Apó farmja

Apó farmja.

Egyszer, egy nyár derekán,
meghívott a nagyapám.
Tanyájára, kis farmjára,
túl a mesés Hargitán.
Lovaskocsin utaztam,
szalmák közt a kupacban.
Sokáig tartott az út,
három éjt, s három napot.
Így hát, mire odaértem,
csupa szalma lett a testem.
Ruhám rongyos és koszos,
a kalapom lyukacsos.

Nagyapó, hogy meglátott,
ijedten így kiáltott:
"Bánja kánya, azt hittem,
madárijesztőt látok!"
Megforgatott, megölelt,
jó magasra felemelt.
"Éhes lehetsz!" mondta aztán,
s a konyhába vezetett.
Vacsorával etetett,
kemencéből, kenyeret.
S hogy a hasam tele legyen,
pogácsát is sütött nekem.
Estére jól elfáradtam,
mint a bunda, úgy aludtam.
Kora reggel ébresztett:
"Nézzünk körül, te gyerek!"
Kalapot és mellényt vettünk,
csizmát húztunk, útra keltünk.
Álmos voltam nagyon ám,
kérdeztem is nagyapám:
"Miért keltünk oly korán?"
Apó kacsint, rám nevet:
"Ilyenek a gyerekek!
Eljönnek a városból,
s nem látnak az álomtól!"

"Nézz körül, és meglátod
a tanyán a sok állatot!
Ilyenkor már éberek,
s bizony nagyon éhesek!
Adjunk nekik reggelit,
hogy kibírják napestig!"
Nem voltam rest hozzáfogni,
nagyapóval munkálkodni.
Ellátni kedvenc lovait,
becézgetni bárányait..
Munka után jött a móka,
lóra ülni betyár módra!

Bejárni a szép vidéket,
erdőt, mezőt, szántóföldet.
Este apó tüzet gyújtott,
tábortűznél mesét mondott.
Varázslatos mesék voltak,
úgy éreztem, rólam szólnak.
Apóval a nyár kaland volt,
végül mégis lóra pakolt.
Kalapom fejembe nyomta:
"Menj az iskolába!" mondta.
"Esztendőre újra várlak,
kell a legény a tanyának!"

Búcsút intettem az apónak,
mosolyával útravalónak.
"Visszatérek!" Megígértem,
s jó lovamra penderültem.