Az ezerszínű erdő

Az ezerszínű erdő.

Zsivány nagyon szerette a kora reggeli sétákat. Ilyenkor még nem özönlöttek  ki az emberek az utcára, nem pöfögött a sok autó sem az utakon. Valójában csak néhány gazdit sétáltató kutyával találkozott a tér felé menet, akik ügyet sem vetettek rá, csak boldogan szaglászták a friss harmatos füvet, és a benne rejlő üzeneteket  igyekeztek megfejteni. Ugyan, ki foglalkozik kora reggel egy magányosan sétálgató macskával? Igazán senki.

Így hát Zsivány háboríthatatlanul róhatta útját. Élvezte a természet kedves zaját, a lombok barátságos suhogását, a bogarak nyüzsgését, a madarak hangos csivitelését. Különösen a kis kékcinkéért volt oda, aki nemcsak szép volt, de bájosan kedves is. Reggelente, amikor Zsivány sétálni indult, gyakran összetalálkozott a kismadárral. Elcsevegtek a parkban történtekről, és néha együtt sétáltak tovább, egészen a lakótelep határáig. Illetve Zsivány csak sétált, a kiscinke a válla felett repült. Így történt ez a mai harmatos reggelen is.

A madár izgatottan üdvözölte Zsiványt, aki azonnal észrevette , hogy valami különleges történt barátjával. Nem is kellett sokáig várnia, hogy megtudja, miért olyan lelkes a kiscinke.

„Képzeld Zsivány, álomszépet láttam! Alig vártam, hogy lássalak, és elmondhassam neked is!”- zsizsegett a madárka.

„De hát miről beszélsz? Mi lehet itt olyan álomszép?”  Zsivány nagyon kíváncsi lett.

El sem tudta képzelni, mi lehet a környéken olyan varázslatos,  amiről ő ne tudna. Szinte teljesen kizártnak tartotta, hogy a kiscinke újdonsággal rukkol elő, de azért megkérdezte:

„Azért elárulod mi az?”

A kiscinke olyan izgatott volt, hogy szinte csak dadogott: „Az, az ezer, az ezerszínű erdő!”

Zsivány még sosem hallott az ezerszínű erdőről. Nem is értette. Itt biztosan valami félreértés lesz. Ha létezne ezerszínű erdő, akkor Eszes már biztosan mesélt volna róla. Hiszen ő olyan öreg és bölcs. Nincs olyan ezen a környéken, amiről ő ne tudna. Ám a  madár olyan kitartó volt, hogy végül útnak indultak az erdő felé.

Talán fél mérföldnyit mehettek, amikor a lakótelep határánál átkeltek a margarétás tisztáson, és egy csodálatosan zöld erdőbe értek. A fák barátságosan fogadták az új jövevényeket. Suttogtak – susogtak jókedvűen, időnként apró szellő libbentette meg az erdei fák leveleit.

„Látod? Ugye te is látod, Zsivány? Nézz csak körül, ez itt az ezerszínű erdő! Ugye milyen lenyűgöző?” – kérdezte a cinke.

Zsivány teljesen zavarban volt. Azt sem tudta, mit feleljen. Szépnek ugyan szép, sőt olyan különlegesen zöld, de azért ezerszínűnek mégsem látta.

„Hát ööö, nem is tudom…” – nem akarta megbántani a kiscinkét, de azt sem szerette volna, ha az a bolondját járatja vele. – „Nekem olyan...zöld! És talán még barna, meg olyan sárgás.”

A kiscinke nem volt meglepve a választól. Nem volt csalódott, és nem is gurult dühbe Zsivány ostobának tűnő válaszától. Tudta, hogy ahhoz, hogy meggyőzze a cirmost, segítségre lesz szüksége. Odarepült a legközelebbi bokorhoz és megkérdezte tőle:

„Mondd csak kedves bokor, te milyen színű vagy?”

A bokor elmosolyodott, picit meglengette a cinke farktollát, majd így szólt: „De hát tudod, nekem mélyzöld színem van!” 

A kiscinke a fa tövében lévő zöld növényhez röppent, és őt is megkérdezte :”Hát neked milyen színed van?”

„Nekem mohazöld, de ezt tudhatnád!” – mondta zsörtölődve és tovább nem is törődött a madárral. De a kiscinke nem adta fel. Bokorról bokorra, fáról, fára repült és mindenkit megkérdezett:

„És neked, és neked mi az igazi színed?”

Az erdő növényei mind örömmel válaszoltak.

„Én aranysárga vagyok! – mondta egyikük, és büszkén kihúzta magát. A mellette álló apró termetű fácska, azonnal rákontrázott: „Az semmi! Én bíborvörös vagyok!

Még a fenyők között sem volt egyetértés. Mindegyik másszínűnek vallotta magát. Volt közöttük ezüstzöld, fenyőzöld, haragoszöld. Egészen közel cseperedtek az aranyszínű tölgyhöz. A lilaakác kedvesen üdvözölte Zsiványt, aki akkorra már lassan a szivárvány minden színét felfedezni vélte. Látott már bordó színű vérmogyoróbokrot, vöröslevelű japán borbolyát, sárga – tarka levelű magyalt, és még megannyi csodás színt!

Száját tátva bandukolt a szépséges erdőben, amikor hirtelen halk nevetést hallott, és valami finoman megcsípte a lábát.

„Én csalánzöld vagyok! Engem jobb, ha elkerülsz, mert megcsíplek!” – csipkelődött kedvesen a csalán, majd utat adott az erdei vándoroknak.  

„Érzed ezt az illatot?” – kérdezte a cinke – „Nézd csak ott! Az a nagy bokor! Ő a zsálya, és a színe zsályazöld!”

Zsivány már meg sem lepődött csak átadta magát a lenyűgöző látványnak. Sötétedésig válogatták az erdő ezer színét, de még akkor sem jutottak a végére.

„Most már haza kell mennünk!” – mondta szomorúan a kiscinke. „Ugye, most már elhiszed, hogy létezik az ezerszínű erdő?”

Zsivány kissé elszégyellte magát, mert nem hitt barátja szavában. Hazafelé arra gondolt, hogy ezután sokkal figyelmesebb lesz, hogy ő is meglássa az élet szépséges színeit. Eddig csak barnát, sárgát és zöldet látott, miközben az erdő, és az egész életünk ezerszínben játszik.