A varázsbringa

A varázsbringa.

A garázsban a lomok között, állt egy régi bringa,

úgy tűnt, hogy már nem használta senki évek óta.

Ütött – kopott, kissé rozsdás, ferde a kormánya,

látszott, hogy a kerékpárnak rég nincsen gazdája.

Odaléptem, a fejemben egy gondolat fészkelt,

nem értettem miért őrzik még, akár egy kincset.

Öreg, rozsdás, kopott, nem is ér már semmit,

sejtettem, hogy körülötte mesés titok kering.

Gondoltam, hogy kipróbálom, úgysem látja senki,

jó móka a bringával egy nagy kört letekerni.

Volt rajta egy régi duda, vicces volt a hangja,

félre ugrik gyorsan onnan, ki a hangját hallja.

Felültem, és elindultam, először csak lassan,

aztán pedig kis idővel egyre tempósabban.

Füles kutyám is elkísért csaholva futtában,

olyan gyorsan tekertem, nem bírta a lábam.

Egyszer aztán hirtelen, egy vaskapuhoz értünk,

Kinyitotta a szárnyait, hívott, hogy belépjünk.

Óriási nagy kapu volt, szivárvány színekkel,

titokzatos világba vitt, hol ritkán jár az ember.

Csoda hely volt ez a világ, meg is volt a titka,

az utat, mi ide vezet, csak a bringa tudta.

Nem volt bánat, szomorúság ezen a vidéken,

itt mosoly és boldog kacaj uralkodik régen.

Nincs itt semmi búbánat vagy régi rossz emlékek,

csupán üde emlékfoltok, mit színez az élet.

Aki itt jár, elfelejti mind haragját, búját,

amit magával visz innen, maga a boldogság.

Megragadtam én is egy kedves emléket,

mi apámról szólt, és ez megigézett.

Belekapaszkodtam, magammal ragadtam,

jól el is rejtettem egy boldogság kupacban.

Kócos kisgyermekként láttam magam újra,

nevetve szálltam apámmal hajóra.

A vitorlát felhúztuk, ha kedvezett a szél,

kedves emlékem ez, s most újra éltem én.

Értettem már, miért olyan nagy kincs ez a bringa,

Hiszen tudja, merre vezet a boldogság útja.

Ütött - kopott, rozsdás, de tudja küldetését,

melegséggel tölti el az emberek szívét.