A varjú dolmánya

A varjú dolmánya.

Szabóhoz ment a varjú,  mert dolmánya megkopott.

Remélte, hogy a mester varr egy újabb darabot.

Egy fényes, fekete dolmányt, amilyet más varjún nem lát.

Álma volt egy stílusos darab, ami rajta igazán jól mutat.

Elrepült hát a harkályhoz, a madarak szabójához.

Elkárogta mit szeretne, a mester jól szemügyre vette.

Számolgatta, méregette, pontos méretét levette.

Kicentizett lábhosszt, szárnyat, mindent, mi kell a dolmánynak.

Ollójával jól kiszabta, aztán szépen meg is varrta.

Próbára hívta a varjat,  érezte, hogy fura alkat.

Sokat nem is tévedett, a varjú csak kötekedett.

Hol rövid volt, hol meg hosszú,

hol túl durva volt a posztó.

A varjú csapongott, dühöngött magában,

hibát folyvást talált a készülő ruhában.

A türelmes harkály is kijött a sodrából,

s letépett egy darabot a varjú ingujjából.

A varjú hangosan jajongott, károgott:

„Ő ugyan nem ilyen dolmányról álmodott!”

A szabó mérgében nem bírta tovább,

széttépte vendége fércelt dolmányát.

„Varrd meg te, ha olyan jó szabó mester vagy!

Innen pedig jobb, ha mihamarabb kint vagy!”

A varjú dacos volt: „Megvarrom magam!

Cérnám, tűm és ollóm még nekem is van!

Neki is állt szorgosan a dolmány varrásának,

esetlenül fércelte szélét gallérjának.

Megszúrta a tű, és sértette az olló,

nem is állt kezére az a finom posztó.

A varjú dühében az ágakon feszengett,

a harkály ezt látva, hangosan nevetett.

Akinek nem inge, ne vegye magára,

de varjú ne vegyen tűt soha a markába!

Nem is készült el a dolmány sohasem,

hisz a varjú szétszabdalta dühében.

Megfogadta, tűt és cérnát soha többé nem használ,

egyszer talán újra csengett, s dolmányt kér a  szabónál.