A tanonckirályfi 9. rész

A tanonckirályfi 9. rész.

Térjünk vissza a hegyek országába, és kukkantsunk be a kristálypalotába, vajon mit csinál hősünk, Nikolasz! A napok, a hónapok, az évek múlásával a herceg egyre jobban szeretett a hegyek között élni. Sokszor eszébe jutottak a régi idők, mikor vágyódva pillantgatott feléjük, és szíve mélyén érezte, ide kellene jönnie. 14. Mikulásnak beszélt erről az érzéséről, és ezt a választ kapta:

– Természetes volt a vágyódásod, hiszen a sorsodban ez van megírva. Hiába óv bárki – még ha szeretetből is –, nem kerülheted el a feladatodat!

– Az enyém ezek szerint az, hogy itt maradjak a Hegyek országában? – kérdezte Nikolasz. – De, mi lesz Százszorszép országgal, ki örökli majd a trónt?

A Mikulás így felelt:

– Ebben a pillanatban erre még én sem tudok válaszolni. Szepivel úgy gondoljuk a tizenötödik születésnapodon, a sorskönyv ceremónián kérdéseinkre megkapjuk a választ.

Nikolasz is sokszor gondolt a sorsjóslatra, mely az évek haladtával egyre közelebb került.

Ez alatt az időszak alatt megismerte a Hegyek országának népét. Csodálatos élőlények éltek itt is, akárcsak Százszorszépországban. Legjobban találkozását a hóbuckokkal várta. 14. Mikulás ígéretét betartva elvitte őt az élőhelyükre.

A szán gleccserek közt szállt le, itt éltek a lények gömbölyű jégházaikban. Egy nagyobb kiemelkedett közülük, ez volt a hóbuck fejedelem palotája. Vendéglátóik izgatott gyerekekként fogták közre a Mikulás szánját, és hangosan kiáltoztak. A herceg képtelen volt látványukkal betelni, annyira aranyosnak tartotta őket. Másfél méter magasak voltak, és hófehér, rövid szőrű bundájukban szinte gurultak a hóbuckák között. Nagy valószínűséggel nevüket is innen kaphatták. Csupasz, kicsi arcuk a manókéhoz hasonlított. Búcsúzóul a fejedelem Nikolasznak egy habkönnyű hófehér takarót adott ajándékba, hasonlót ahhoz, melyet a Mikulás karosszékében is látott a herceg. 

– A lányom küldi ajándékba – mondta. – Kéri, ne haragudj, amiért nem volt jelen a fogadásodon, de beteg lett. Engesztelésül küldi ezt a takarót, a hóbuckok bundájából sodrott fonálból szőtte.

A hazaúton Mikulás elmondta Nikolasznak, egy ilyen ajándék a hóbuckoknál a legnagyobb megbecsülés jele. Nem értékesítik a takarókat, csupán elajándékozzák. Aki ezzel betakaródzik, annak nyugodt, boldog álma lesz. 

– Tetszettek a hóbuckok? – kérdezte a 14. Mikulás.

Nikolasz hevesen bólogatott:

– Nagyon régen vártam ezt a pillanatot, bár sajnálom, amiért a hercegnővel nem találkozhattam. Azt hallottam nagyon szép.

– Igen – bólogatott Mikulás –, kicsit más, mint a hóbuckok. Az ő születését is titok fedi, de a hóbuckok erről nem beszélnek, pedig amúgy nagyon közvetlenek.

Nikolasz hazáig csendben maradt. Egyre azon gondolkodott, vajon mi lehet az a titok, melyről Mikulás beszélt. Végül arra jutott, előbb, vagy utóbb majd csak kiderül ez is. 

A Mikulás inasaként rengeteg dolga volt. Vendéglátója mindenre megtanította, amit tudnia kell egy mikulásnak. Ez nem is volt olyan nehéz, Nikolasz magától ráérzett a dolgokra. Az ajándékvarázslást ketten végezték, Sokszor mulattak a kívánságok furcsaságán, ám 14. Mikulás azt mondta, mindenkinek tiszteletbe kell tartani a kérését, és ha a nagy távcső közvetíti, az illetőnek bizonyára szüksége van rá. 

Múltak az évek, és közeledett a herceg 15-dik születésnapja.

Egy este Nikolasz a gömb előtt állt, Szepivel beszélgetett. Egykori tanítója szeretettel üdvözölte. A herceg észrevette, a varázsló ajka körül megsokasodott ráncokat,  úgy látta Szepi hirtelen sokat öregedett. 

– Valami gond van otthon? – kérdezte.

– Hogy mi lehet a baj még nem sikerült kiderítenünk. Az elmúlt fél év alatt az országban egyre melegebb lett. Annyit tudunk, nem a napsütés változott, más az oka, a földből árad.

– A földből? – csodálkozott Nikolasz. – Ez miként lehetséges, hiszen az ország területén nincsenek meleg vizű források, sem tűzhányó, legalábbis eddig nem voltak…

– Így igaz – válaszolt a varázsló –, ám lassan elviselhetetlenné válik a hőség. A növényzet haldoklik, az erdőkből előjöttek az ott élők, és Félix királytól várják a segítséget. Szegény apád éjjel-nappal a gondok megoldásán fáradozik. Mindenkit meg akar hallgatni, senkit sem enged magára hagyni. A királynő mellett is kellene lennie, hiszen az gyermeket vár.

– Tudom – mosolyodott el Nikolasz. – Naponta beszélünk, és hamarosan találkozunk is, közeledik a 15. születésnapom.

Szepi bólintott.

– Zajlanak az előkészületek, a Sors ceremónia egy hónap múlva lesz. Addig talán megtudjuk a hőség okát is.

Nikolasz a nagy távcső előtt állt, Százszorszép országot nézte. Szinte hallotta a az emberek jajongását, a lángba borult növények pattogását, orrában érezte a füstöt. Könnyekkel a szemében indult a Mikulás keresésére. A Hegyek országának urát a kívánságok termében találta, Nióbbal vitatkoztak. A manó egyre a fejét rázta, ám a Mikulás nem hagyta magát.

– Uram – mondta a manó. – Tudod, hogy 25 éves kora előtt senki sem lehet Mikulás!

– Tudom – bólintott a Hegyek országának ura –, mert ezt egyszer valaki így eldöntötte. Te is tudod, adódhatnak rendkívüli helyzetek. Az Északi birodalomban az ottani Miulásnak egy lány lett az utóda. Képzeld csak el, egy lány Mikulás. Mikulás szakáll nélkül!

Niób elmosolyintotta magát, és így válaszolt:

– Ha az emlékezetem nem csal uram, akkortájt neked is igen nehezen akart kinőni…

Mikulás játékosan megütögette a manó vállát:

– De kinőtt! Bár, mi tagadás kicsit nehezen… Szerintem a herceg készen áll a feladatra. A szíve tiszta, és a lelke erős, ez kell egy mikulásnak. Minden rendben lesz.

Nikolasz hozzájuk lépett:

– Mi lesz rendben? – kérdezte.

14. Mikulás ránézett Nióbra, mire a manó hevesen bólogatott fejével:

– Rendben! – sóhajtott megadóan –. Rendkívüli helyzetek rendkívüli tetteket kívánnak…

– Ha rendkívüli helyzetről beszéltek – szólt közbe Nikolasz-, beszélnünk kell Százszorszépországról!

Eltökélten nézett a Mikulás szemébe:

– Segítenünk kell az országon! Minden felperzselődik!

A Mikulás arca elkomorodott.

– Tudom – bólintott – . Több megoldásban is gondolkodunk apáddal, sajnos azonban az én hatalmam nem terjed ki az országra.

Kutassunk egy kicsit, derítsük ki az okát, mi is történhetett Százszorszépországban!

Kriba – tudjuk – néhány éve azzal a szándékkal látogatta meg a tengeri árok mélyén Számunt, hogy kikutakodja milyen erőben van a Tüzek fejedelme, számíthat e rá Százszorszépország elleni bosszújában. Gyűlölte az országot, és Norsz lovag minden leszármazottját. 

Évekig várt, mire ismét bebocsátást kért Adgár fejedelemhez. Többször elzavarták, ám kitartó maradt, és a sokadik alkalommal végre ott állhatott a vizek ura előtt.

– A tanácsosom azt ajánlotta - dörögte a fejedelem –, hogy fogadjalak, mert az őrületbe kergetsz minden őrparancsnokot.

Kriba szerényen mosolygott:

– Kérlek, nézd el nekem Uram, amiért ilyen galibát okozok – kárált reszketeg hangon – ám az idő ellenünk dolgozik. Úgy érzem már nem sokáig élek, ezért arra szeretnélek kérni, ereszd szabadon Számunt! Ígérem – fűzte beszédében gyorsan a szavakat látva a fejedelem elkomoruló tekintetét –, semmi rosszat tenni nem lesz alkalma! Az én barlangomban lakik majd, és hívhatod, ellenőrizheted, amikor csak akarod.

A vizek fejedelme gúnyosan elmosolyodott, és a kezével legyintett:

– Nincs szükségem rátok, és nem félek attól, hogy ártót tesztek ellenem, vagy a birodalmam ellen.

– Megígérhetem – esküdözött Kriba – ilyen szándékunk nincs is! Csupán szeretnénk még a halálunk előtt egy kicsit együtt élni.

Adgár kutakodva nézett a boszorkányra, majd vállát felvonta:

– Meglátom – mondta –. Megvizsgálják tudósaimmal a sárkányt, és a látottak alapján döntök a sorsa felől.

Kriba elégedetten sóhajtott fel. Tudta, Számunt a jelenlegi állapotában senki sem fogja veszélyesnek látni, és igaza lett. A tudósok, és Adgár is megdöbbentek a sárkány siralmas állapotán, úgy ítélték meg a tüzek fejedelme hamarosan elhamvad a tengeri árok nyirkos levegőjében. 

– Elengedem a további büntetést – jelentette ki Adgár az előtte álló sárkánynak –, de jól jegyezd meg amit most mondok! Amennyiben megerősödnél, és a hatalmadat ártó szándékkal használnád, nem leszek veled kíméletes! Időd legtöbb részér Kriba barlangjában vagy köteles tölteni!

A sárkány térdre ereszkedett. Nehezére esett megalázkodnia a fejedelem előtt, de tudta, a jelenlegi helyzetben ez a legészszerűbb.

– Köszönöm a kegyelmet nagy fejedelem! – mondta. – Nincs már nekem akkora hatalmam, hogy bárkinek is árthatnék vele.

A fejedelem bólintott, majd amilyen gyorsan érkezett, úgy távozott a nyomasztó barlangból. A nagy árokból távozóban azon gondolkodott, vajon jól cselekedett-e, majd úgy ítélte meg, a sárkánytól nem kell tartani, ereje elfogyott a rabságban. Nem tudhatta,  Kriba varázsfőzetétől történt a rab egészségi állapotának rohamos romlása.

Sikerült hát elérnie a boszorkánynak, hogy a sárkányt szabadon engedjék, és néhány nap múlva már együtt sutyorogtak a víz alatti barlangban.