorban?

Kajánul felnevetett. A csilingelő hangok megmelengették Zorella szívét. Kíváncsian hallgatta a beszélgetést. A nevetés ragadós volt, a nagyapa is elmosolyodott, ám utána azonnal elkomolyodott:

– Hát igaz, ami igaz, lehet annak már vagy tíz éve... Nem! Bizonyos, hogy régebben volt, inkább húsz is lesz az. Apáddal ide jártunk horgászni, mint ahogyan én az én apámmal, és ő az övével, és így tovább. Apád körülbelül ekkora lehetett, mint most te, mikor először magammal hoztam.

– Ma is eljöhetett volna – sóhajtott fel szomorúan a gyermek.

– Tudod, hogy sokat dolgozik – védte az öreg a „másikat”, bár a szíve mélyén igazat adott az unokának.

A tündér kutató tekintettel fürkészte az idősebb embert, és lassan felderengett emlékeiben a hajdani, kedves fiúcska arca. Az apja szintén eszébe jutott, ő volt az, aki sosem horgászott, csupán üldögélt a fia mellett, és időnként fel-fel tekintett a rajzaiból. Halkan beszélt, magyarázott a fákról, a bokrokról, a tó vizéről, sőt még a part menti kavicsokról is, ám legfőképpen a mélyben rejlő csodákról. Eszébe jutott a nap, mikor ez az idős ember a saját fiát hozta magával először. Ugyanazokkal a mondatokkal mutatta be neki a kis tavat, miket előzőleg a saját apjától hallott.

Az öregember és az unokája letelepedtek a parton egy kidőlt, száraz rönkre.

– Nézd nagyapa – mutatta a gyermek – olyanok ennek a fának a gyökerei, mintha a víz felé nyújtóznának!

„Nem is tudja a fiúcska, hogy mennyire igaza van! – sóhajtott Zorella. – A fát én tartom életben, de ahogyan fogy az erőm, ő is egyre betegebb lesz. Végül csupán egy különös formájú, kiszáradt rönkké válik. Ennyi marad a tó lelkéből… Sajnos nem tudom magammal vinni, hiszen még én sem tudom, merre lesz az új otthonom.”

– Tudod – törte meg a köréjük telepedő csendet az öregember –, nem véletlenül hoztalak ide. Hiszen, ha csak horgászni akartunk volna, arra ott van a közeli halastó is...

A gyermek értetlenül pillantott nagyapjára:

– Mégis, mit szerettél volna megmutatni?

– Hát … azt akartam, hogy ismerj meg valakit!

Az unoka várakozóan nézett körül. Szemügyre vette a törött ágú, vihar tépte fákat, az elárvult vízpartot. Tekintete körbepásztázta a tavat, végül visszapillantott nagyapjára.

– Várunk valakit?

– Tulajdonképpen... iiigen – bólintott az öregember bizonytalanul – azaz itt kellene lennie, hiszen sosem hagyta el a tavat.

A gyermek úgy tűnt lassan kezdi elveszíteni a türelmét:

– Nagyapa itt nincsenek házak! Mégis ki az ördög lakna egy ilyen helyen?

– Nem ördög és nem is ember – válaszolt az öregember egy szuszra –, hanem egy tavi tündér.

– Na ne……..! – bukott ki a fiúcskából. – Ugye nem azért jöttünk ide, hogy meséket mondj nekem?

– Talán igen, talán nem. De tudod, apád sem hitt benne … először.

– Mégis miről beszélünk nagyapa?! Üljünk fel a biciklire és menjünk át a halastóhoz. Méghogy apa meg a te tündéred. Apa, meg a mese… Hiszen ő a megtestesült valóság, ahogyan azt anya is mondja...

– Talán elfelejtette…. – suttogta az öregember, majd mintha önmagáról beszélne, halkan hozzáfűzte: – Olyan erősnek akarunk látszani, pedig néha más is kellene az életben….

Hirtelen unokájának szegezte a kérdést: – Te nem hiszel a mesékben, igaz?

Az értetlen arcot vágott:

– Nagyapa, már nagy vagyok, nem vetted észre?! Tizenkét éves voltam a múlt hónapban. Nem hiszek a tündérekben, mint ahogyan a Mikulásban a Húsvéti nyúlban, sőt a hét törpében sem. Tavi tündérben pedig aztán végképp nem!

– Miért olyan hihetetlen?

– Hát… mert nincsenek és kész. Az a mese…. ez a valóság…. – magyarázta a gyermek – majd látva a nagyapja szája sarkában megbúvó mosolyt, felcsattant:

– Te ugratsz engem!

– Eszem ágában sincs – rázta fejét az öregember. – Ebben a tóban egy igazi tündér él, a neve: Zorella.

– Akkor miért nem jön elő?! – kérdezte még mindig gunyorosan a fiú, bár hangjában mintha egy árnyalatnyi elbizonytalanodást vélt volna felfedezni a tündér.

– Nos Zorella csak a tiszta szívű embereknek jelenik meg, mégpedig azzal a szándékkal, hogy teljesítse egy és csakis egy kívánságukat. Ettől válik ragyogóvá a tó vize, ettől lesz olyan kék itt az égbolt, mint sehol másutt a világon.

– Akkor gondolom mindenki egy nagy tál aranyat kívánt, akinek eddig sikerült vele találkoznia, vagy egy óriási bankbetétet…. – a gyermek zavartan hagyta abba a felsorolást, mert nagyapja arcán nyomát sem látta a vidámságnak. Sőt! A komoly aggódás jeleit vélte felfedezni azon: a ráncolt szemöldököt, és egy szomorkás mosolyt...

– Zorella csupán az észszerű kívánságokat teljesíti – jelentette ki az öregember szigorú hangon. – A gazdagság nem tartozik közéjük.

A gyermek végképp elbizonytalanodott:

– Hát … ha nem ezek a legfontosabb dolgok a világon, akkor.... akkor, mi?

– Úgy látszik valóban nem teljesített már kívánságokat rég – dünnyögött magában az öregember, figyelmen kívül hagyva a kérdést –, talán elköltözött… Egyébként meg „azt” mindenkinek magának kell kitalálni…. – pillantott unokája szemébe.

Egy kis időre mindketten csendben maradtak. A fiúcska úgy vélte, ő bizonyára nagyon ostoba, mert azokon kívül amiket az imént felsorolt semmi más nem jutna az eszébe kívánságként. Azután úgy gondolta jó lenne indulni, ám találgatta miként tegyen erre javaslatot, hogy nagyapja lehetőleg ne haragudjon meg rá. 

– Az lehet – törte meg a beálló csendet. Úgy döntött, nem vitatkozik tovább, hátha hamarabb túl lesznek ezen az egész hóborton és mehetnek a halastóra pecázni. Folytatta nagyapja gondolatait. – … és azért ilyen piszkos a víz is…. – Vidámságot erőltetve magára előhozakodott az ötletével: – Akkor talán indulhatnánk is…. Tudod mit? Átmegyünk a halastóra! A múltkor a srácokkal ekkora halat fogtunk ni... – mutatta karján a zsákmány méretét és vigyorogva egyre feljebb húzta a mutató ujját. 

– Nekem is van egy ötletem – vágott szavába az öregember. – Ha már itt vagyunk … mit szólnál, ha mégis bedobnád a horgot?

– Nem mondod komolyan – csattant föl a fiú –, hogy te itt halat akarsz fogni! A zsinór tuti, hogy beleakad valami hínárba….

– De ha nem, akkor kifoghatod az aranyhalat. Talán… – mondta az öregember reménykedő hangon.

– Az előbb mintha azt mondtad volna, hogy a kívánságokat a tavi tündér teljesíti.

– Valóban, ám ahhoz először ki kell fogni az aranyhalat...

– Feladom – sóhajtott a fiú kelletlenül. – Furcsa ez a te tündéred – mondta, ám látva nagyapja tekintetét csaliját elkezdte ráfűzni a horgászbot végére.

– Nézd, csak! – mutatott az öregember a tó közepére. – Látod azt a parányi tiszta vízfelületet? Mit gondolsz: el tudnál dobni odáig?

– Naná! – rikkantott a halász szenvedélyt elkapó fiú, és már pergett is az orsó, surrant a damil. Csodák csodája éppen ott csobbant a vízbe a horog, ahol néhány tenyérnyi darabon még táncot járt a napsugár. A tó tetején mindenütt sötét hínárok úszkáltak, csupán az a parányi felület őrizte meg hajdani állapotát. Mondanom sem kell, hogy ez a rész éppen Zorella palotája fölött volt, ahonnan ő először mosolyogva, majd elkomolyodva figyelte a parton zajló eseményeket.

Látva a nagyapa szándékát, azon elmélkedett, vajon méltó-e a fiúcska az ajándékára... Egyébként is ahhoz, hogy kívánhasson először ki kellene fognia annak az aranyhalat.

Még egyszer ránézett a két emberre. Még hallotta, amint az öregember belekezd a mesébe, melyet az apjától hallott. A zöld-lombú fákról, a madárfészket ringató bokrokról, és a titkokat rejtő tó vizéről, sőt még a part menti kavicsokat is belefűzte mondataiba. Innen a tündér már tudta a dolgát. Az ám, a varázslat! De merre lehet az aranyhal? Olyan régen volt rá szüksége, hogy most nem is tudja merre keresse a sípot, mellyel előcsalhatja a halacskát rejtekéből. Ide- oda úszkált izgatottan minden zugba belesve, és egyszer csak valami megcsörrent a nyakában. Hát persze, a síp! Hiszen éppen azért tartja magán, hogy mindig kéznél legyen! A szájához emelte, és belefújt. Halk pukkanással egy parányi hínárdarab repült ki belőle, majd rögtön utána éles átható hangon megszólalt. A sivítás – úgy tűnt – végighullámzik a vízen, megkerülve a tavat...

Először semmi sem történt, majd apró mozgást érzékelt, és a hínárok közül aranyló fejével előbukkant Csoba, az aranyhal.

– Zorella! – kiáltotta örömmel, meglátva a tündért. – Olyan régen hívtál, azt hittem soha többé nem fogunk már együtt varázsolni!

– Talán még nincs minden veszve – sóhajtott széles mosollyal a tündér. – Nézd – intett a part felé –, vendégeink vannak!

Az aranyhal csillogó szemmel fürkészte a halkan beszélgető embereket, és hitetlenkedő, elfogódottságtól elfúló hangon suttogta:

– Élnek még emberek, akik hisznek a csodákban?!

A tündér boldogan felsóhajtott:

– Ha akadnak akik megtanítják őket miként kell bennük hinni, egyre többen lehetnek!

Az irodaházban a titkárnő beszólt főnökének:

– Igazgató úr, most kaptam a telefont, nem lesz áram ezen a részlegen holnap reggelig!

Az íróasztal mögött ülő férfi felemelte a fejét, és fáradt arca mosolyra derült:

– Nagyszerű! Köszönöm, akkor rohanok a fiam és az apám után horgászni!