A varázslatos szivárvány

A varázslatos szivárvány.

Csuda dolgot mesélek most nektek! A nyúltól hallottam, aki a nagy rét mögött, az erdő szélén élt. Azt mondta nekem ez az ugrifüles, hogy messzi-messzi innen, három hegyen, és három völgyön túl, létezik egy varázslatos szivárvány. Annak a szivárványnak a tövében pedig van egy varázslatos tó, amibe ha belenézel, megláthatod azt, akit a világon a legjobban lehet szeretni!

Történt egyszer, hogy az erdő lakói úgy döntöttek, megnézik ennek a csoda szivárványnak a tövét, annak a tövében pedig a varázslatos tavat, hogy kiderítsék ki lehet az, aki ilyen szeretni való.

El is indultak: a medve, a bagoly, a róka, velük tartott a mókus is. Mentek, mendegéltek dombokon és hegyeken át, mígnem egy sűrű, sötét erdőhöz értek. De ez az erdő annyira sötét volt, hogy még az orrod hegyéig sem tudtál látni! Ebben a nagy feketeségben kanyargott az ösvény, amin keresztül el lehetett jutni a bozótos másik oldalára.

- Irgum-burgum! - dörmögött a medve. - Olyan sötét van, hogy a tappancsomat sem látom!
- Én meg a farkincám végét sem! - kontrázott a mókus.

De nagy szerencséjükre a bagoly kitűnően tudott tájékozódni a sötétben, így jó magasra felrepült, és onnan irányította a többieket:
- Most egy kicsit jobbra, most egy kicsit balra! 
És nem telt bele fertályórába, már kinn is voltak újra a napfényben.

Siettek is gyorsan tovább, mert hosszú út állt még előttük. Ahogy haladtak előre, nagy-nagy robajlást hallottak. Mintha valami dübörögne, morogna! Ahogy közelebb értek, látták, hogy útjukat állja egy óriási, morajló patak. Micsoda sodrása volt, csak úgy zúdult alá a víz a köveken! A patakon egy fa híd vezetett át, de jajj, a híd teteje eltörött, és az átkelés nem volt biztonságos! Meg kellett hát szerelni. Az állatok vastagabb ágakat gyűjtöttek, és mivel a híd igen magas volt, a mókus szaladt fel a tetejére, hogy összeillessze a hiányzó részeket. Így már nyugodtan átmehettek a túlsó partra.

Bandukoltak megint egy darabig, és közben azt találgatták, vajon hány akadály vár még rájuk, míg elérnek a céljukig.
- Szerintem kettő! - huhogta a bagoly. - Szerintem még három! - válaszolta a róka. És hogy melyiküknek lett igaza? Figyeljetek csak, és hamarosan kiderül.

Nem is kellett sokat várniuk a következő feladatra: ahogy lépdeltek előre, érezték, hogy egyre cuppogósabb, ingoványosabb lábuk alatt a talaj. És mit látnak? Hát egy óriási mocsarat, aminek se vége, se hossza, és olyan mély, hogy az apróbb állatkák feje búbja sem látszott volna ki belőle. Azonban a medvének nagyszerű dolog jutott az eszébe:
- Két vállam van, ketten vagytok. Gyere róka, ülj a bal vállamra, te meg nyuszi a jobbra, és átviszlek titeket!
Ott csücsült hát a két jó barát a medve két oldalán, a bagoly pedig repült mellettük, mígnem végül átküzdötték magukat a lápvidéken.

Na, de, ha azt hiszitek, ezzel megúszták a kalandot, bizony tévedtek! Eztán jött csak a java, a legnehezebb akadály: a manók birodalma! Ezeknek a harcias kis lényeknek az volt a feladata, hogy őrizzék a varázslatos tavi birodalom bejáratát, és ne engedjenek be oda senkit. Kicsik voltak, és rendkívül fürgék, ezért az állatoknak valami nagyon okosat kellett kitalálni, hogy elkerüljék őket. A rókának – nem hiába ravaszdi a neve – támadt egy furfangos ötlete: - Ássunk csapdát, keltsünk zajt, és csaljuk lépre a manókat!

- Én majd ásom a gödröt! - mondta a medve. - Én hozok leveleket! - így a mókus. - Én meg ágakat. – fűzte hozzá a róka. A bagoly pedig fentről figyelt, nehogy észrevegyék őket.

Majd amikor végeztek, elrejtőztek egy óriási, ágas-bogas bokor mögé, és zajt csaptak, hogy előcsalogassák a manókat. Azok neki is indultak, keresték, ki volt az, mi volt az, aki zajongott, és addig-addig keresgéltek, mígnem csak zutty, a gödör mélyén találták magukat.

Innen kezdve már semmi sem akadályozta az állatokat abban, hogy eljussanak a szivárványhoz. Léptek előre egyet, kettőt, hármat, négyet, és hopp, ott is termettek.

Kíváncsiak vagytok, hogy milyen volt ez a hely? Higgyétek el, olyan meseszép, hogy szavakkal elmondani sem lehet! A tó partján állt egy hatalmas, öreg tölgy, aminek dús ágai árnyat adtak a tűző nap elől. A tavon vakítóan csillogott a napfény, a lágy szellő pedig apró fodrokat fújt a víztükörre. A szivárvány pedig olyan hatalmas volt, a színei pedig olyan élénkek, hogy csak úgy ragyogott minden körülötte!
Oda is gyűltek az állatok a víz mellé, hogy megnézzék, aki miatt a fél világot bejárták, aki miatt a legnagyobb akadályokat is leküzdötték, hogy megismerhessék őt.

Ahogy aztán nézték a víztükröt, látják ám, hogy nem történik semmi! Néztek nagy tanácstalanul egymásra, álltak jobbra, aztán balra, hátha úgy jó lesz, de bárhogy forgolódtak, bármit is tettek, csak saját magukat látták a víz tükrében.
- Szerintem ez a szivárvány elromlott – dörmögte a medve.
- Szerintem a tó is – mérgelődött a róka.
- Szerintem meg sose működött – durcáskodott a mókus.
- Úgy van ám! - helyeselt a bagoly.

Épp sarkon fordultak volna, hogy hazamenjenek, amikor egy mély, öblös hangot hallottak:
- Semmi nem romlott el, minden tökéletesen működik!
Odanéztek, hát látják, hogy a vén tölgyfa az, aki beszél hozzájuk.
- Bizony, igazat mondok. A szivárvány és a tó is tökéletesen működik! Azt látjátok a víz tükrében, akit látnotok kell!

Visszamentek hát az állatok a vízhez, belenéztek, és mind egytől-egyig önmagukat látták meg benne! A négy jó barát ekkor értette meg, hogy mi az igazság: ők a legszerethetőbbek kerek e vidéken!

És ha te elmennél ahhoz a tóhoz, tudod kit látnál meg benne? Téged!