Barion Pixel

Tündér és kobold - kalandok erdőn innen, kerten túl


https://smaragdkiado.hu/termek/varazslatos-mesketek-1-meseerdo/

Zilla beköltözik
Tövis, a rózsakobold egy rózsabokron lakott, amelyik gyönyörű, halvány rózsaszín virágokban pompázott tavasztól őszig. Tövis naphosszat el tudta nézni, ahogy a rózsabimbók szép lassan kibontották szirmaikat és illatfelhőket puffogtatva naphosszat...

Kép forrása: saját

Zilla beköltözik

Tövis, a rózsakobold egy rózsabokron lakott, amelyik gyönyörű, halvány rózsaszín virágokban pompázott tavasztól őszig. Tövis naphosszat el tudta nézni, ahogy a rózsabimbók szép lassan kibontották szirmaikat és illatfelhőket puffogtatva naphosszat páváskodtak.  A Nap is kedvét lelte bennük, sugaraival simogatta, melengette őket, a rózsák pedig büszkén fordították felé fejüket, tudván, hogy bizony ők a legszebb lények közel s távol. A rózsabokor egy hatalmas kert eldugott végében állt, egészen közel a kőkerítéshez, amely a kert végét jelezte. Az egyik ága, amelyik a legmagasabbra nőtt, átlógott a kerítésen, és behajolt a rét fölé. Tövis azért választotta éppen ezt a rózsabokrot otthonául, mert a réten túl már az erdő sötétlett. A kis koboldot annyira megbabonázta a misztikus rengeteg, hogy néha csak kimászott a rózsabokor legfelső ágára, és borzongva kémlelte a végtelennek tűnő fatengert. Az erdő olyan hatalmas volt, hogy azon túl már senki nem tudta, mi is van tulajdonképpen. Sokan elindultak, hogy a végére járjanak, de még senki nem tért vissza, hogy meséljen róla.

Tövis napjai a legnagyobb nyugalomban teltek, néha ugyan egy kis borzongással fűszerezve, de csakis akkor, ha éppen borzongani támadt kedve az erdő miatt. Ahhoz pedig ki kellett másznia a legfelső ágra.

A lakása az egyik szép zöld rózsalevél tövében volt. Egy egészen picike nyíláson át lehetett belépni a rózsa szárába, ami aztán belül szétágazott, és válogatni lehetett a kényelmesnél kényelmesebb szobák között. Valóságos kis birodalom van ám a rózsaágak belsejében! De hiába is keresnéd azokat a nyílásokat a rózsatöveken! A rózsakoboldok ugyanis olyan aprók, hogy emberi szem meg nem láthatja őket! Ezen kívül persze nagyon óvatosak is: ha észreveszik, hogy valaki közeledik, behúzódnak a rózsabokor belsejébe és kivárják, amíg az illető továbbáll. Csak a macskák veszik néha észre, hogy valami mocorog a rózsabokor ágain. Láttál már macskát, amint mozdulatlanul, ugrásra készen figyel egy rózsabokrot? Hosszú percekig képesek ott állni, csak a farkuk billeg néha egyik oldalról a másikra, és azon törik a fejüket, hogy vajon tényleg mocorog-e ott valami, vagy csak a képzeletük játszott velük. A rózsakoboldok pedig akármeddig képesek egy helyben maradni, hogy megtévesszék a nézelődőt. A macskák nem annyira türelmes lények. Ha ismersz egyet, akkor ezt bizonyára már tudod: egyszer csak elunják a várakozást és továbbállnak.

A rózsakoboldok maguknak való kis jószágok, egyedül élnek és folyton tesznek-vesznek. Nem is csoda, hisz a rózsaág hatalmas labirintus belülről, amit folyton tisztán kell tartani, nehogy valamilyen kórokozó megtelepedjék benne, és tönkretegye a rózsabokrot. Nem is beszélve a rovarokról, amik pedig kívülről támadják néha. Ezért aztán a rózsakoboldok feladata igencsak fontos, mondhatni élet-halál kérdése! Komolyan is veszik magukat, néha túlságosan is komolyan, keveset kacagnak és sokat morognak. De hiszen érthető is, óriási felelősség nyomja a vállukat. Ha a rózsabokor elpusztul, nem lesz hol lakniuk! Nem is beszélve arról, hogy az a sok szépség mind eltűnik a világból.

Néhanap a rózsára tévedt egy-egy levéltetű, és ilyenkor Tövis felöltötte a páncélját. A rózsakoboldok ugyanis tulajdonképpen rózsa-lovagok, feladatuk a rózsatövek védelme a rózsatetvek ellen, amik aprócska zöld rovarok és a rózsa édes nedvét szívják, szirmait, leveleit eszik. A páncél felöltése nem volt egyszerű feladat, megizzasztotta Tövist minden alkalommal, pedig már vagy százszor felvette. A fején kellett áthúzni a csillogó vértet, ami a mellét és a hátát is fedte, aztán két oldalt jó szorosra meghúzni és összekapcsolni a pántot. A kobakját elől rácsos sisak védte. Tartozott még térd- és könyökvédő is a páncélzathoz, de azokkal rendszerint már nem volt idő szöszmötölni, mert a levéltetvek ugyan lassan mozogtak, de mire a kobold magára húzta a vértet és a sisakot, már komoly veszély fenyegette a rózsaleveleket. Meg aztán a tetvek nem is nagyon ütöttek vissza, sőt, még védekezni sem igazán tudtak Tövis éles kardja és szúrós lándzsája ellen. A küzdelem általában rövid és véres volt, és azzal végződött, hogy a levéltetű súlyosan megsebezve lefordult a rózsáról. Hogy azután mi történt vele, a kis kobold már nem tudta, de nem is foglalkozott vele. Az volt a lényeg, hogy a rózsája – és ezzel az otthona – megmenekült.

Egészen addig így volt ez, amíg Zilla, a rózsatündér oda nem költözött hozzá. A rózsatündérek jöttek-mentek, azon a tövön is lakott már jónéhány. Szeszélyes népek a rózsatündérek. Volt, amelyik alighogy beköltözött, másnap már tovább is állt, ki tudja miért. Talán a rózsa színe nem passzolt a ruhájához, vagy nem tetszett neki a környék, esetleg árnyékosabb helyet szeretett volna… Tövis nem bánta a dolgot, azt sem, ha jöttek, azt sem, ha mentek. Dölyfös kis lények, nem igazán álltak szóba a kobolddal.

Tövis így hát nem lepődött meg, hogy amikor kipattantak a rózsabimbók, azon a tavaszon is megjelent egy tündér. Kiválasztotta a legszebb rózsaszín virágot, aminek a szirmai olyan tökéletesen simultak egymásba, mint egyetlen más rózsának sem. Persze, hogy éppen azt választotta magának! Tövis szinte irigykedett, pedig a rózsakoboldok csakis a rózsaleveleken laknak, soha nem a virágokon.

Amikor Zilla beköltözött, Tövis komolyan fontolóra vette, hogy odébbáll. A ramazuri, amit a rózsatündér csapott nap mint nap, elviselhetetlen volt. Rendszerint már kora reggel elkezdődött. Zilla nem várta meg, hogy a napsugarak felszárítsák a harmatcseppeket a rózsaszirmokról, hanem a vizet szirom, vagy levéltölcsérekbe gyűjtötte és placcs, kiborította a rózsabokorra.

Ez a reggel is pont így indult.

Egy placcsanás, és Tövis víztől csöpögő páncélban, arcába lógó csuromvizes hajjal, kivont karddal állt egy rózsalevélen. Épp gyakorlatozott, mert hamarosan kezdetét vette a levéltetű szezon, és nem engedhette meg magának, hogy esetleg rozsdás legyen a kardja, vagy ne tudja gyorsan magára ölteni a páncélt.

– Szedte-vedte  rózsatündér! – morgott dühösen, és még a lábával is toppantott hozzá egyet.

Persze, csak amúgy a bajusza alatt morgott, hiszen mégiscsak a szomszédjáról volt szó. Semmi kedve nem volt haragot szítani, hogy aztán nap mint nap haragudni kelljen. Tövis nagyot sóhajtott és lemondóan legyintett egyet. Lecsatolta magáról a páncélt és kiterítette a rózsalevélen száradni. A nap meleg sugarai simogatták a kis kobold nyakát, melengették az arcát. Úgy döntött hát, hogy felhagy a bosszankodással és maga is megszárítkozik a napon. Addig-addig szárítkozott, míg egészen megenyhült, és arra gondolt, hogy egy ilyen szép napon akár barátokra is szert tehetne, miért ne kezdené hát a tündérrel.

Odafordult hát a rózsatündérhez és megköszörülte a torkát.

–  Jó reggelt! – köszönt udvariasan. Még meg is hajolt picit. Zilla kevélyen félrefordította a 

fejét és úgy tett, mintha nem hallotta volna. Tövis szemöldöke felszaladt meglepetésében.

– Khm, khm – köszörülte meg újra a torkát. Jó reggelt! – rikkantotta, ezúttal jóval hangosabban. Zilla színlelt kétségbeeséssel sóhajtott egyet.

– Hogyan köszönhetnék vissza? – kérdezte élesen. – Hiszen nem ismerjük egymást! Idegenekkel nem állok szóba!

Azzal sarkon fordult és bevonult rózsa-lakosztályába.

Tövis hirtelen nem is tudta, mit tegyen, földbe gyökerezett a lába, úgy meglepődött. Aztán sarkon fordult, hazament, tollat és papírt ragadott, és levelet írt.

Ez állt benne:

„A kert széli rózsabokor legszebb rózsája lakójának részére.

Kedves Rózsatündér!

Nevem Tövis, ugyanannak a rózsabokornak vagyok a koboldja, amelyiken immár kegyed is él. (Ilyen udvariasan írt, elvégre lovag volt!) Ezúton mutatkozom be. Tisztelettel, Tövis.

Utóirat: Az vagyok, akit épp az imént öntöttél nyakon egy vödör harmattal.”

Aztán fogta a levelet, felvitte a legfelső rózsához és otthagyta a lakosztály bejáratánál. Többet nem is foglalkozott a dologgal, ő megtette, amit meg kellett tennie, a rózsatündér meg csak hadd dölyfösködjön magában, ha az esik jól neki.

Történt aztán, hogy pár nappal később levéltetűtámadás érte a rózsabokrot. Ezúttal a legfelső, legszínpompásabb, legjobban illatozó rózsa kellős közepére pottyant egy hatalmas, zöld, ragacsos lábú levéltetű. Épp Zilla ajtaja elé.

A rózsatündér épp a reggeli teáját kortyolgatva gyönyörködött a színpompás virágokban, amikor felbukkant a betolakodó, és azon nyomban rágni kezdte a szirmot, csak úgy csorgott a szájából az ocsmány, sűrű zöld nyála. Zilla ijedtében elejtette a finom porcelán teáscsészét, ami millió darabra tört a padlón, és a kezét a szája elé kapva felsikoltott.

– Rózsakobold! Gyere gyorsan!

Tövis épp a páncélját fényesítette néhány ággal lejjebb, amikor meghallotta a tündér kétségbeesett kiáltását. Felkapta a kardját, amit szerencsére már alaposan megélezett és lélekszakadva rohant a rózsalakosztály felé. Mire odaért, a levéltetű már kiharapott egy nagy darabot a rózsasziromból, és épp azt csócsálta komótosan, mit sem törődve tündérrel, kobolddal. Tövis iszonyú haragra gerjedt. (A rózsakoboldok híresek arról, hogy egy pillanat alatt harci kedvük kerekedik, ez kell is ahhoz, hogy sikeresen legyűrjenek egy náluk sokkal nagyobb ellenfelet.) Azonnal meglátta, hogy milyen kárt okozott a levéltetű a rózsában: egy hatalmas lyuk tátongott épp a lakosztály bejárata mellett. Több se kellett Tövisnek! Ordítva rárontott a levéltetűre és karja minden erejével kaszabolni kezdte az egyik lábát a kardjával.

– Tűnj innen, te gazember! – kiabálta. – Azonnal hagyd békén a rózsánkat! Mit képzelsz magadról! Nem adjuk az otthonunkat! – harsogta és csak ütötte-vágta azt a rózsatetvet. A levéltetűnek kiesett a falat a szájából, és menekülni kezdett a rózsaszirom széle felé hátrálva. Tövis meg a nyomában, teljes erejéből csapkodva a kardjával, és egyszer csak hopp, levágott a levéltetű lábából egy darabot!

Ahogy a levéltetű lefordult a Rózsasziromról, Tövis a kimerültségtől összerogyott, és zihálva levegő után kapkodott. Teljesen kimerült a támadásban. Zilla odaszaladt hozzá, és sírva átölelte.

– Ne haragudj, hogy fenn hordtam az orrom és azt gondoltam, hogy a rózsatündérek a koboldok felett állnak – mondta zokogva. – Nélküled már nem lenne otthonom! Köszönöm!

– Nincs mit. Ez a dolgom – válaszolta Tövis. – De mi lesz így a lakosztállyal? – kérdezte a bejáratnál tátongó lyukra bökve.

– Megvárom, amíg megszárad kicsit a széle – válaszolta Zilla. – Aztán megkérem Takácsot, a pókot, aki a szomszédos tuján lakik, hogy foltozza be. Nem lesz már olyan, mint az eredeti, de használható marad.

– És különleges lesz – tette hozzá a kobold. – Nem mindenki járhat hálóhídon haza! – és már egy halvány mosoly is megjelent a fáradt arcán. Zilla visszamosolygott rá.

– Tulajdonképpen barátok vagyunk, nem? – kérdezte a rózsatündér.

– Tulajdonképpen – morogta Tövis, de a morgás mintha nem is igazán szívből jött volna.

A könyv összesen 3 mesét tartalmaz. Ha szeretnéd olvasni a folytatást és látni Kadlicskó Bea fantasztikus illusztrációit, a könyvet itt rendelheted meg: tavaszkingamese@gmail.com

Látogass el a Facebook oldalamra: https://www.facebook.com/profile.php?id=61550900793391

Itt további részleteket olvashatsz a könyvről és az illusztrációkba is betekinthetsz!

 

Tavasz Kinga, meseíró

Ezt a mesét írta: Tavasz Kinga meseíró

Tavasz Kinga vagyok, édesanya, első könyves mesekönyv író.


https://smaragdkiado.hu/termek/varazslatos-mesketek-1-meseerdo/

Vélemények a meséről

Ehhez a meséhez még nem érkezett hozzászólás, legyél Te az első aki véleményezi!
A szerző biztosan nagyon hálás lesz érte!



Sütibeállítások