Marci macska, a kukkoló - Árnyék

Marci macska, a kukkoló - Árnyék.

Hodos Éva: Marci macska, a kukkoló

Ébredezik a kisváros. Az első villamoscsörömpölés hangja végigkúszik a bérházak között, és a szellőztetéshez felhúzott ablakkazettán át a szobába ugrik. Ismerős, meghitt zajok sora követi: a falatozó tulajdonosa kihúzza a szemeteskukákat, valahol szalonna sül, hmm..hmmm...ínycsiklandó az illata... békés, nyugodt a reggel…

– Ébredj, te macskák leglustábbika! – Marci a sipákoló hangra riad. Sértődötten borzolja szőrét. Egy ideje ez már így megy. Bár az okát nem tudja, de hallhatóan valamiért kiesett gazdasszonya kegyeiből. Kényelmesen, hosszan nyújtózkodva lépked az étkezősarok felé. Megütközve látja, mindkét tálkája üres. Sem víz, sem ennivaló. No, de, miért?! – pislog szemrehányóan.

– Vedd tudomásul, hogy amíg valamit nem kezdesz azzal az egérrel, naponta csupán egyszer kapsz enni! Vizet adok, de semmi több! Este lesz reggeli, ebéd, és vacsora egyben! Slussz, passz! Vége az aranyéletnek!

A gazdasszony óvatosan, rövidlátón a mosogatóhoz tipeg, vizet enged az egyik macskatálba, és Marci elé teszi.

– Ma az egész napot a barátnőmnél töltöm, hogy valamiként kísértésbe ne essek, és meg ne szegjem a fogadalmam. Egy macska azért van a háznál, hogy ne legyen egér! – Lelkiismerete megmozdul, és kijavítja magát: – Azért is… Igaz, eddig még egy sem volt, de ez a mostani két hete itt rontja a levegőt. Valahányszor belépek az előszobába, a bűze megcsapja az orromat. Bár a látásom megromlott, de a szaglásom remek, a hallásomról nem is beszélve! Téged bezzeg nem zavar!

Marci fintorogva lefetyel néhány kortyot a vízből, mialatt úgy dönt, nem kunyerál. Azért sem! Méltósággal ugrik fel a széles ablak könyöklőre, párnájára hasal, és sértődötten bámészkodik kifelé.

Jolika, a gazdasszony nem erre számított. Szemét erőltetve, értetlenül les kedvence után. Máskor az a papucsa körül sündörög, és addig hízeleg, amíg megesik rajta a szíve, de ma eltérően viselkedik. Csak nem beteg? – ijed meg, és orrnyergére illeszti a szemüveget, majd eszébe jut az előző esti bőséges vacsora. Marci két pofára ette a csirkemájat, talán még nem éhes – nyugtatja magát. Felöltözik, és indul a szomszéd bérházba, barátnőjéhez. Abban reménykedik, valami csoda folytán Marciban feléled a vadászösztön, és megfogja a betolakodót. Nincs egy nyugodt napja mióta az a lakásba beszökött, mert folyton rágcsál valamit, és naná, hogy éjszaka! – mérgelődik, míg a piros lámpánál ácsorog.

Marci egy idő után megunja a nézelődést. Elszundikál, és az éjjel látott kép villan fel előtte. Szép kövér, egy majdnem egész sajtkorong ült a szemközti háztetőn, társaságában hat macska fújt szerenádot. Jó buli lehetett, ezt szűrte le a néhány hangfoszlányból, amit a szél füléig sodort.

Arra riad, valami eltakarja előle a napot. Egy szemmel les fel, majd azonnal talpra ugrik, és szőrét borzolja. A nyitott ablakrekeszben egy idegen macska áll.

– Csak nyugodj le, öcsi! – morran az érkező, és hangtalanul beljebb jön. – Árnyék vagyok! Néhányszor láttalak már odaátról – int fejével a háta mögé –, királyi sorod van! – Leugrik az ablakból, és Marci tányérjához szalad. – Mindent megettél? – fintorog. – Ezért vagy így elhízva!

Marci sértődötten prüszköl. Tekintetével követi a jövevényt, de nem tudja mit kezdjen vele. Talán ki kellene zavarnia...

– Én is láttalak – szólal meg bátortalanul. – Az éjjel is…

– Jahh, azt? Csuda jó koncert volt! – nyikkan Árnyék elégedetten. – Fikusznak sikerült elszöknie a telepről, és azt ünnepeltük meg. Kaja, pia, csajok…. tudod, ahogy kell!

– Nem tudom miként kell, de irigylésre méltó életed van! – Marci hatalmas sóhajára fejük felett meglibben a függöny. – Azt teszed amit akarsz, odakint lehetsz, mint Cin...

A kérdő tekintetre így magyarázkodik:

– Cin, egér… a haverom.

Árnyék beleszimatol a levegőbe:

– Itt járt néhány órája – bólint. Megnyalja a szája szélét – A szagával mindent megjelölt – prüszköl nagyot. – Sosem éreztél még késztetést rá, hogy megedd a … haverodat? – hangjában Marci némi gúnyt vél felfedezni. – Ez hozzátartozik a szabadsághoz jobb napokon – nevet fel Árnyék. – Egy rendes, normális macska megeszi az egeret. Nálad úgy látom, valami… nem gömbölyű.

– Most, mire gondolsz? – kerekedik el Marci szeme, majd hirtelen minden világossá válik a számára. Hát ezért haragszik rá gazdasszonya! Majd eszébe jut Cin: „ha egy szál szőröm is meggörbül, az egész pereputtyom beköltözik hozzátok, úgy vigyázz!” – ezt mondta. Ő meg hagyja, hogy ott lakjon a szekrény alatt, ahelyett hogy...

– Most komolyan, öcsi, te a Holdról jöttél? – Árnyék lehasal Marci mellé, mintha csak otthon lenne.

– Hát, valami szűk helyről… talán dobozból. Sosem jártam odakint! Pedig mostanában egyre többször jut eszembe, jó lenne más macskákkal is megismerkedni. Kiülni a tetőre, és azt a nagy sajtot ölelgetni. Énekelni neki, és olykor beleharapni…

Árnyék szája félre húzódik, nem tudni nevet-e, vagy csúfolódva fintorog.

– Hold, és nem lehet megenni.

– Hogyan?! De, hiszen hiányzik belőle!

– Mondom, Hold. Messze van tőlünk, senki sem tudja, hogy valóban sajt-e. És, hogy mitől kisebb néha? Talán … más macskák megrágják – gondolkodik el. – De igazad van, király neki énekelni! – élénkül fel, majd elkomolyodik: – Tudod... én meg a te helyedben lettem volna szívesen, télen. Kényelmesen heverésztél a meleg párnádon, mialatt én egy nyugodt zugot kerestem a hideg szél elöl. A bunda nem minden. Egyébként, szinte teljesen egyformák vagyunk, észrevetted?

Marci végigpillant magán, majd Árnyékon. Valóban – állapítja meg –, koromfekete a bundájuk. Egyetlen fehér szőrszál sincs benne.

– De, ez semmit nem jelent – legyint Árnyék a farkával –, sokan vagyunk mi, fekete macskák. Az emberek némelyike megőrül értünk, a másik utál, mert úgy gondolja bajt hozunk rájuk. No – szökken talpra –, mennem kell! Szívesen megkóstoltam volna a reggelidet!

– Hát, most sajnos, nem tudlak megkínálni – feszeng Marci –, ugyanis a gazdasszony… khmm… kicsit mérges rám Cin miatt.

– Meg tudom érteni – bólogat Árnyék. – Az emberek nem szeretik az egereket. Ezt a szürke fajtájú, pofátlant végképp nem, orrfacsaró a bűze. Zavard el, ha nem akarod megenni, és minden rendben lesz!

– De… én… nem merem! Cin olyan… – Marci gondolkodik milyen szót használjon – félelmetes – súgja végül.

– Segítenék is – ugrik le Árnyék a padlóra és körbeszalad a szobában –, de dolgom van. Én vagyok az éttermi felelős. Amíg a többiek a kukáknál esznek, addig néhányan őrt állunk a patkányok miatt – húzza ki magát. – Fontos feladat, muszáj őket elzavarni, mert még képesek, és megszállják az utcánkat, elfoglalják a helyünket, akkor aztán mehetünk koldulni. De, tudod, mit? Te segítesz nekem, én segítek neked. Ilyen kövér macskát úgysem láttak mostanában! Ne parázz! – nyugtatja Marcit, mert észreveszi a riadt tekintetet. – Nem harcolunk, eddig még nem kellett. Fenyegetően járkálgatunk fel, és alá, valahogy így! – magyarázza, és mutatja a mozdulatokat. Szőrét borzolja, szinte a duplájára dagad. – Jahh, elfelejtettem! – nyekken csalódottan. – Hiszen, te még az egértől is félsz, hát akkor egy patkánytól…

– Vállalom! – vágja félbe a mondatot Marci minden gondolkodás nélkül, majd meglepődötten les körbe. Ezt ő mondta?

Árnyék szintén meglepettnek látszik, de máris sarkon perdül, kilép a szabadba, és Marcira mordul:

– Akkor gyere!

Marci alig dugja ki fejét a nyíláson, azonnal megbánja a könnyelmű ígéretet. Alatta a tátongó mélység... és Árnyék egy keskeny párkányon indul el, ahová neki követnie kellene...

– Macska vagy, menni fog! – szól hátra új ismerőse, habozását észrevéve. Marci szeme szinte káprázik, mert Árnyék – nevéhez méltóan – végigsuhan a kiugrón, majd kecsesen leugrik a háztetőre. Várakozóan les vissza:

– No jössz, vagy meggondoltad magad?

A hang ismét gúnyos, és Marci fejét magasba emelve vág az akadálynak. Meginog, elülső bal lába a levegőbe lép...

– Magad elé nézz – nyekken felé Árnyék –, ha nem az úttesten akarsz kilapulni! Bár azt mondják az okosok, a macskák mindig a talpukra esnek, nem ajánlom, hogy kipróbáld! Na, megy ez! – pillant elégedetten a mellé huppanó Marcira. – Ha vékonyabb lennél… egész ügyes lehetnél. A java még hátravan! Ne maradj le! – És párkányról háztetőre, háztetőről párkányra ugrál. Marci követi... Igaz, néha egy-egy pillanatra a mélység fölött lehunyja a szemét, míg máskor megbillen, de valami csoda folytán mindig sikerül a soron következő akadályon átvergődnie. Liheg, mire a ház tövébe érnek. Hirtelen óriásira nőttek körülötte a dolgok. Az ablakból sokkal kisebb minden – állapítja meg.

– Elsőre nem is rossz! Nem vagy reménytelen! – összegzi az eredményt Árnyék. – A fal mellett szaladj, ott nem kerülsz útjába az embereknek! Előre kinézzük hová akarunk eljutni, és amilyen gyorsan csak tudunk rohanunk a cél felé. Most az úttesten kell átmennünk! Futás! – kiáltja. Marci úgy dönt, teszi amit vezetője mond, innen már nincs visszaút. Emberi lábak mellett, autók kerekei között rohannak el. Dühödt hangok ordítanak rájuk, egy láb rúgásra emelkedik... Alig bír elugrani előle. Végül beszaladnak egy ház udvarára, majd a túlsó kapun kilépve már egy keskeny sikátor kövein kopog a körme. Árnyék megáll, bevárja.

– Meg kell tanulnod normálisan járni! Ne a körmeiden lépkedj, azért van a tappancsod, még senki sem mondta? No, de hazai terepen vagyunk! Ez az én otthonom – pillant körbe a magas, megszürkült házfalakon, és a szeméttel degeszre tömött kukákon. – Jó hely! – nyikkan elégedetten. – Mindig akad étel. Csak a kis kék morzsát ne edd fel, a patkányoknak rakják ki az emberek, attól beteg leszel! De, jönnek már a többiek!

Innen is, onnan is, macskák bukkannak elő. Marci ijedten áll, szinte kővé mered, mert az érkezők körbeszimatolják, és látványosan fintorognak felé.

– Honnét szedted össze ezt az úri gyereket? – áll meg előttük egy öreg, szürke csíkos macska. Megtépázott fülei, és összekarmolt, sebhelyes pofája elárulja, nem kerüli a verekedést.

– Az út túloldaláról – int Árnyék a háta mögé. – A védelmem alatt áll. Nem árt, ha eggyel többen vagyunk a patkányok ellen.

– Ez igaz! – bólint az öreg macska. – Majd odadobjuk nekik! Jó hízott, megteszi csalinak.

– Mondom, a védelmem alatt áll! – mordul Árnyék fenyegetően.

– Elsőre is megértettem! – Az öreg macska hangja békülékeny, kihallható belőle, most nem akar harcolni. – Mióta komolyodtál meg ennyire? Az éjszaka még egészen normálisnak tűntél. Talán a méregből ettél fel?

– Foglalkozz a magad dolgával Csumi, én is azt teszem! Megyünk a kölyökkel őrködni, te vidd enni a bandát! Aztán nekünk is hagyjatok! – Szeme kutakodva jár a többieken. – Fikusz hol van?

– Ismerhetnéd már! – fúj nagyot Csumi. – Folyton más utakon jár, aztán csodálkozik, ha bajba kerül. Pedig csak tegnap sikerült kiszöknie a menhelyről.

– Csumi! Válassz két őrt, majd később leváltjuk őket! Meg kell keresnem Fikuszt! – Árnyék fejével int Marcinak, hogy kövesse.

A folyosón át visszatérnek a főútra.

– Sejtem, hogy hol lehet az a liba! – morog Árnyék. – Szereti a palacsintát, édesszájú. Néhány hete is ott kapták el az állatvédők. Nem tudom, miért nem jó neki amit mi eszünk. De, muszáj vigyáznom rá, ha már ő erre képtelen. Egy alomból valók vagyunk.

Nem mennek messzire. Marci orrát finom illat csapja meg.

– No, itt van! – áll meg Árnyék, és nagyot prüszköl. – Nem igazán értem, Fikusz miért van annyira oda az itteni ennivalóért! Hányingerem lesz még a szagától is.

– Azért nem lehet olyan rossz! – szimatol a levegőbe Marci. – Én is szívesen…

Fülét, farkát behúzza, mert Árnyék felé fúj:

– Felejtsd el! Az itteni emberek nem olyanok, mint a mi sikátorunkban! Ha macskát látnak rögtön elvitetik az állatvédőkkel. Fikusz nagy mohóságában erről folyton megfeledkezik.

A palacsintázót megkerülve, a mellékutcába szalad be, Marci a nyomában szuszog. Itt is szemetesek sorakoznak, leghátul egy magas konténer áll.

– Én átvizsgálom a nagyot, te a kisebbe less be! – adja ki a parancsot Árnyék, és eliramodik.

Marci magára marad. Óvatosan lépked a félhomályban, kellemetlen bűz, és finom illatok keverednek egymással, de főként macskaszag... mindenütt. Az egyik edény felől halk motoszkálást hall. Megáll, a fülét hegyezi. Semmi kétség, valaki van odabent. Felszökken a szemetes peremére, és megpróbál egyensúlyozni rajta...

– Hahó! – kiáltja előre hajolva. – Van itt valaki?

Odalent, a kuka aljában lévő szemétből egy hófehér macskalányfej bukkan elő.

– Mit akarsz? – fúj felé dühösen. – Itt nincs helye másik macskának! Tűnj innen, mert szétkarmolom a képed!

Marci ijedten rezzen össze, amitől egyensúlyát veszíti, és a kukába zuhan. A macskalány karmát kimeresztve, dühösen csapkod maga körül. Az edény teteje a heves mozgásra megbillen, majd lecsapódik.

– Jól vagytok? – hallatszik odakintről Árnyék hangja. Marci csöndben van, megszólalni sem mer.

– Már, hogy lennék jól, mikor egy ilyen pancsert küldtél a nyakamra! – fúj dühösen a macskalány. – Szállj már le rólam, te dagadt disznó!

– Érzem, hogy itt vagy, Fikusz! – ütögeti meg az edény oldalát Árnyék. – Veled folyton csak a baj van. A kölyökkel minden rendben?

– Fura a szaga, és meresztgeti rám az ijedt szemeit. Találd ki, hogy miként kerüljünk ki innen, Árnyék! A tetejét nem érjük el!

– Nekem lenne egy ötletem! – Marci félénken szólal meg, és próbál lábra állni. Nem megy könnyen, de végül sikerül.

– Haha! – nyávog gúnyosan Fikusz. – Talán kinyújtod a mancsod, és felnyitod a tetőt? Még feléig sincs ez a...

– Tudom – dörzsöli meg az orrával sajgó oldalát Marci. – Érzem. De éppen ez lehet a szerencsénk. Ha te, meg én...

– Nincs olyan, hogy te, meg én!

– Jó, akkor mi hárman talán elég erősek vagyunk ahhoz, hogy feldöntsük ezt a majdnem üres edényt. Mi itt bent nyomjuk, míg Árnyék odakint...

– Ekkora hülyeséget!

– Hallgass Fikusz! – mordul Árnyék. – Ilyen csapdába belsétálni! Nem vetted észre, hogy minden edénynek csukott a teteje, csupán ezt hagyták nyitva? A kölyöknek igaza lehet. Meg kell próbálnunk! Másszatok át a túlsó oldalra! Igyekezzetek! Emberek jönnek!

Marci mutatja Fikusznak, hogy miként gondolja kimenekülésüket:

– Egyszerre lökjük meg az oldalát, hallod Árnyék? – mondja, és a szemetes falának feszül. Fikusz morogva áll mellé, de teszi, amit mond. Árnyék az ellenkező oldalon nyomja az edényt. – Most, most! – irányítja őket Marci. Kezdetben semmi sem történik, majd amint egyre összehangoltabb a mozgásuk, a kuka megbillen. – Na, még egyet! – kiáltja Marci. Az edény hatalmas csattanással feldől, és éktelen csörömpöléssel gurulni kezd a macskaköveken, ide-oda pattog, a benne lévő két macska hol a falának ütődik, hol egymáshoz csapódnak. A tető végül fennakad a járdaszegélyben, a szemetes megáll. Szédelegve másznak ki belőle.

– Gratulálok! Ekkora hülyeséget csak egy ablakban kukkoló képes kitalálni! – fúj Marcira Fikusz, és kaszáló lábakkal, tántorogva elszalad.

– Rá se hederíts! – Árnyék hangja vigasztaló, mert Marci megbántottan les a lány után. – Úgy látom, bír téged!

– Szerintem meg utál!

– Dehogyis – böki oldalba Árnyék Marcit, – csupán zavarja, hogy te mentetted meg – felnevet –, egy ablakban kukkoló. No, gyere, hazaviszlek!

– De… azt mondtad segítesz Cinnel! Már el is felejtetted, vagy hazudtál? – Marci hangja számonkérő, mire Árnyék a szőrét borzolja.

– Én mindig betartom, amit ígérek! – nyávog fel dühösen, majd hangja megenyhül: – Figyelj öcsi! Szerintem ma sokat tanultál az én segítségemmel, de a magad kárán is. Nem vagy buta! Képes leszel azzal az egérrel egyedül elbánni. A zárt helyek nem nekem valóak, tudod... olyankor úgy érzem, hogy megfulladok. De télen, ha nyitva lesz az ablak, talán néha meglátogatlak. Itt is vagyunk a házatoknál. A tűzlépcsőn felmászol, majd végighaladva a peremen vissza tudsz menni az ablakhoz. Ez a felfelé vezető út, csak mi ketten ismerjük, te meg én...

– És én! – A lépcső alól Fikusz bújik elő. – Szóval – áll meg Marci előtt, és a farkát tekergeti zavarában –, köszi, hogy segítettél, meg minden! Ha palacsintát akarsz enni, keress meg!

Testvére dühös morranására megfordul, és nevetve elszalad.

– Jobban jársz, ha nem hagyod, hogy Fikusz vezessen – böki oldalba Árnyék Marcit –, ellenben, ha a sajtnak szeretnél énekelni, bármikor csatlakozhatsz hozzánk, odaát!

Marci fáradtan hasal a párnán. Szeme ide-oda cikázik a szobában. Álmos, de tudja, még nem alhat, dolga van. Cinre vár. Ha nem akar az felköltözni a padlásra, hát magára vessen!