Hömpölygő és Gomolygó

Hömpölygő és Gomolygó.

Hömpölygő és Gomolygó történetét a csillagoktól hallottam. Attól a két csibész, ám jószándékú csillagkópétól, akik nagyon szerették a Földet. Minden szabadidejüket kedvenc felhőjükön töltötték, ahol naphosszat üldögéltek csillaglábukat lógatva. Innen figyelték a Földet, és ha szükségét érezték, időnként be is avatkoztak a Földön élő emberek és állatok életébe. 

Hömpölygő apró patakocskaként csörgedezett egy hegyvidéki faluban. Az év nagy részében csendesen folydogált. Megitatta a szomjazó erdei vadakat, lakóhelyül szolgált az apró vízi állatoknak, és friss vízzel látta el a falu népét. Ebben a kis patakban lakott Csillám, az apró halacska. Csillám szerette a patakot, annak tiszta, friss vizét és szelíd áramlatait. Boldogan lubickolt naphosszat az élelemmel teli, és biztonságos otthont adó patakban.  Igazán semmire sem volt gondja. Így volt ez egészen addig a napig, amíg hatalmas eső nem kerekedett. Napokig tartó, zuhogó, vad eső zúdult a vidékre.

Az özönvíz okozója, nem volt más, mint Gomolygó, aki a legmorcosabb és legvadabb felhők egyike volt. Felhőtársai is inkább elkerülték. Ezen a reggelen még a közös játékokból is kihagyták a kiszámíthatatlan és szeszélyes Gomolygót. aki ettől éktelen haragra gerjedt. és dühében hatalmas esőt küldött a Földre.  

Hömpölygő, a csendes kis patak, a sok esővíztől áradni kezdett. Nőtt, nőtt megállíthatatlanul, még a medréből is kiugrott. Megfékezhetetlenül vándorolt a hegyvidéki falu házai között, és még az erdőbe is bemerészkedett A patakban élő állatoknak menekülniük kellett. Sodorta őket a mindent elsöprő ár, fáradtak és kimerültek voltak. Azon igyekeztek, hogy biztonságos menedéket találjanak. Csillám, az apró  halacska otthona is odaveszett a nagy áradásban. Úszott, amilyen gyorsan csak apró uszonyaival tudott, de az ár erősebbnek bizonyult nála. Úgy érezte, minden ereje odalett, amikor fennakadt egy ringatózó hínárban. A hínár egy pillanat alatt, egy biztonságos víz alatti barlangba vezette Csillámot. Az apró halacska megmenekült ugyan, de végtelenül szomorú volt, amiért elvesztette kedves és szeretett otthonát.

Ám Gomolygó a felhő, még napok múlva is rettentő haragos volt, ezért szüntelenül zúdította a sok esőt a vidékre. Hömpölygő pedig egyre csak áradt, és áradt. Szeszélyesen és kiszámíthatatlanul verekedte át magát minden akadályon. Az erdei állatok megriadtak, ijedten menekültek, az emberek pedig házaikba húzódtak. A fákon élő madarak látták, milyen nagy baj történik a kis patakkal. Bár az ő tollukat és szárnyukat nem érte el a víz, és otthonaik biztonságban voltak a fák ágai között, tudták, hogy tenniük kell valamit a többiek érdekében.

A madarak felkeresték hát erdei tanítójukat, a szajkót, akit a legbölcsebbnek tartottak mindannyiuk között. Arra kérték, találjon ki valamit, hogy Hömpölygő visszakerülhessen a saját medrébe, és az élet a megszokott, nyugodt módján folyhasson tovább a vidéken. A szajkó, miután meghallgatta őket, gondolkodóba esett. Csőrét csattogtatta, tollait borzolta, majd szárnyait emelgette. Végül mozdulatlanná vált, és csőrét megköszörülte. A többiek ebből tudták, hogy a szajkó rájött a megoldásra.

-                      Kedves szajkó, mondd hát gyorsan! Mit kell tennünk, hogy Hömpölygő visszakerülhessen a medrébe? – türelmetlenkedtek a madarak.

-                   A megoldás itt van a fejemben! – mondta jelentőségteljesen a szajkó – Mivel a dolog igen komoly, ezért úgy döntöttem, hogy magam járok utána. Felkeresem Gomolygót a szeszélyes felhőt, aki mindennek a bajnak az okozója. Okos érvemmel meggyőzőm, hogy ne dühöngjön tovább, csendesedjen el, hiszen mindenkinek ez az érdeke.

Ám többet nem árult el a kíváncsi madaraknak, hanem azon nyomban szárnyra kelt és útnak eredt. Repült, repült egyre magasabbra, egészen fel, a fellegekig. Ott aztán addig kutakodott, amíg meg nem találta a felhőt, aki még mindig tombolt és dühöngött csalódottságában. A szajkó odarepült, és így szólt hozzá:

-                      Mondd csak Gomolygó, miért tombolsz ilyen mértéktelenül? Nem látod mekkora bajt okozol a Földön?

-                      Nem látom, és nem is bánom! – dörögte hangosan a felhő – Ha nekem rossz, legyen mindenkinek az! Különben is, miért zavarsz engem? Miért szólsz hozzám egyáltalán? Látod, velem senki sem játszik, velem senki sem áll szóba! Tűnj el innen te madár!

De a szajkó nem tágított Gomolygó mellől. Egy darabig csak ült mellette csendben, és arra várt, hogy a felhő legalább egy kicsit elcsendesedjen. Akkor így folytatta:

-                         Tudod is te, milyen az, amikor másnak rossz! Te csak a saját bajodra gondolsz! Képzeld, másnak sem egyszerű.

Gomolygót meglepték a madár szavai.  
        –          Miért mondod ezt, te szajkó? Neked biztosan sok barátod van, hiszen te vagy az erdei madarak legokosabbika! Te magad vagy az erdei tanító! – Morfondírozott morcosan, aki hitt is, nem is a madár szavának. De a szajkó így folytatta:

         -         Itt ül egymás mellett két magányos lélek. Egyikünk sem rossz, csak nem értenek meg bennünket a társaink. Engem túl okosnak tartanak, hogy a közelembe jöjjenek, téged pedig túl szeszélyesnek és kiszámíthatatlannak ahhoz, hogy együtt játsszanak veled. Pedig én tudom, hogy a te szívedben is lakozik jóság, csak nem mered megmutatni. Félsz, hogy megbántanak, kinevetnek. Ezért vagy ilyen bárdolatlan, vad és morcos. De azt tudnod kell, ahhoz, hogy mások szeressenek, neked is meg kell tanulni szeretni és elfogadni önmagad!  Ha ez sikerül, meglátod, te is sokkal kedvesebb és szerethetőbb leszel.

Gomolygó szeme felcsillant a szajkó szavai hallatán: - Ez ilyen egyszerű lenne?  - és reménykedve folytatta – azt mondod, ha most elfogadom magam, akkor holnaptól már én is szerethető leszek?

-                Azért ez nem ilyen egyszerű!– mosolygott a szajkó, aki érezte, hogy megtalálta a felhő szívéhez vezető utat. – Ám, ha közösen dolgozunk rajta, biztosan sikerülni fog. Hiszen itt vagyunk mi egymásnak. Ha mi több időt töltünk együtt, és a társaink látják, hogy jól érezzük magunkat, meglásd, ők is csatlakozni fognak hozzánk.

-                 Remek ötlet! – mondta Gomolygó, és már kezdte megérteni, miért tartják a szajkót olyan okos madárnak. Dühe csillapodni kezdett, és a Földön az eső egyre csendesedett. A szajkó és a felhő addig beszélgettek, míg Gomolygó teljesen megnyugodott, az eső elállt, és idő múltán Hömpölygő is visszatalált saját, kedves medrébe. Az áradás elmúlt, az állatok visszaköltöztek eredeti lakóhelyükre, az emberek is kimerészkedtek otthonaikból. Csillám is nagyon boldog volt, amikor végre visszaúszhatott kedves otthonába. Apró, fényes testét és csillogó uszonyait a szajkó is látta odafentről, aki boldogan mutatta Gomolygónak a boldogan ficánkoló halacskát.

-               Látod, ő az első, akinek boldogságot hoztál az életébe! Nézd, milyen boldogan ficánkol a lecsendesült Hömpölygő áramlataival! Ugye, hogy nem is olyan nehéz másokat boldoggá tenni?

-                     Igazad van szajkó! – nevetett Gomolygó – te valóban okos madár vagy!  Olyan madár, aki nemcsak okos, de jó barát is! Ugye máskor is meglátogatsz?

-                   Mindig itt leszek, ha szükséged lesz rám! – ígérte a szajkó, de most megyek, és megkérem az erdei madarakat, hogy fogócskázzanak velem! Te pedig keresd meg társaid, és tölts el egy kis időt velük békésen! És ha újra dühbe gurulnál, csak hívj, és én itt leszek! Nem kell több özönvíz, elég a Földnek az enyhet adó, csendes eső, amiért hidd el mindenki hálás lesz. 

Így is lett. A csillagkópék mesélték, hogy azóta sokat látják együtt Gomolygót és a szajkót,  ahogy a madár a felhő ölén üldögél. Jókedvűen kémlelik a szelíden csörgedező Hömpölygőt és a boldogan ficánkoló Csillámot, akik eszükbe juttatják barátságuk első pillanatait.