Mese a tengerimalacról, aki az erdőbe akart menni

Mese a tengerimalacról, aki az erdőbe akart menni.

Spuri, Gömbi és Fürtös, a tengerimalac testvérek egy aprócska állatkert tengerimalac-ketrecében születtek. Nagyszüleikkel, azok gyerekeivel és unokáival osztoztak a rácsokkal körbevett deszkalakáson. Először óriásinak tűnt számukra a ketrec, nem is gondolták, hogy azon túl is van világ. Hosszú hetekbe telt, míg felfedezték, keresztül-kasul bejárták, és aztán már úgy ismerték, mint a tenyerüket.

Spuri, aki a legbátrabb és legizgágább volt köztük, hamar szűknek érezte az elkerített területet. Egyre jobban érdekelte, mi lehet kívül rajta. Tudta, hogy mellettük a papagájok osztották meg hálóval körbevett otthonukat két törpenyúllal, mögöttük pedig a tarajos sül lakott egy fa házikóban, amihez egy tágas kifutó tartozott. Ezzel szemben a két kacagójancsi üldögélt naphosszat egy vaskos faágon. Spuri hátán felállt a szőr, valahányszor hallatták fülsiketítő hangjukat, ami leginkább kísérteties hahotázáshoz hasonlított.

Egészen hátul az ormányos medvék civakodtak folyton; mellettük az emuk lépegettek naphosszat fel-s alá az udvarukban. És persze ott volt az ezüstróka. A tengerimalac kölykök félelemmel vegyes rajongással csodálták pedig a róka nem törődött sem velük, sem mással. Magányosan rótta a köreit a betonfalú kifutójában, csak éjszakánként vonyította bánatát a holdnak. Az erdő után sírt.

• Hallod? – bökte oldalba izgatottan Gömbit egy éjszaka Spuri.
• Mit? – kérdezte fájdalmas hangon Gömbi. Épp azt álmodta, hogy egy fej salátát eszik, teljesen egyedül. Még cuppogott is hozzá.
• Árnyék – suttogta Spuri. – Megint az erdőről mesél. Varázslatos hely lehet – tette hozzá álmodozva.

De Gömbi nem felelt, csak nyammogva a másik oldalára fordult és mintha mi sem történt volna, aludt tovább. De Fürtöst is felverte a róka nyüszítése. Ijedten pislogva közelebb húzódott Spurihoz.

• Szerintem meg félelmetes hely az – morogta a bajusza alatt. – Sose lássam!

Spuri felnevetett.

• Márpedig én látni akarom! – mondta makacsul. Közben csönd lett odakint és a kölykök újra elaludtak.

Reggel aztán Spuri előállt a tervével.

• Kiássuk magunkat – mondta testvéreinek. Gömbi és Fürtös megütközve néztek rá.
• Megőrültél? – kérdezte Gömbi elkerekedett szemmel. – Minek ásnánk ki magunkat?
• Csak körülnézünk kicsit – válaszolta Spuri és a karmaival kaparni kezdett a rács mellett.
• Segítsetek már – lihegte.

Gömbi és Fürtös kelletlenül nekiláttak. Hamar kiderült azonban, hogy nem tudják kiásni magukat, a rácsok pedig túl szűkek ahhoz, hogy átpréseljék magukat rajtuk. Spuri csalódottságában majdnem elsírta magát, de testvérei titkon megkönnyebbültek.

A kis nyughatatlan azonban nem adta fel és addig próbálkozott, mígnem észrevett valamit.

• Asztrix odúján át vezet az út! – kiáltott egy napon lelkesen. Testvérei nyugtalanul toporogtak mellette.
• Asztrix? – kérdezte remegő hangon Fürtös. Rettegett a tarajos sültől, félelmetesebb élőlényt nem is tudott elképzelni nála.
• Igen, nézzétek! – azzal kaparni kezdett a sül ketrecével határos sarokban. És valóban, a föld hamarosan meglazult és kis alagút formálódott Spuri karmai alatt.
• Gyerekek, jön a reggeli! – hallották hirtelen szüleik izgatott kiáltását.

Spuri gyorsan teletömte szalmával a gödröt, nehogy a többiek észrevegyék és szaladt ő is megtömni a pocakját. Aztán szokás szerint kergetőztek, bújócskáztak, szunyókáltak egész nap. Este, lefekvéskor Spuri így szólt a testvéreihez:

• Megvárjuk, amíg mindenkit elnyom az álom, aztán indulunk! Nehogy elaludjatok! – tette hozzá testvérei értetlen tekintetét látva.

Dehogy aludtak, Gömbi és Fürtös rettegve számolták a perceket, amíg mindenki el nem nyugodott körülöttük. Akkor aztán Spuri talpra szökkent és fejével intett a másik kettőnek, akik remegő lábakkal követték. Óvatosan kiszedték a szalmát az alagútból és egyesével átpréselték magukat a szűk nyíláson, aztán a falhoz lapultak. Asztrix az ól kijárata mellett aludt.

• Gyertek utánam! – suttogta Spuri és óvatosan a kijárathoz lopakodott. Gömbi és Fürtös lába azonban a földbe gyökerezett a tarajos sül látványától. Félelmük nem volt alaptalan, mert a hosszú tüskék hirtelen megmozdultak és az állat Spuri felé lendült. Több se kellett a másik kettőnek, egymást félrelökve igyekeztek az alagúthoz és vissza sem nézve fúrták át magukat rajta. Lihegve rogytak le a másik oldalon.
• Spuri – suttogta ijedten Fürtös és a kölykök a ketrec elejéhez szaladtak, orrukat a rácsoknak nyomva figyelték, hogy felbukkan-e a testvérük.

Spuri hamarosan megjelent, lélekszakadva rohant előre a kaviccsal felszórt ösvényen

• Kint vagyok! – lihegte ujjongva. – Majdnem elkapott, egy hajszálon múlt!

Testvérei idegesen szaladgáltak a rács mellett.

• Halkan! – szólt rájuk Spuri. – Felveritek a mamát. Mondjátok meg neki, hogy csak körülnézek és sietek haza! – azzal sarkon fordult és eltűnt a fák irányába. Gömbi és Fürtös elképedve néztek utána.

A kis tengerimalac szedte a lábát, ahogy tudta, hogy mielőbb elérje az erdőt. Szerencséjére nem kellett messzire mennie, otthonától csupán néhány méternyire kezdődött a rengeteg. Spuri ujjongva vetette magát a zörgő avarba. Egészen beleszédült az égig nyúló fák látványába, a csillagok ragyogásába az égen. Ám ahogy egyre beljebb jutott a fák közé, úgy párolgott el a lelkesedése. A lombkoronákban baglyok huhogtak és most bizony nem választották el tőlük a rácsok! A fűben rágcsálók motoztak, tán még róka is szimatolt a közelben! Most aztán nem volt ketrec, ami kívül tartsa! Spuri hátán felállt a szőr. És akkor hirtelen nyávogást hallott. Na, ettől végképp inába szállt a bátorsága! Lehet, hogy Nyafi az, akkor pedig neki rögtön vége! Futott hazafelé, ahogy a lába bírta, még csak vissza sem nézett a hőn vágyott erdőre! A ketrecet megkerülve igyekezett Asztrix kifutójába, az sem érdekelte, hogy a sül ott portyázik valahol. Amikor aztán az alagutat is betemette maga után, fáradtan rogyott le Gömbi és Fürtös mellé.

• Nem értem Árnyékot – dörmögte. – Az erdőben senki nem hoz vacsorát.

Azzal orrát a mancsai közé fúrta és testvéreihez gömbölyödve álomba merült.