Zsivány és a hegedű titka

Zsivány és a hegedű titka.

Zsivány, a környék legbátrabb, legkalandvágyóbb és legkíváncsibb kismacskája egy napon arra ébredt, hogy odakinn esik az eső, és süvít a szél. Nem is esik, hanem szakad, méghozzá rendületlenül. A szél csak úgy reptette a fáról hulló őszi faleveleket, és dühösen csapkodta a résnyire nyitva hagyott ablakot. Zsivány általában szerette az esőt, nem úgy, mint a környék többi macskája. Élvezte a pocsolyában ugrálást, elkapni a frissen hulló esőcseppeket, és különösen rajongott az esőt követő csodás szivárványért.

Ám ezen a reggelen olyan haragosra fordult az időjárás, hogy még Zsiványnak is veszélyes lett volna az utcára menni. S bár a környék legbátrabb, és legkalandvágyóbb cicája volt, azért a felesleges veszélyt igyekezett elkerülni. Ezt még Eszestől, legkedvesebb nagypapájától tanulta, akinek mindig igyekezett megfogadni a tanácsait, és ez még sohasem tűnt hiábavalónak. Így hát ma is emlékeztette magát nagyapja intelmére, és - bár nagyon szerette volna – mégsem hagyta el az otthonát.

-           Mihez kezdjek most? - szomorkodott - Olyan unalmas egyedül a házban. Nincs kivel játszanom sem, hiszen még Cseles a legjobb barátom is elutazott a hétvégére. Ki kell találnom valamit!

S ahogy így töprengett magában, egyszerre valami szokatlan hangra lett figyelmes. Mivel kíváncsi kis macska volt, el is indult, hogy felkutassa a különös hang forrását. A résnyire hagyott ablakhoz lopakodott. A szél egy kissé elcsendesedett, s most éppen nem csapkodta teljes erejével, ezért néhány pillanatra láthatta, hogy a szemben lévő ház ablakában egy fiú áll egy hegedűvel a kezében, és csodálatos hangokat csal ki belőle. Zsiványt teljesen megigézte a muzsika hangja.

-           Milyen szépen szól!  Biztosan én is meg tudom tanulni! – gondolta – Nem lehet olyan nehéz, hiszen csak egy botot kell ezen a fura szerkezeten fel és le húzogatni.

Zsivány akkor még nem tudta, hiszen honnan is tudhatta volna, hogy a botot vonónak nevezik, amely akár egy varázspálca, úgy csalogatja elő a szebbnél szebb hangokat a furcsa alakú fadobozból, a hegedűből.

-           Megyek, és szerzek egyet magamnak! – határozta el. Azzal fellopakodott a padlásra, és keresni, kutatni kezdett a hegedű után. Biztos volt benne, hogy látott már ilyet, csak akkor még nem tudta, hogy mire való ez a különös szerkezet. Zsivány egész nap a padláson keresgélt, és már majdnem feladta, amikor késő délután rábukkant egy fekete tokra, abban pedig egy régi, ütött - kopott hegedűre. S képzeljétek, volt abban a fekete tokban, egy vonó is Zsivány legnagyobb örömére. Boldogan a mancsai közé kapta, és játszani kezdett. Azaz, khmmmm, csak megpróbált játszani. Igazából csak mindenféle hamis hangokat sikerült előcsalogatnia. Hiába tolta, vonta, tuszakolta azt a vonót, a hangszer csak nem akart engedelmeskedni.  A hegedű sírt, rítt, panaszkodott és hisztizett, de muzsikálni egyáltalán nem akart. Zsivány dühbe gurult, és mérgében eldobta a hegedűt. Az pedig nagyot koppant a poros fapadlón. Ahogy a hangszer földet ért, egy aprócska kisegér bújt ki a hegedű belsejéből dühösen.

-           Te ébresztettél fel? És mindezt, ezért a cincogásért? Nem is cincogás ez, inkább mennydörgés, ropogás! Ennél egy egér százszor szebben cincog! Hiszen te nem is tudsz hegedülni! – dohogott a kis bajszos – Majd én megmutatom neked, milyen az igazi hegedűszó!

Azzal elővette saját aprócska, mini hegedűjét és játszani kezdett. Zsivány ámulattal hallgatta. A kisegér csodaszépen hegedült. Olyan szépen, hogy Zsiványnak még a könnye is kicsordult a földöntúlian szép zene hallatán.

-           Játssz még, kérlek! – kérte az egérkét. Ő pedig játszott és játszott, amíg csak be nem esteledett. Akkor így szólt:

-           Fáradt vagyok. Most lefekszem. Ha kedved úgy tartja, holnap keress fel újra.

Azzal mindketten aludni tértek. Másnap reggel már Zsivány hasára sütött a nap, amikor felébredt. Odakint kellemes idő volt. Nyoma sem maradt az esőnek, és a szél sem fújt már. A cica ennek máskor nagyon örült volna, de ma reggel csak a kisegér és a csodálatos hegedűszó járt a fejében. Reggeli után, azon nyomban iramodott fel a padlásra újdonsült barátjához.

-           Áruld el nekem, mi a titkod?  - kérdezte kíváncsian – Te olyan szépen muzsikálsz!  Én csak fura, és hamis hangokat tudok előcsalni a hegedűmből. Pedig, hidd el, minden erőmet beleadom.

-           Talán éppen ez a baj – válaszolta bölcsen a kisegér – a hangszerekkel nem lehet erővel bánni. Szeretettel kell a mancsodba venni, és nagyon finoman kell bánni velük. Meglátod, ha elég kedves vagy hozzá, csodás hangokat fogsz tudni előcsalogatni a hegedűdből. Inkább próbáld szívből, mint erőből.

A cica hitte is, meg nem is, amit a kisegér mondott, de miután nem volt más ötlete, úgy gondolta, egy próbát megér. Mancsai közé vette a hegedűt, majd finoman, óvatosan játszani kezdett. A hegedű egy darabig még makacskodott ugyan, ám végül megérezte Zsivány odaadó figyelmét és gondoskodását. A hangszerből gyönyörű hangok bújtak elő, és a cica érezte, ahogy átöleli őt a muzsika ereje.

Napestig játszott. És játszott másnap, és játszott harmadnap is. Mindennap felosont egy kicsit a padlásra, hogy felkeresse barátját és tanítóját, az apró kis egeret, aki már egyáltalán nem volt dühös, ha a cica néhanapján felébresztette mély álmából.

Zsivány továbbra is nagyon szerette az esőt, de már a hegedűszót is. Ettől kezdve, ha esett, a cica kiállt a kisegérrel a tetőre. Ott játszani kezdtek kedves hangszerükön, a lehulló esőcseppek pedig csengő hangjukkal kísérték őket. Ha az idő szomorú volt, ők vidám dalokat játszottak, hogy felvidítsák. Ha pedig jóra fordult az időjárás, együtt ugráltak az eső után a hűvös pocsolyákban, és kergették vidáman a ficánkoló nap lágy sugarait.