A megkopott plüssfóka

A megkopott plüssfóka.

Bori már nagylány, iskolába jár.

Kedvenc plüssfókája megkopott ma már.             

Bundája hiányos, fénytelen,

bajusza megfakult hirtelen.

Vékony cérnán lóg apró gomb szeme,

kalandos volt a plüssfóka élete.

Bori már nagylány, megkomolyodott,

apró játékairól sorra lemondott.

S hogy ne legyen a szobájában

éjjel – nappal rumli,

elkezdte a játékait

egy zsákba bepakolni.

Bori dolgozott serényen,

csak teltek a zsákok,

egymás után jöttek sorra

a megunt játékok.

Bekerült az egérbábú

hisz csomós már a bajsza,

az összefirkált szivacslabda,

a sok építőkocka.

Bori pakolt, pakolt egyre,

senkinek nem volt kegyelme.

A szobában csuda rend lett,

s ekkor Borinak felrémlett:

„Van valami a párnámon,

Azt is gyorsan kidobálom!”

Ránézett a plüssfókára,

Ő meg vissza a nagylányra.

Gomb szeme bár cérnán lógott,

szívszaggatva felsóhajtott:

„Tudom, hogy már öreg vagyok,

testem kopott, agyonmosott.

De tudd, míg fejed reám hajtod,

nem hagy el a gyermekkorod!

Vígasztallak, hogy ha baj van,

megölelgethetsz álmodban!”

Bori már nagylány, de mégis gyerek,

s az álmait egy gyermek nem tagadja meg.

Szorosan ölelte hát magához a fókát,

a ma kissé kopott, kifakult pufókát.

Magasra emelte , és a fülébe súgta:

Mindig velem maradsz te kis pufók fóka!