A vén diófa újabb meséi 4. rész

A vén diófa újabb meséi 4. rész.

Másnap a kis diófa nagyon fáradtan, és összetörten ébredt. De alig hogy kinyitotta a szemét, máris kereste tekintetével öreg barátját. Megnyugodva tapasztalta, hogy már ő is ébren van.

- Képzeld mi volt itt tegnap! - és egy szuszra mindent elmesélt neki. Elmesélte, hogy vannak új lakói, és igaz hogy nem mókusok, de pelék, és hogy a macska felpofozott egy rókát, de egy süni is beköltözött öreg barátja gyökerei alá, és nem tudja mi van a kis cicákkal, arról pedig, hogy hol vannak a rigók, végképp semmit sem tud.

- És te ezt mind végig aludtad! Már megint! - tette még hozzá kicsit duzzogva a csemete. A vén diófa nem győzött figyelni a kis fára. Aztán végül mikor szóhoz jutott így szólt.

- Jó reggelt kicsim! Köszönöm, hogy mindent elmeséltél nekem töviről hegyire. Nagy kincs vagy nekem!

- Miért? - kérdezte meglepődve a kicsi.

- Mert így, amikor nekem sokat kell pihennem, akkor sem maradok le semmiről, mert te mindent jól megfigyelsz, és aztán elmondod nekem.

- De a csillagokat is egyedül kellett megszámolnom… - próbált még duzzogni a kicsi, de már nem sikerült, mivel olyan kedves volt vele a vén diófa, hogy minden sérelme elszállt.

- Tényleg. - tűnődött az öreg. - És mennyit számoltál?

- Rengeteget! - mesélte büszkén a csemete.

- Rengeteget? Az nagyon sok! - nézett elismerően a kicsire.

- Ugye ma este már együtt számoljuk? - nézett bizakodva a nagy fára a kis diófa.

- Hát persze! - ígérte az öreg. - Érzem ám a gyökerem alatt a mozgolódást! - mondta nevetve. A kis pelék is nagyon vidáman serénykedtek a csemete ágai között. Látszott, hogy mindenképpen maradni szeretnének. Bogyókat hordoztak az odúba, és közben még kergetőztek is egymással. A két diófa nagy örömmel nézte a pele cirkusz műsorát.

- Nézd! - mutatott a mező felé az öreg egyik ágával. Ott vannak a kis barátaink! A kis fa most megnyugodva látta, hogy a cicáknál minden rendben. Újra együtt bogarásztak a nagy fű között.

- De jó, hogy nem lett bajuk! - nyugodott meg a kicsi. -  Mondjuk, most már elég nagyok a kis cicák, és lehet, hogy lassan keresnek maguknak másik lakóhelyet. - tette még hozzá. - Mesélsz tovább? Mi lett a kis madárral, amit Panka megmentett? - kérdezte a nagyot.

- Hát az úgy volt, kezdte a vén diófa, hogy ez a kis veréb volt az osztály madara. Amikor órán tanultak, volt , hogy a kis tollas odarepült Panka feje búbjára, és elkezdte húzgálni a copfját. Megkopogtatta a hajcsatjait is, de végül mindig a hajszálait huzgálta. Aztán oda repült a kalitkába a fészkéhez, aztán újra Pankához. A kislány meg sem mozdult. A többiek is lélegzet visszafojtva figyeltek. Nem értették a jelenetet. Végül Juci tanító néni fejtette meg a madárka viselkedését.

- Gyerekek! Hozzá kell szoktatnunk Fricit a szabadsághoz. - mondta. Mert hogy Fricinek nevezték el a gyerekek a kis verebet. Ő ugyanis úgy látszik, hogy nem egy fiú madár, hanem egy lány. És fészket akar építeni! Panka hajával szeretné kibélelni, de hiába cincálja, mindig üres csőrrel repül vissza. És nem adja fel. Szóval, erre kellene kitalálnunk valamit! Hozzászoktatni a külvilághoz, hogy társat találjon magának, fészket rakjon, és legyenek kis fiókái.

- És mit találtak ki? - kérdezte a csemete.

- Először is becsukták a ketrecébe, és kitették a nyitott ablakba. Hogy szokja az udvar látványát, zajait. Aztán már idehozták hozzám, és az egyik ágamra akasztották. A gyerekek addig itt ültek a törzsem mellett, itt tanította őket Juci tanító néni. Itt énekeltek, tornáztak, és a környezet ismeret órát is itt tartották meg. Frici élvezte ezt a helyzetet. Később azonban vissza vitték a terembe, nehogy baja essen szegénykének. Reggelenként, pedig újra szoktatták a kinti élethez. De aztán a kis madár szomorú lett.

- Miért? Nem akart kimenni? Vagy félt? Miért lett szomorú?- kérdezte kíváncsian a kicsi.

- Holnap azt is elmesélem majd! - ígérte a vén diófa.

- De biztos? És ha holnap is aludni fogsz? - szomorkodott a csemete.

- Akkor holnap után, de elmesélem! - nézett szeretettel a nagy fa a kicsire. - Megmutatod a kedvenc csillagodat? - kérdezte az öreg a kis diófát.

- Hát persze! - mondta most már vidámabban a kicsi. Erre a kis pelék is kíváncsiak voltak. Az odúból kukucskáltak az ég felé, hogy ők is kilessék a kis diófa kedvenc csillagait.