Almamese

Almamese.

Egy kis, piros, mosolygó Alma ült az almafa ága hegyén. Ott született, ott is növekedett. Belátta onnan a kertet, ahol az almafa állt. Belátta a hegyoldalt is, ahol a kert volt. Nézte, nézegette a szép világot. Aztán azt gondolta:

– Én bizony nem csücsülök itt tovább! Megyek, és megnézek mindent közelről!

Ezzel az Alma hintázni, lengedezni kezdett az ág hegyén. Meleg Szellő fújdogált arra, segített az Almának. Addig-addig lengette, míg az Alma szára engedett. Akkor hopp, lepottyant az ágról.

Surr, hullott lefelé. A Szellő átölelte, lassította a zuhanását.

Végül hupp, lepuffant az almafa alatti vastag fűbe. Nagyot esett ugyan, de a fű puha volt. Nem ütötte meg nagyon magát.

Az első dolga az volt, hogy körbenézett. Csakhogy zöld fűszálak takarták el a kilátást mindenfelé. Mögötte az almafa törzse nyújtózott fölfelé barnán.

– Segíts, Szellő! – kérte az Alma a pajtását. – Lökj meg! Hadd induljak el az utamra!

A Szellő készségesen nekifeszült az Almának. Addig nyomta, taszította, amíg meg nem mozdította. Az Alma gurulni kezdett, át a füvön, le a lejtőn.

Gurult, gurult, át a kerten.

Találkozott egy kis kukaccal. A kukac nagyon megörült neki!

– Jaj, de jó! Jaj, de jó! Lesz már lakásom, lesz már mit ennem!

– Belőlem ugyan nem eszel! – rikkantott fel az Alma, és tovább gurult.

A kert végében találkozott egy rigóval.

– Talán te is almát eszel? – kérdezte meg tőle óvatosan.

– Eszem almát szívesen – válaszolt a feketerigó. – De eszem én mást is. Bogyót, gilisztát, kukacot!

– Na, ha eszel kukacot, a kert másik szélén találkoztam eggyel! – árulkodott az Alma. – Inkább őt edd meg, ne engem. – Azzal gurult tovább.

Átgurult a kert kerítése alatt, a lécek közti résen. Most már odakint járt a hegyoldalon. Gurult tovább lefelé, amerre lejtett a talaj.

Találkozott egy mezei egérrel.

– Jaj, de jó! – örült meg neki az egérke. – De szép, piros alma! Ebből egy hétig jól tudok lakni!

– Hát itt mindenki almát akar enni? – keseredett el az Alma. Gurult volna tovább, de az egérke belekapaszkodott. Mindjárt bele is harapott!

Vergődött az Alma, hívta pajtását, a Szellőt, hogy segítsen. Az jól az egérke szeme közé fújt. Annak levegőért kellett kapnia, és ekkor elengedte az Almát. Az Alma ijedten, sajgó harapásnyommal a derekán gurult tovább. Alig bírt elmenekülni!

– Jaj, jaj – sírdogált gurultában –, bárcsak tudtam volna, hogy ilyen veszélyes a világ! Akkor nem vágytam volna el az ágam hegyéről! – Vágyakozva gondolt szülőotthonára, de vissza sajnos már nem mehetett. Gurult hát tovább lefelé a hegyoldalon.

A hegyoldal aljában kavicsos ösvény várta. Nekiütközött egy nagyobb kőnek, ami fájó mélyedést nyomott az oldalába. Nem tudott tovább gurulni. Már a Szellő sem bírt rajta segíteni. Az Alma megfeneklett a kavicsos ösvényen. Csendesen sírdogált magában.

– Vajon mikor jön erre a következő állat, aki szeret almát enni? – tanakodott. Fájt az oldalán az ütésnyom, fájt az egérke harapása.

Ahogy ott szomorkodott, egyszerre lépések hangzottak fel. Nem állat, hanem egy kislány közeledett az ösvényen. Tarka nyári ruhája libegett-lobogott, ahogy az ösvény kövein ugrándozott.

– Jé, egy alma! Szép piros! – állt meg, és lehajolt érte. – Juj! Fúj! Ezt már megrágták és megütődött!

Mögötte jött az anyukája.

– Nézd, mami! De kár érte! Pedig gusztusosnak látszott!

– Tudod mit? – kérdezte az anyuka. – Hazavisszük, kivesszük belőle a magokat, és elültetjük őket. Hátha az egyikből nő nekünk egy almafa, ami ugyanilyen szép almákat fog teremni!

Az Alma bekerült az anyuka szatyrába. A szatyor áttetsző falán keresztül nézte a hegyoldalt, annak a tetején a kertet, a kertben az almafát. Arra gondolt, mégsem fogja őt megenni senki. Belőle is olyan almafa lesz nemsokára, mint az, amin született. Mosolyogva aludt el a szatyor melegében, fáradtan a nagy utazástól.