Álombohóc.
A nyolc éves Éva, artista akart lenni. Álmaiban elképzelte, ahogy száll a kötélbe kapaszkodva és
mindenki őt csodálja. Egészen addig, míg el nem érkezett a gyűrűzés versenye az iskolában.
Hirtelen azt érezte, minden erő és akarat kevés ahhoz, hogy felkapaszkodjon a magasan lengő
gyűrűhintára. Lentről nézte társait, akik fura pózokat voltak képesek felvenni rajta és lábukat
beakasztva a fakarikán át, fejjel lefelé lógva vihogtak felé.
– Na, mi van? Próbáld ki! Legalább próbáld ki!
De Évit elöntötte a pánik és kétség, hogy abban a magasságban ő, egyetlen percig is meg tudna
maradni.
– Majd ha lehozzátok a földre – felelte és nem érdekelte, hogy akkor azt már talajgyakorlatnak
hívják.
El sem tudta képzelni, hogy hídba fordult gerinccel lógjon a karikák végén. Egész nap ez
foglakoztatta. Amikor vacsora után, az ágyából bámulta polcára állított játékait – egy plüss-macit,
két babát és a mozgatható kicsike bohócot – akkor is folyton erre gondolt. Ahogy nézett, egyszer
csak, megmozdult a bohóc és rámosolygott.
– Félsz, Évi? – kérdezte és közelebb lépett felé.
– Én? Én nem félek – dacolt Évi cseppet se csodálkozva a bohócon.
– Jó – felelt a játékbohóc, elkomorult arccal – ha én hazudok, majd te is elhiszed!
Évi feszengett.
– Igazad van. Félek. Félek! De akkor mi van?
– Mi? Azt kérdezed, mi van? – ugrált mókás szökelléssel az ágya mellé a bohóc – Na, ide figyelj!
Nézd, az ablakodra vetítek neked egy filmet valakiről.
Ahogy Évi odakapta a fejét, már pergett is a színes film.
Egy vak kisfiút látott, akit Jancsinak neveztek, talán nyolc éves lehetett. Két testvére idősebbnek
tűnt, mint ő.
Jancsi naphosszat a keljfeljancsi babájával játszott – mesélte a bohóc. Ahányszor ellökte, annyiszor
állt talpra, hogy újra csilingelésre és talpra- szökkenésre bírja János. Mosolyogva lökdöste a
keljfeljancsit, soha, egyetlen percre se hagyta magára a játékot. Mivel nem látott, a csörömpölő,
mindig talpra ugró figura fontos volt neki, hangja megnyugtatta, mert ismerte már kicsi kora óta,
mint szülei és testvérei hangját.
Többször előfordult, hogy Jancsi édesanyja kiküldte a testvéreket játszani a mezőre.
– Vigyétek Jancsit is, ne üljön egész nap itt bent a házban! Kell a mozgás neki is! – biztatta a
gyerekeit. Ám egyszer utánuk ment és látta, hogy Jancsi soha nem találja a labdát, amit neki
dobnak a testvérei.
Jánoska csak fogta a keljfeljancsiját és botorkált fivérei után. Azok szaladtak, hangjuk egyre
messzebbről hallatszott, hát szaladt ő is. De folyton elesett. Bátyai nem várták be, csak kiáltoztak
neki.
– Kelj fel Jancsi! Kelj fel! Jancsi!
Éva nézte a pergő filmet, hallgatta a bohócot és felkiáltott!
– Szegény Jancsi! Hiszen ő nem lát!
– Persze – szólt a bohóc – de hallani kiválóan hall. Meg aztán, őt nem olyan fából faragták, hogy
visszarettenjen egy kis eséstől. Kicsi kora óta megtanulta már, hogy a szeme helyett a fülét
használja. De látod, újra és újra próbál szaladni. Nem adja fel. Figyelj csak! Most odaviszlek.
Évi egy pillanat alatt ott volt Jancsi mellett. Szeretettel nézett rá.
– Hozzád jöttem, Éva vagyok – fogta meg a kezét.
Jancsi édesanyja a keljfeljancsi babát burkolta szivacsba, majd egy birkabőrbe tette, és labdát varrt
belőle.
– Nagyfiúnak ez jobb játék lesz! Igaz, pattogni nem fog, de talán tudtok majd együtt focizni
Jancsival - adta át fiainak a labdát.
– Hozzatok három kendőt, vaklabdázzunk! Én is játszok veletek – fordult az egyik fiú felé Évi.
Bekötött szemmel gurították egymásnak a labdát, amiben a keljfeljancsi kolompolt. Jancsi mindig
elkapta, Évi és a két fiú nevetve hadonászott a bőr után. Aztán rúgni kezdték, sokat elesve és
nevetve, hogy Jancsi mindig megtalálta, merre gurult el a labdája és mikor Évihez került, János
odament a kislányhoz és átölelte.
– Köszönöm, Évi! Végre tudok játszani! Akár bajnokságra is elmehetek vaklabdázni!
Éva hirtelen ült fel az ágyában. Reggel volt, a bohóc a polcon ült, a macival és babákkal együtt.
Micsoda álom volt! Ablakot nyitott és nézett a bohócra, aminek fejét kissé előrebillentette a huzat.
Az iskolában elsőként ugrott fel a gyűrűhintára. „Keljfeljancsi”- gondolta előtte és bátran
beakasztotta lábait a karikákba. Felemelő érzés volt, mint az álmaiban. Nem a versenyért, hanem
magamért fogom megcsinálni! – határozta el - Képes vagyok rá én is, mint bárki más!
A verseny napján magával vitte a bohócot is.
– Vaklabda – mondta neki, mikor a győztesnek járó oklevelet megkapta. Tisztán látta, hogy a
tenyerében ülő bohóc szája nevetésre húzódik.
A vakok teremfoci versenyén, egy másik iskolában, kisfiú lett a bajnok, János. Ő csak annyit
gondolt boldogan, széles mosollyal a száján, mikor gratuláltak neki, hogy keljfeljancsi.
Ezt a mesét írta: Várkonyi Kitty meseíró
Budapesten születtem, három gyermek édesanyja vagyok. Első meseregényem 2007-ben került kiadásra a Garbó kiadó gondozásában, Varjuckó címmel. 2008-ban ennek folytatásaként a Varjuckó karácsonya jelent meg 2009-ben. A harmadik kötet, Varjuckó költözik, még nincs a piacon. 2009-ben Fészekrakó társasjátékom debütált, szintén a Garbó kiadónál, ahol a forgalmazása is történik. Ezt a játékot a Madártani Egyesület...