A városi tisztás őrei

A városi tisztás őrei.

Merula, a feketerigó és Evet, a mókuskölyök épp az erdőszéli tisztáson kergetőzött a felkelő nap sugarainál. Annyira belefeledkeztek a játékba, hogy észre sem vették, milyen messzire kerültek az erdőtől. Aztán hirtelen megpillantották a közeli kisváros házait.

• A betonrengeteg – suttogta Evet félelemmel vegyes kíváncsisággal a hangjában.
• Eszedbe ne jusson! – csipogta riadtan Merula. De a mókus máris a házak felé iramodott.
• Csak egy kicsit menjünk még közelebb! – rikkantotta és hátra sem nézve szaladt tovább. Tudta, hogy a kis rigó végül úgyis utána megy.

Merula jól ismerte barátját; a mókuskölyök vakmerő volt és ez bizony gyakran meggondolatlansággal is párosult. Csippantott egyet és Evet után indult. Ebben a pillanatban az erdőszéli bokrok közül Rufusz, a róka surrant ki és vigyorogva utánuk ügetett.

• Rufusz! Rufusz! – kiáltott kétségbeesetten Merula, amikor észrevette a vörösbundást, és magasabbra röppent. Evet rohant, ahogy a lába bírta és közben tekintetével a mezőt pásztázta. „Ha nem találok egy fát, végem!” – gondolta, ahogy egyre kimerültebben rohant tovább.
• Erre! – hallatszott ekkor a magasból és a rigót követve Evet egy búzatáblába vetette magát. A gabona sűrűn növő, erős szára lelassította a rohanásban, a kalászok koppantak a fején, hátán.
• Nem jó! – sírta. – Nem tudok futni a búzaszálak közt!

Merula hirtelen kitért oldalra és a mókus követte. Hamarosan kiért a búzatáblából és megkönnyebbülten sóhajtott fel. De öröme nem tartott sokáig, ugyanis a következő pillanatban már betonon kopogtak a karmocskái.

• Hova hoztál? – rikkantotta ijedten.
• Nem volt más út – csipogta rémülten Merula. – Rufusz itt liheg a nyomunkban!
• Most aztán merre tovább? – Evet bármerre nézett, falak emelkedtek előtte. – Ezekre nem tudok felmászni! És a lábam is megsérült a búzatáblában – lihegte.

Merula egyre magasabban körözött fölötte.

• Ne hagyj itt! – suttogta Evet.
• Erre! – hallotta hirtelen barátja éles kiáltását, és a mókuskölyök a következő betonfal mellett irányt változtatott a rigó útmutatása szerint.
• Ott, zöld, fák! – csiripelte izgatottan Merula. – Már nincs messze.

Ekkor hirtelen a róka ugatása hangzott fel, egészen közel. „Túl közel!” – gondolta lemondóan a mókus. Már-már arra jutott, hogy feladja, sajgó lábai nem bírják tovább, de abban a pillanatban meglátta, miről beszélt a rigó. A házakon túl egy hatalmas zöld terület tűnt fel, fákkal, bokrokkal, jórészt kőfallal körülvéve. Evet újult erőre kapott és apró lábait szedte, ahogy csak bírta.

• Látom már! – rikkantotta, mire Merula fölé röppent.
• Siess! – csipogta és egyre a mókus háta mögé tekintgetett. A nagy igyekezetben aztán nem vette észre, hogy túl közel repül egy villanyvezetékhez, amihez hozzácsapódott a szárnya. Az ijedtségtől és a fájdalomtól vaktában csapkodni kezdett és nekirepült egy ház falának. Ájultan hullott a földre.
• Merula! – kiáltott Evet és barátja felé rohant. Hátranézni sem volt ideje, csak felkapta a szárnyaszegett madárkát és berohant vele együtt a kőfal mögé. Ott aztán a kimerültségtől lerogyott mellé és nem mozdult többet.
• Egy tapodtat sem tudok továbbmenni – suttogta Merula fülébe és lehunyta a szemét.

A következő pillanatban izgatott hangzavarra ébredt.

• Kik lehetnek? Honnan kerültek ide? Sérült a lába! Törött a szárnya! – csipogta-makogta körülöttük egy sereg kis állat.
• Kinyitotta a szemét! – rikkantotta örömmel egy kis cickány.

De Evetnek nem volt ereje megszólalni, sőt megmozdulni sem. Merula kinyitotta a szemét és körbepillantott.

• Elég! – szólt hirtelen egy szigorú hang. Evet a hang irányába pillantva egy öreg denevért látott, aki egy tölgyfa ágairól lógó dobozból kukucskált ki az állatsereglet feje fölött. – Hagyjátok őket levegőhöz jutni! Trudi, be tudod fogadni a rigót?

A Trudi nevű feketerigó nem is válaszolt, csak óvatosan felnyalábolta Merulát a földről.

• Támaszkodj rám! – csipogta és elbicegtek a közeli mogyoróbokor felé.
• Hol van a Vörösbundás? – kérdezte most a denevér az izgatottan ugrabugráló cinkéket.
• Elment – csipogták. – Az erdő felé somfordált, megijesztette egy teherautó. De azt ugatta, hogy visszajön.

Evet rémülten ült fel.

• Nem kell aggódnod! – mondta a denevér. – Itt biztonságban vagytok.
• A kőfal nem akadály Rufusznak – válaszolt halkan a mókus. – Ezen a zsebkendőnyi helyen nem tudunk elrejtőzni előle. Hogy tudtok itt élni? Nincs hová menekülni, körben a betonrengeteg!
• Mi itt születtünk – válaszolta a denevér. – Ez az otthonunk. És nem vagyunk olyan védtelenek, mint első látásra tűnhet – tette hozzá mosolyogva. – De most pihenj! Napnyugtakor körbevezetlek. Eloisz – szólt most a kis cickányhoz. – Vidd a tölgy-odúhoz és útközben mutasd meg neki az itatót és a mogyoróbokrot!
• Rendben, Aurél! Gyere utánam, mókus! – mondta vidáman a kis cickány és már el is iramodott a kert belseje felé.
• Evet – morgott a mókuskölyök. – A nevem Evet.
• Isten hozott, Evet! – szólt barátságosan Aurél. A kis mókus bólintott.
• Köszönöm – és a cickány után indult. Az odú egy elkorhadt tölgy törzsében volt, amelyről az ágakat levágták, így Evet nem találta túl biztonságosnak. De Eloisz méhviaszból és kamillából kevert pakolást tett a sérült lábára, ami enyhítette a fájdalmát és nem mellékesen nagyon finom volt. A mókuskölyök hamarosan álomba merült.

Pár óra múlva aztán Evet céltudatosan ébred. A délutáni szunyókálás alatt elhatározta, hogy amint lehet, visszatér Merulával az erdőbe. Nem várja meg, hogy Rufusz bekerítse itt őket, mert akkor nem hagyják el élve ezt a helyet, ebben biztos volt. Alighogy szürkült, máris elindult, hogy megkeresse Merulát a mogyoróbokron. A lemenő nap utolsó sugarai aranysárga fénybe vonták a kertet, a kis mókus csak most látta, hogy milyen barátságos és rendezett. „Valóságos kis oázis a betonrengetegben” – gondolta magában. A kert bejárattól távolabb eső végében, a kőfal tövében egy kis tó vize csillogott, körülötte sás rezgett. A kőfalat körbe bokrok szegélyezték, néhol egy-egy kőris vagy tölgyfa magasodott a mogyoró, - feketebodza- és kökénybokrok fölé. Alma, meggy és szederfák álltak szétszórva a belsőbb területeken, melyeket magas fű és rétivirágok tarkítottak. Méhek, darazsak, pillangók röpködtek szabadon, mint egy erdei tisztáson. Az odú, melyben meghúzta magát egy tölgyfa törzsében volt, amelyről az ágakat levágták ugyan, de élőhelynek megmaradt. Evet több bejáratot is felfedezett a fatörzsön – ezek szerint sokan lakták. Egy szakaszon fa-és kőrakások magasodtak a kerítés mellett. „Tulajdonképpen egész otthonos” – gondolta a mókuskölyök. „Bár az erdőért nem adnám…”

• Berkenye! – rikkantotta örömmel a sárga bogyóval roskadásig telt bokor láttán. Azon nyomban letépett egy bogyót és bekapta.
• Vigyázz, mérgező! – csippantotta egy meggyvágó. Evetnek kifordult a bogyó a szájából.
• Ugyan, Illi, hagyd már! – feleselt egy másik, aztán a mókuskölyökhöz fordult. – Nehogy elhidd neki! Sportot űz ebből, azt hiszi, így ő eheti meg az egészet.

De Evetnek elment a kedve a madárberkenyétől, inkább továbbugrált a mogyoróbokorra. Merula lelkesen fogadta.

• Csakhogy itt vagy! Hogy van a lábad? Mikor megyünk haza? – csipogta a kis rigó.
• Te így még nem kelhetsz útra! – szólt a fészek melletti ágról egy bölcs hang.
• Aurél! – ugrott nagyon Evet. – Megijesztettél!
• Ne haragudj! – mentegetőzött a denevér. – Merula szárnya eltört, jópár napba beletelik, mire újra repülni tud majd. Addig maradjatok nálunk.

Evet elszomorodott.

• Arra számítottam, hogy máris mehetünk - mondta halkan.
• Na hagyj itt! – csipogta rémülten Merula.
• Nélküled nem megyek sehová – biztosította barátját a mókuskölyök. – Pihenj és gyógyulj!

Evet és Aurél útnak indultak a kertben. Körülöttük a város fényei derengésbe vonták az égboltot.

• Bizonyára körbenéztél már – kezdte a denevér. – A kert elrendezése a mi kényelmünket szolgálja. Minden fa, bokor, farakás azért van, hogy nekünk táplálékot és menedéket nyújtson.
• De mi lesz télen? – kérdezte a mókuskölyök. – Ezen a talpalatnyi helyen hamar elfogy az eleség.
• Az ember gondoskodik róla, hogy mindig legyen enni-és innivalónk.
• Az ember? – Evet nagyot ugrott ijedtében.
• Az ember építette ezt a kertet, hogy a városában is legyen zöld és élővilág.

A mókuskölyök a döbbenettől nem jutott szóhoz. Neki az ember eddig csupán a pusztítást jelentette. Fákat vágott ki, vizeket mérgezett meg és állatokat gyilkolt az erdőkben.

• Nézd, ez például költőhely darazsak és méhek számára – mutatott Aurél egy fából készült építményre, ami tele volt kisebb-nagyobb üregekkel. – Ő ott Vespida, a darazsak vezetője – bökött az építmény felé a denevér, amelynek a tetején egy darázs szorgoskodott.
• És ez itt mi? – kérdezte Evet a földön heverő, zöld korongra mutatva. Ahogy megérintette, karmai csikorogtak rajta. Abban a pillanatban egy sikló tekeredett elő a furcsa üregből. A mókus ijedten rikkantott egyet és futásnak eredt.
• Ez csak Natrix, a vízisikló – szólt utána Aurél. – Ártalmatlan!
• A bokrok alatt Erin, a sün lakik a családjával – folytatta a denevér. – Rajtuk kívül számtalan madár, gyík, béka és rovar él itt, csakúgy, mint odakint, a természetben.
• Nem hiányoznak a tágas terek? A végtelen fogócskák a fákon? – kérdezte a kölyökmókus.
• Legtöbbünk már itt született. Szeretjük ezt a helyet, biztonságos és mindenünk megvan. Ez az otthonunk. És sokan csatlakoznak hozzánk, akik aztán szívesen maradnak.
• De ha Rufusz itt bekerít benneteket, nincs menekvés! – mondta határozottan Evet.
• Erről valóban beszélnünk kell! Holnap napnyugtakor összegyűlünk a tó partján és megvitatjuk a helyzetet. Addig pihenj és érezd otthon magad nálunk!

A mókuskölyök alaposan bebarangolta a kertet, jól belakmározott bogyókból és mogyoróból, a szomját oltotta a mindenfelé fellelhető itatókból, mielőtt begömbölyödött az odúba és álomra hajtotta a fejét. Másnap napnyugtakor aztán összegyűltek a kert lakói és Evet szeme-szája tátva maradt a csodálkozástól, amikor a számtalan kisebb-nagyobb állat gyülekezetére nézett. Álmában sem gondolta volna, hogy ennyi lakója van egy aprócska szigetnek a betonrengetegben. Aurél elmesélte a többieknek, hogyan tévedt be hozzájuk Merula és Evet, bár úgy tűnt, hogy a legtöbben már ismerik a történetet.

• A Vörösbundás azonban nem tűnt el végleg. Időről-időre amúgy is körülszimatolja a kőkerítést, de most úgy tűnik, bosszút forral. Óvatosnak kell lennünk.

Az állatok nyugtalanul mozgolódtak.

• Veszélyt hoznak ránk – jegyezte meg ijedten egy kisegér. – Menjenek inkább vissza oda, ahonnan jöttek!
• Úgy van! – csipogta egy pacsirta.
• Merula szárnya eltört, így nem küldhetjük el őket – mondta Aurél. – Ha a te fiókád heverne szárnyaszegetten valahol, Adel, hálás lennél, ha vigyáznának rá – tette hozzá szemrehányó hangon.

A pacsirta idegesen topogott a faágon.

• De mit tehetünk? Hogyan védjük meg az otthonunkat a Vörösbundástól?
• Azért vagyunk itt, hogy ezt megvitassuk – mondta határozottan a denevér.
• Mi majd szemmel tartjuk az erdőt! – csipogta Paszkál, a veréb. – Nem léphet be úgy a róka a városba, hogy ne tudjunk róla!
• Amikor a verebek riasztanak, én a kert bejáratához megyek a családommal és szúrós fogadtatásban részesítjük a vöröst! – tette hozzá Erin.
• Én majd a lábára tekeredve elgáncsolom – sziszegte Natrix.
• Mi pedig támadást indítunk és nem győzi majd a fullánkokat szedegetni az orrából és a bundájából! – tette hozzá harciasan Vespida, a darázshadsereg főparancsnoka. A darazsak egyetértően zümmögtek.
• Én pedig a szemére szállok és megvakítom. Semmit nem fog látni a szárnyaimtól – mondta Aurél.

Evet izgatottan hallgatta a beszélgetést.

• Ez működhet! – rikkantotta bizakodóan. – Rufusz biztosan nem számít támadásra, amikor beódalog a kertbe! Ilyesmi a vadonban nem történik. Köszönöm! – tette hozzá halkan. – Tudom, mekkora veszélynek teszitek ki magatokat miattunk!
• Most pedig pihenjetek! – mondta ellentmondást nem tűrő hangon Aurél. – Hosszú napok várnak ránk!

Mindenki elindult a búvóhelye felé, sokan még izgatottan beszélgettek. Evet fáradtan, de bizakodóan gömbölyödött be az odújába és végre nyugodtan hajtotta álomra a fejét. A következő napok kissé feszülten teltek a kőfalak mögött. Evet és Merula sokat beszélgettek, a kis rigó kitartóan próbálgatta a szárnyait, napról napra egyre nagyobb távolságot tudott repülni.

Egyik este aztán, épphogy szürkülni kezdett, Paszkál verébhada hangosan csiripelve ébresztette a kert lakóit.

• Ébredjetek! Készüljetek! Jön a Vörösbundás! Már a kertek alatt oson!

Volt nagy riadalom! Aurél nem győzte csitítani az állatokat. A védtelenebbek a kert hátsó végébe húzódtak a kőfal melletti farakás mögé, a többiek pedig elfoglalták előre megbeszélt helyüket és felkészültek a róka fogadására.

Rufusz komótosan ügetett végig a kerthez vezető úton, igyekezett a házak árnyékában maradni. Amikor végre megpillantotta a kőkerítést, vigyorogva vakkantott egyet és óvatosan beosont a kőfalon lévő nyíláson. Ami ezután következett, arra legvadabb álmában sem számított. Három szúrós gombolyag gurult a lábai alá és össze-vissza szurkálták. Ahogy fájdalmában nyüszítve feléjük kapott, a száját és orrát döfték hegyes tüskéikkel. A következő pillanatban egy fekete lepel hullott a szemeire, és teljesen elvakította. Karmaival próbálta letépni magáról, de annak a valaminek is voltak ám karmai és úgy beleakaszkodott a bundájába, hogy akárhogy próbálta, nem tudott szabadulni tőle. De még ez sem volt elég! Hűvös, szívós kötél tekeredett a lábaira és azon kapta magát, hogy orra esett a fűben. Félelmében és fájdalmában vonyítva minden erejével próbálta támadóit levetni magáról. Már semmi más nem érdekelte, csak hogy a bundáját mentse.

• Engedjetek el! – ugatta. – Soha többé nem jövök a városba, csak most az egyszer engedjetek utamra!

Aurél füttyentett egyet és Erinnel és Natrixxal együtt elengedték a vöröst.

• Arra van a kijárat – irányította a kőfal nyílása felé Erin a teljesen összezavarodott rókát.

Rufusz a lábai közé húzott farokkal futásnak eredt. Hirtelen zümmögés ütötte meg a fülét és ahogy hátrafordult, meglátta felé tartó darázshadat. Nyüszítve, minden erejét megfeszítve a kapu felé vetette magát, de nem kerülhette el Vespida katonáinak fullánkjait. Ezer sebből vérezve, sántikálva, fájdalomtól nyüszögve vonszolta át magát a város utcáin és a mezőn, és eltűnt az erdő fái között. Soha többé nem látták a kőfalon belül.

A kertlakók örömükben ugrándoztak, kiáltoztak, hátba veregették egymást.

• Ez az! Megcsináltuk! Megfutamítottuk a Vörösbundást! Ezt egy életre megtanulta! – kiáltozták kacagva.
• Ez ám a hadsereg! – rikkantotta nevetve Evet és megölelte Aurélt. – Gratulálok tábornok!

Merula és Evet még jópár vidám napot töltöttek városi barátaik társaságában. A rigó szárnya azonban hamarosan teljesen rendbe jött és elérkezett a búcsú ideje.

• Adjátok át üdvözletünket a Vörösbundásnak! – kiáltotta búcsúzóul Eloisz és a kertlakók kacagása egészen az erdő széléig elkísérte Merulát és Evetet.

Ott aztán még egyszer visszanéztek a házakra, mielőtt elnyelte volna őket az erdő.

Az illusztrációt Kadlicskó Beáta grafikus művész készítette a meséhez