A vén diófa 11. meséje

A vén diófa 11. meséje.

A csípős éjszaka észrevétlenül pattintotta el a levelek és az ágak kapcsolódási pontjait. Ahogy a derengő napsugár először rávilágított, majd át melengette a vén diófát és a kis csemetét, a levelek halkan, szépen sorban elengedték az ágakat amibe addig hónapokig kapaszkodtak, és csodálatos ejtőernyőzéssel hullottak alá. A kis csemete reggel óta figyelte ezt a szép látványt, és szeretettel intett búcsút nekik. Most igazán láthatóvá váltak a vén diófa erős védelmező hatalmas ágai.

- Én is szeretnék majd ilyen nagy, és erős lenni, mint te! - nézett fel a kis csemete a nagy fára.

- Addig még sok telet kell megélni! - állapította meg a nagy fa.  - És biztosan nagyon szép lomb koronád lesz majd! - nyugtatta meg a kis csemetét.

- De milyen a tél? És mikor jön? - kérdezte a kicsi.

- Már arra sem kell sokat várni. - felelte az öreg fa.

- Akkor most mesélsz tovább? - várta a kis fa a történet folytatását.

- Persze! - vágta rá a vén diófa. Szóval, a mókuskák itt laktak továbbra is a lombkoronámban. Hanem egyik reggelen, mindegyik mókus gyerek, és mindkettő szülő is, viharos gyorsasággal fedezékbe menekült. Korán reggel ugyan is, régen nem hallott lovaskocsi zörgésre lettek figyelmesek.

- Kik jöttek? - kíváncsiskodott a csemete.

- Kázmér tanító bácsi, meg a felesége, Matild tanító néni. - mondta, a vén diófa.

- Na Matild, itt aztán lesz mit tenni! - nézett körül Kázmér tanító bácsi kissé lehangoltan. - Jól kiküldtek minket ide a messziségbe. - állapította meg a tényeket nem túl vidáman.

- De ez a diófa igazán gyönyörű! És ez a diófa pad! Csodálatos! - örvendezett a tanító néni. - Mondanom sem kell, - mondta a vén diófa, - hogy rögtön a szívembe zártam  Matild nénit! Engem is végig simított, meg a padot is.

- Jó lesz nekünk itt Kázmér! - nézett szeretettel a férjére.

- Azt gondoltam, hogy az istállót át alakítjuk, és az lesz a mi kis lakásunk! - révedt el a gondolataiban Kázmér. Na ezt Matild is nagyszerű ötletnek tartotta. Neki is fogtak a nagy takarításnak, átalakításnak, amikor is Matild tanító néni söprés közben felkiáltott meglepetésében.

- Gyere már Kázmér! Nézd mit találtam! - szólt fennhangon az urának. A tanító bácsi is rácsodálkozott az istállóban talált sün családra. Aztán közel hajolt hozzájuk, és megkérte őket a távozásra. Azonban a sün család apraja nagyja, össze gömbölyödve hallgattak. Ekkor kerestek egy lapos deszkát, és rá gurították a családot, majd ki vitték a kert végébe őket. A sünök még sokáig voltak ott összegömbölyödve, de aztán az apa sün kezdett engedni a szorításon, majd először az orra hegye bújt ki, aztán tapasztalva, hogy nincs veszély, felállt. A család is követte a példáját. Majd pedig hosszú lábakkal szaporán elindultak. De a legkisebbnek még nagyon rövidek voltak a lábacskái, így le is maradt, meg lépten nyomon felborult egy-egy nagyobb göröngyön. Ott evickélt a lábaival, a hátán feküdve, míg segítséget nem kapott. Ilyenkor anyukája vissza lépett hozzá, és az orrával segített a kicsinek talpra állni.

- És mi lett velük? - érdeklődött a csemete.

- Biztosan találtak egy másik jó helyet, mert sokszor láttam még őket élelmet keresgélni. Aztán Kázmér tanító bácsi, és Matild tanító néni nagyon sokat dolgoztak, hogy lakhatóvá váljon a régi istálló. Végül kívül belül kimeszelték, ablak, ajtó került rá, és berendezték néhány egyszerű bútorral.

- Na! - törölte meg a homlokát a tanár úr. Már csak egy hetünk maradt, hogy az udvart, és az iskolát is elrendezzük, mire jönnek a gyerekek!

- Milyen gyerekeket vártak? És miért kellett iskolába jönniük? És mi lett a mókusokkal? - kérdezte kíváncsian a kis csemete.

- Azt is elmesélem holnap. - felelte nagyot ásítva a vén diófa. Közben a szürkületben már alig látták egymást. Néhány utolsó dió pottyant a földre, de már csak halk koppanással, mert a földet puha levél szőnyeg borította.

Folyt .köv.