Répaorr

Répaorr.

Jégvirág az ablakomon, belül csupa pára,
letöröltem két kezemmel, hadd lássak a tájra.
Hó takarja be az utcát, a tetőkön jégcsap,
senki nem jár kint az utcán, a hideg szél süvölt csak.

Egyszer aztán hirtelen a kerítés tövében,
egy pillanat erejéig, mozgást látni véltem.
Kíváncsian kukucskáltam, vajon mi történik?
Aki kint van a hidegben, talán nem is fázik?

Fehér hóban meg is csillant két fekete gombszem,
s alattuk egy répasárga, hosszú, hegyes orr leng.
Tökfödője, nagy kalapja, sál leng a nyakában,
seprűt tart erős kezében, s álldogál magában.

Jókedvűen mosolyog, fülig ér a szája,
amikor egy kis nyulacska ugrik a hasára.
Elfáradt az apró nyuszi, és pihenni vágyott,
ám a hóemberen kívül, semmit nem talált ott.

Faggatta hát kitartóan: "Miért állsz a hidegben?
Amikor a zord szél süvölt, miért nem vagy melegben?"
A hóember csak mosolygott, őt a hideg élteti,
szereti a szelet, jeget, ám a napot kerüli.

A nyulacska csak nyaggatta: "Legyünk örök barátok"
Ilyen kedves hóembert, még életében nem látott.
"Sajnos azok nem lehetünk - remegett a répaorr - 
 tudod nyuszi, kicsit félek a közelgő tavasztól!"

Szomorú lett tapsifüles, potyogtak a könnyei,
s nézték, hogy a nyuszi könnyét a fehér hó ellepi.
Vigasztalta a hóember az apróka nyulacskát:
"Ne szomorkodj tapsifüles, jön majd más, ki jóbarát!"

"Addig pedig, hogy magányod nem legyen oly nyomasztó,
itt hagyom a répaorrom, finom rágcsálnivaló!
S mikor ismét eljön a tél, hozva havat és jeget
csapd össze a mancsaidat, s újra itt leszek veled!"