A tanonc királyfi 5. rész

A tanonc királyfi 5. rész.

5. rész A szökés

A két barát lovaik kantárját fogva, beszélgetésbe merülve, lassan ballagott a herceg után. Amerre elhaladtak a fák érett gyümölcsöktől roskadoztak, és bíborszínű levek peregtek a földre. A jelek arra mutattak, a hegyekben valahol már készülődik a tél. Nem vették észre a közben visszatérő, a fák ágai közül kárörvendő tekintettel leskelődő Kribát, mint ahogyan nem tudtak a távcsöve fölé hajló idegenről sem, aki szintén tanúja volt a jelenetnek. A hófehér szakállas férfi arca mosolyra húzódott, és így kiáltott fel:

 – Készülj Niób, indulunk!

 Nikolasz szobájának ablaka előtt állt. Elnézegette a palota kertjében nyíló virágokat. Úgy tűnt neki, még sosem voltak azok ennyire szépek. A vörös és az aranyszín csodás varázsában ragyogtak. Mintha egy játékos tündér a szirmokat egyenként aranyporral festette volna be. Halk muzsikaszót hallott, és először halkan, majd egyre hangosabban szólongatta valaki:

 – Várlak, 10 éve várlak!

A hang rövid időre elhallgatott, ám kicsivel később folytatta:

– Gyere el hozzám!

Nikolasz meglepődött, nem tudta mire vélje a dolgot. Úgy gondolta a délutáni események összezavarhatták, és képzelődik, ám a hívás megismétlődött. Indulni akart nevelőihez, hogy magyarázatot kapjon a jelenségre, ám még orrolt rájuk, nem volt kedve velük beszélgetni. Apja és anyja a tengeri fejedelemhez mentek diplomáciai látogatásra, ezért őket sem kérdezhette meg. Törte a fejét, kitől kérhetne tanácsot. 

– Ne félj! – nyugtatta a hang. – Gyere el hozzám!

Nikolasz kíváncsisága végül győzött, tarisznyáját felkapta, belebújt rövid kabátjába, és kisurrant a palota ajtaján. Mosolyogva állt meg a horkoló őrszemeknél. A kastélyba sosem akartak gonosz erők bejutni, ezért azok nem vették túl komolyan feladatukat. 

--

 – Uram! – hallotta Félix király álmában Márkusz kétségbeesett hangját. – Uram ébredj!

Az uralkodó villámló szemekkel nézett az ágy előtt álló kancellárra. Késő este ért haza, és még nem pihente ki magát. Látva Márkusz ijedt arcát és a mellette toporgó varázslót, az álom kipattant szeméből.

– Mi történt? – kérdezte, rosszat sejtve.

– Nikolasz eltűnt, felség! – suttogta Szepi.

 – Mi...mikor? De miért nem szóltatok előbb? – ugrott ki az ágyból Félix, és sietősen magára kapkodta ruháit. Embereire pillantgatva feltűnt neki azok másfelé nézegetnek, kerülik a tekintetét. – Valamiről tudnom kellene? – kérdezte.

A varázsló és a kancellár egymás szavába vágva mesélték el az előző nap eseményét, így fejezve be azt:

– Nem tudjuk mikor tűnt el a herceg, csak most vettük észre. felség. Az ágya vetetlen, ami azt jelentheti le sem feküdt az este.

 – Tehát megtudta a jövendölést, ezért ment el – sóhajtott nagyot Félix. Aggódón suttogta: – Csak a hegyek felé ne menjen, arra már elkezdődött a tél!

--

Nikolasz követte a hangot, melyet napok óta hol halkabban, hol erősebben, de változatlan szöveggel hallott:

– Gyere el hozzám! 10 éve várlak már!

Csalta a hang, és vitte előre a lába. A hegyek irányába tartott, ahová egész életében azt hallotta, tilos menni. Kísérőivel többször ellovagolt az országhatárig, az áthatolhatatlan akadályként tornyosuló hegyekig. Ő szívesen tovább ment volna, ám tanítói és apja tiltották, hogy megtegye. Megtorpant, visszanézett egy pillanatra, majd fejét dacosan felvetve megindult az ösvényen. Járatlan utakat választott, sejtette keresni fogják. Ágakat hajtott félre, szakadékokba csúszkált, meredek sziklafalon mászott felfelé. Többször megpillantotta távolról a királyi fullajtárokat, ilyenkor elbújt a bokrok közé. Nem akart haza menni, még nem. Az erdőben jól kiismerte magát, remek tanítóinak köszönhetően, ám ennyire messze még sosem járt a palotától. Feltámadt a szél, és egyre hidegebb lett. Fázósan húzta össze magán rövid kabátját. Leszállt az est, besötétedett. Az egyik fa oldalán jókora odú tátongott. Gondolt egyet, és összegömbölyödve belebújt. Szűk volt odabent, de az odú védte a hideg szél ellen. Vágyakozva gondolt Százszorszép országra, szüleire, barátaira, akik bizonyára aggódnak érte. Félálmából csilingelés riasztottal, és harsány kiáltás:

– Hé-hó-hahó!

Héhó, hahó!

Hullj, hullj hó! Ezer pihe forogjon,

ezer pihe táncoljon!

Nikolasz szeméből kipattant az álom. Többször tanyáztak nevelőivel a szabad ég alatt. Tudta, az állatok közül sok indul éjjeli vadászatra, ám a hang annyira különös volt, egyúttal ismerős is. Mélyen zengett, és valahonnan a felhők felől érkezett. Kileselkedve a fa odvából két izzó szem meredt rá. Ijedtében nagyot kiáltott.

– Vigyázz, Niób! Még megijeszted a vendégünket – intette valaki a manót a sötétből. – Gyere ki bátran – szólította most Nikolaszt –, ideje megismerkednünk!

A hercegnek felrémlett ezt a hangot követte, és ezt hallotta álmában is. Kilépett a fa odvából. Egy törpe állt előtte zöld színű ruhában, de az arca, és a szakálla is zöld volt. A fiúcska ámuló tekintetére ajkán elégedett mosoly fakadt. 

– Kérlek, gyere közelebb! - hívta a hang Nikolaszt.