A tanonc királyfi 3.

A tanonc királyfi 3..

                                                                                          3. A jóslat ceremónia

A királyi palota egy domb tetején állt. Kertjében színpompás virágok nyíltak. A két barát elgondolkodva ballagott egymás mellett. Bármennyire is lefoglalta őket a jövendölés, a körülöttük zajló jelenségek nem kerülték el figyelmüket.

 – Minden megváltozik! – morgott Szepi – Valaki nagyon örül, én már csak tudom, a beszédközvetítő gömbből!

– A újszülött miatt lehet mindez – bólogatott egyetértőn Márkusz.

Az épülethez érve halk surrogással tárult fel előttük az ajtó. Az udvar népe a jóslat ceremóniára a folyosó két oldalán várakozott. Bár legtöbben ismerték a várható szöveget a protokoll megkívánta a különféle élőlénycsoportok vezetőjének jelenlétét. Az alkalomból illett gratulálni a királynak, és biztosítani az uralkodócsaládot alattvalói hűségükről. A magukkal hozott ajándékok ellepték a sarokba állított nagy, faragott asztalt.

A király egyedül ült a trónon. A varázsló megállt előtte, és mélyen meghajolt:

– Üdvözöllek Uram! Fogadd jókívánságaimat elsőszülött fiad megszületésének alkalmából! – Egyetlen levegővétellel mondta el a köszöntőt, arca rángatódzott a gyomrából felkúszó idegességtől.

 – Köszönöm, kedves barátom! – mosolygott vissza emberére Félix. Aggódva kérdezte: – Csak nem lettél beteg tán’, hogy érted kellett küldenem? Rossz színben vagy. – Intett a háta mögött álló szolgának, mire az egy széket tett a varázsló mögé. Szepi lerogyott rá. Félix boldog volt, és azon a napon mindenkit annak szeretett volna látni maga körül. Eszébe sem jutott, hogy a jövendölésnél gond adódhat. Tudta, saját születésekor minden a legnagyobb rendben volt. Azonban a varázsló elgyötört tekintetét látva torkát összeszorította a félelem. El sem tudta képzelni, vajon miért aggódik az ennyire. – Halljuk a Sorskönyv jövendölését! – intett türelmetlenül. Tekintetét körbehordozta a teremben lévőkön. A távolabb állók suttogva találgatták, mi történhet a trón közelében. Az utasításra a varázsló mély levegőt vett, és talpra ugorva dadogta:

– A királyi…. gyermek…. ta..ta..tanonc lesz! – Minden hihetetlenül gyorsan történt. Márkusz általában szerette kicsit elnyújtani a várakozást, kiemelve a könyv jelentőségét, a saját szerepét is némi történelmi áttekintéssel, ám erre most nem volt ereje.

 A trónteremben egyetlen pillanatra halálos csend lett, melyet követően éktelen hangzavar tört ki. A jelenlévők úgy vélték elértették a jövendölést, egymást faggatták ki, mit hallott. A király fehérre vált arccal ugrott fel a trónusról. Villámló tekintetére a varázsló halálra váltan rogyott vissza a székre. Tudta, az általa elmondott szavak már-már felségsértésnek tűnhetnek, nem bírták el a lábai.

– Azt merészeled mondani – dörgött Félix király –, hogy az egyetlen fiam szolga lesz? Az, akinek minden kívánságát lesnetek kellene, maga fog benneteket szolgálni, és hajlongani előttetek?

– Tanonc, uram – javította ki a varázsló a király szavait, és nagy kínnal feltápászkodott.

A helyesbítésre az uralkodó idegesen legyintett.

 – Bocsáss meg…. – védekezett tovább Márkusz. Hebegve mentegetődzött: – Te is tudod, a könyv ellen nincs hatalmam, ő teszi a jövendölést, én csupán a...a száj vagyok, aki tovább adja a.. a .. az üzenetét. Talán – és reménykedő képet vágott – megváltozik a jóslat a gyermek tizenötödik évében! Tudjuk, nem ez lenne az első eset.

– Tizenöt esztendő – ordított a király –, és addig a háta mögött tanonc-királyfinak csúfolja mindenki! – Arcát kezébe temette. Remegő vállai elárulták a benne dúló érzelmeket.

Szepi együttérzőn suttogta:

– Sajnos, a törvény mindenkire vonatkozik, uram! Egyébként a kormányzást szintén ki kell tanulni, ugyebár, az is tanonc idő, nemde? – suttogott. Az uralkodó villogó tekintetére inkább csöndben maradt.

Egyetlen pisszenést sem lehetett hallani. A király intett az udvari kancellárnak, a varázslónak, és sebbel-lobbal kiviharzottak a teremből. Szepi néhány pillanat múlva visszatért. Hangosan kiáltotta:

– Kedves alattvalók! A király nem érzi jól magát. Kérlek benneteket, távozzatok!

A jelenlévők örömmel tettek eleget a parancsnak.

 – Könyörgöm Uram, nyugodj meg! – hallotta a visszatérő kancellár a varázsló hangját. – Te is tudod, vannak kivételes esetek a jövendölésben, mely a gyermek tizenöt esztendős korában változhat…

– Vagy megerősíti azt a könyv – vágott Szepi szavába Félix király. Keserűn felsóhajtott. Ránézett az előtte reszkető varázslóra, és valamivel szelídebb hangon folytatta: – Sajnálom, barátom! Tudod, életem legboldogabb napjára virradtam ma, és a legszörnyűbb rémálmommá vált. Az az átkozott könyv! Mi baja a fiammal? Nikolasz igazán szép gyermek!

– Nem hiszem Uram, hogy efféle dolgok alapján döntene – kapcsolódott beszélgetésükbe a kancellár. – Valami változik, valami, amire remélem magyarázatot kapunk hamarosan. A jóslatnak jó oka lehet, ám én bízom benne. Minden rendben lesz!

– Csatlakozom Márkusz véleményéhez – vette át a szót a varázsló. – A jelenségek okát kerestem. Találtam is némi magyarázatot, de ezt még nem oszthatom meg teljesen veletek.

– Valóban? – csillant fel a király szeme –. Ezek szerint te tisztában vagy a jóslat okával?

– Ismételni tudom magam uram – hajolt meg a varázsló –, csupán néhány kérdésemre kaptam választ. Annyit azonban elmondhatok, fiad születésének valaki – rajtunk kívül – nagyon örül. Egy olyan személy, akinek tőlünk sokkal nagyobb hatalma van.

– Hát ha ez a valaki védelmezi a fiam, akkor reménykedhetünk abban, minden jóra fordul!

 – Ez egészen bizonyos uram – bólogatott Szepi –. Mindenesetre holnap a Nagy Tanács elé kell járulnod, hogy kikérd a véleményüket! Már csak a békesség kedvéért is, hadd lássák, nem áll szándékodban a törvényt kijátszani.

Kopogtattak. A királyné udvarhölgye lépett a szobába.

– Uram, bocsáss meg! Úrnőm arra kér, szíveskedj átfáradni lakosztályába!

Félix otthagyva két emberét kilépett a folyosóra. Az ólomkristály ablakokon át beszüremlett a zene foszlánya, a fények játéka.

– Bárcsak Szepinek lenne igaza! – sóhajtott fel –. Aki ilyen csodás jeleket küldöz, az nem lehet ártó szándékú! – Sejtette, miért üzent érte a királyné. A jövendölésre kíváncsi ő is. Szavakat formált, melyek úgy vélte kevésbé riasztóak, mint a valóság: – A fiunk szolga leszí! Nem szolga, tanonc – javította ki magát gúnyosan.

 Félix király jó ember volt, és jó uralkodó, tisztelte a hagyományokat, ám abban a pillanatban a pokolba kívánta Norsz ükapját, Adgár fejedelmet és az egész Sorskönyv protokollt.

4. Noána

Százszorszép ország királynéját szintén a Sorskönyv választotta. Ahhoz, hogy méltó párja legyen az uralkodónak, a Nagy Tanács árgus szemekkel figyelte a Sorskönyv leánygyermekekre vonatkozó jövendöléseit. Amennyiben ezeknél a gyermekeknél tizenöt esztendős korukban meg kellett ismételni a ceremóniát, mindenkinek akadt jelöltje, akit szívesen látott volna az uralkodó mellett. A könyv olykor azonban tréfát űzött a Nagy Tanáccsal. Félix jól emlékezett az utolsó ilyen napra. A tizenötödik évüket betöltött hajadonok felsorakoztak a könyv ceremóniához. A sor legvégén állt egy kevésbé feltűnő személy, akit egyáltalán nem lehetett királyinak mondani. Láthatóan nagy zavarban volt. A varázsló miután kinyitotta a könyvet megdöbbenve olvasta a jóslatot:

– Üdvözöljétek Noánát, a királynőtöket!

 Azóta sok év telt el, és az élet igazolta, a könyv nem tévedett. Félix nagyszerű társra talált a lányban. Sokszor beszélgettek az ország dolgairól, és a királynő tanácsai mindig hasznosnak bizonyultak.

A király benyitott a szobába, ahol számára a két legdrágább ember tartózkodott. Noána az ablaknál ült, karjában a gyermekkel. Halkan dúdolgatott. A belépőre emelte könnyes tekintetét:

– Tudok mindent – suttogta –. Az udvarhölgyek elmondták, de szeretném tőled is hallani! Egészen biztos, hogy a könyv meggondolja majd magát, hiszen számtalanszor volt már erre példa! Igaz, hosszú a tizenöt év, és a mi gyermekünkről van szó. Nem tehetünk semmit, te is így látod?

– Eddig mindig elfogadtuk a könyv döntését, nem viselkedhetünk úgy, mintha meg sem történt volna…

– Szerinted a könyv mást akar királynak jelölni?

Félix meglepődött a kérdésre, erre ő nem is gondolt.

– Ez még nem fordult elő, és nem hiszem, hogy ilyen szándéka lenne – dörzsölte állát tanácstalanul. – Várunk, mást nem tehetünk! – Leült a királynő mellé. Szótlanul, gondolataikba merülten nézegették a bonyodalmat okozó csöppséget.

Nikolasz nem tűnt boldogtalannak. Szép gyermek volt, apja koromfekete hajszínét örökölte. Ökölbe szorított keze azt sugallta, határozott egyéniség válik belőle.