Csillagkópék és a bánatos fiú

Csillagkópék és a bánatos fiú.

Csengő és Bongó a két apró csillagcsemete szívesen töltötte idejét egy bárányfelhőn ülve. Hosszú, vékony csillaglábukat lóbálták gondtalan, és naphosszat a Földön élő embereket figyelték. Az emberek érdekesnek tűntek, hiszen nem voltak olyan tökéletesek, mint az égen a csillagok. Akadt köztük mindenféle: kövér és sovány, harsány és félénk, kedves és otromba. Ráadásul a Földön mindig történik valami figyelemre méltó.

Egy napon, amikor szokásukhoz híven a Földet kémlelték, egy göndör fürtös, fitos orrú kisfiúra lettek figyelmesek. A kisfiú – akit orra miatt, csak Piszének hívtak – szomorúan üldögélt a nagy folyó partján. A kéklő vizet bámulta, és kavicsokat dobált a hullámok közé. Magányosnak tűnt, ezt még a csillagkópék is látták odafentről.

• Repüljünk le hozzá! Olyan bánatosnak tűnik! – kérte Csengő, de Bongó hallani sem akart az egészről. – Tudod, hogy nappal nem mehetünk le a Földre! Ha engedetlenek leszünk, büntetést kapunk. Én pedig már nem szeretnék több büntetést kapni. 

Ám Csengő addig kérlelte Bongót, amíg a csillagfiú be nem adta a derekát. Lerepültek a nagy folyóhoz és Pisze vállára telepedtek. A fiúcska először nagyon meglepődött, de azután felülkerekedett benne a kíváncsiság.

• Tündöklő kiscsillagok, hogy kerültök ide? És miért éppen az én vállamra ültetek? Repüljetek csak tovább! - majd szerényen így folytatta: - Engem senki nem szokott észrevenni.  Én csak egy jelentéktelen kisfiú vagyok. A folyó túlpartján megtaláljátok a többieket, akik sokkal érdekesebbek és ügyesebbek nálam. Ott történnek az izgalmas dolgok.

 A csillagkópék azonban nem tágítottak Pisze mellől. – Mi rád vagyunk kíváncsiak! És különben is fentről, a magas égboltról is látszott, milyen szomorú vagy. Azért jöttünk, hogy jobb kedvre derítsünk. Biztosan van valami, amiben te is ügyes vagy! Taníts nekünk olyan földi játékot, amit mi is megtaníthatunk a többi csillagkópénak!

Piszének először semmi ötlete nem volt, de aztán eszébe jutott, hogy mennyire szeret kacsázni a folyón. Fel is ajánlotta Csengőnek és Bongónak, hogy megtanítja őket a játékra. Ők azonban értetlenül meredtek a kisfiúra: - Kacsázni??? Hápognunk kell? Vagy csapkodjunk a szárnyainkkal? Milyen fura játék ez! Ám a fiúcska csak nevetett, ahogy a csillagokat hallgatta. – Dehogy, kell hápogni! Sem szárnyakat csapkodni!  - és elmesélte nekik, hogy a kacsázás az, amikor kavicsokat dobálnak a folyóba. A játékot az nyeri, akinek legtöbbször pattan meg a vízen a kavicsa, mielőtt végleg elmerül a folyóban.

• Ó, ez roppant egyszerű! – mondta Bongó, és elhajította az első keze ügyébe kerülő kavicsot a folyó partjáról.

A kavics azonban nem pattant meg a vízen, hanem azon nyomban elmerült. És elmerült másodszor, és elmerült harmadszor is. Csengő csak nevetett Bongón, és megkérte Piszét, árulja el, mi a játék titka. A fiú boldogan mutatta meg a kacsázás rejtélyeit, hiszen tőle még sosem kért senki segítséget, vagy tanácsot, az pedig teljesen elképzelhetetlen volt a számára, hogy egyszer ő tanítson valakit.

Alkonyatra a csillagkópék elsajátították a kavics dobálás fortélyait, és hangos kacajjal reptették a folyóparti kavicsokat. Olyan hangosan hahotáztak, hogy még a túlparton játszó fiúk is felfigyeltek rájuk, és irigykedve nézték Piszét, aki különös játszótársaival olyan gondtalanul jól érezte magát.

Amikor a nap nyugodni tért, és a Hold kerekedni kezdett, a csillagkópék is tudták, hogy itt az ideje a hazatérésnek. Ha sötétben érnének haza, mindenki megtudná hol jártak. Annak pedig nem szabad kiderülnie. Igazán nem szerettek volna több büntetést. De abban biztosak voltak, hogy megtalálják a módját, hogy visszatérjenek a Földre.

Pisze boldogan tekintett fel a csillagfényes égre.

- Ez egy csodálatos nap volt! - gondolta magában, és csendesen elmosolyodott. Visszavárta barátait, a csillagkópékat.