Arne anyó könyve

Arne anyó könyve.

Előzmény

Ule már nagylánynak számított, Arne anyó is egyre több mindent bízott rá. Az anyó tudása hatalmas volt, ami a gyógynövények gyűjtését, gondozását és főzetek elkészítését illette. Ule csodálta ezért, és igyekezet mindent megtanulni, amit csak elleshetett. Gyakran volt elégedetlen magával, amikor nem jutott eszébe ez vagy az a recept, nem tudta fejből az összetevők helyes arányát, vagy azt, hogy mennyi ideig kell az üstben fortyognia a hozzávalóknak, hogy a kívánt hatást érje el. Anyó egy idő után végül megelégelte a dolgot, és leült vele beszélgetni.

– Ekkora koromban én sem tudtam ennyi mindent, mint most, és most sem emlékszem mindenre fejből. De van egy könyvem, amiben benne vannak a receptek, hogy ha valamiben bizonytalan vagyok, legyen hol utánanéznem a dolgoknak. Eddig nem mutattam meg neked, meg akartam várni amíg elég nagy és felelősségteljes leszel a használatához.

Ule erre kihúzta magát ültében, mert ezek szerint most jött el az az idő, amikor már elég nagy és felelősségteljes. Ez büszkévé tette. Anyó felkelt, és elindult kifelé a házból, Ule pedig követte. A kék ajtóhoz mentek, és beléptek a herbalista műhelybe. A lány erősen törte a fejét, hogy hol látott ő könyvet a kis kamrában, de nem emlékezett ilyesmire, pedig az évek folyamán már a kamra minden zegét-zugát megismerte, főleg takarítás közben.

Anyó odalépett az asztalhoz, amin a gyógynövényeket szokták válogatni és darabolni, őrölni, és felnyúlt felette a levegőbe. Természetes mozdulattal tette ezt, mintha csak a mézesbödönt akarná levenni a polcról a konyhában. De ott nem volt polc, csak a fal. Ule meglepetten nyikkant egyet, amikor anyó keze csuklóból eltűnt, majd újra előkerül, és ekkor már egy könyvet tartott a kezében.

– Tessék, megnézheted – adta anyó Ule kezébe a vaskos kötetet.

Ule kézbe vette a könyvet, és leült vele egy kis zsámolyra. Aznap aztán már el se mozdult onnan egészen vacsoráig. Anyó nem zaklatta, megértette, hogy a nevelt lányát magával ragadta a holmi varázsa. A lány kicsit kábán, egészen szótlanul ült a vacsoránál. Fáradt volt és álmos, a feje pedig zsongott a sok új tudástól, amit ma megismerhetett. Persze már tudta, hogy nem fog mindre emlékezni holnap, vagy holnapután, de nem is kell, mert ott van a könyv azon a láthatatlan polcon.

Másnap nem ért rá nap közben a könyvet tanulmányozni, mert le kellett szűrni az előző napokban beáztatott növényeket, és ez mindig elég nagy maszattal járt, tehát utána még ki is kellett takarítani. Már jócskán közeledett a vacsoraidő, mire mindennel végeztek.

– Anyó, én még olvasgatnék egy kicsit vacsoráig – szólalt meg Ule, amikor Arne elindult kifelé a műhelyből vacsorát készíteni.

– Rendben. – bólintott Anyó, és magára hagyta a könyvvel.

Ule igyekzett megtalálni azt az helyet, ahol előző nap abbahagyta az olvasást, de amikor kinyitotta a könyvet megakadt a szeme az első oldalon. A könyv nagy részében nem volt írás, csak növények képei, és rajzos útmutatók. De az első oldalon jó pár sornyi cirkalmas betű sorakozott.

Ule – a többi falubeli gyerektől eltérően – tudott valamennyire olvasni, erre is Arne anyó tanította meg. Nekiállt hát kibetűzni az írást.

Kedves Árnika!

Fogadd el tőlem ezt az ajándékot kérlek. Minden tudásom benne van a gyógynövényeket illetően. Használd bölcsen és óvatosan, mindig mások javára! Emlékezz rám jó szívvel!

Nestor

Amikor UIe az aláíráshoz ért, olyat huppant ültében, mint akit megcsípett valami. Már megint ez a Nestor! Ki lehet ő, és hol van most? Azt persze tudta az illetőről, hogy tündér, és hogy annak idején megmentette Arnikát és az édesanyját attól, hogy hontalanná váljanak. Seia és Nestor együtt ültek egy fogadóban, és ott találkoztak Arnikával. De Seia azóta is jelen van Arne anyó életében, míg Nestornak nyoma sincs. Miért? A tündérek nem öregszenek, ezt Ule jól tudta, tehát ez nem lehet az ok.  

Úgy döntött, hogy kérdezni fog. Becsukta a könyvet, és visszarakta a polcra, hogy ott lapuljon tovább láthatatlanul, majd elballagott vacsorázni. Aztán valahogy nem jöttek a szájára a szavak. Megette a vacsoráját, és elment aludni anélkül, hogy feltette volna azokat a kérdéseket, melyek majd kifúrták az oldalát. Másnap azzal az elhatározással ült oda a reggelihez, hogy most már tényleg kérdezni fog. De ekkor sem sikerült megszólalnia. Így ment ez még két napig, és Ule már ekkorra gyanút fogott, hogy varázslat van a dologban. Márpedig, ha így van, akkor Seiát kell elővennie. A tündér meg is érkezett nemsokára, és egy időre kettesben is maradtak.

– Seia, ki az a Nestor? – bukott ki belőle minden előkészítés nélkül a kérdés, és a tündér szegény kilöttyintette a forró teát a lábára a meglepetéstől.

– Hogy jutott megint eszedbe ez a név?

– Anyó megmutatta a nekem a könyvét, amit Nestortól kapott ajándékba.

– Ó, az ajánlás… – csapott a fejéhez Seia. – Erről teljesen elfelejtkeztem!

Ule ettől már a homlokát ráncolta. Egyértelműen volt valami susmus a háttérben. Seia ezek szerint úgy intézte, hogy neki ne jusson eszébe Nestorról kérdezni, és a lány már látta, hogy valóban nem is jutott eszébe az ismeretlen tündér már egy ideje, csak, amikor meglátta az aláírását a könyvben. De ezt sem láthatta volna meg ezek szerint, ha Seiának eszébe jut, hogy ott van.

– Seia?! – nézett a tündérre kérdőn, és a nagyobb hangsúly kedvéért a kezét is csípőre tette.

Ekkor azonban belépett Arne anyó, és a beszélgetésnek vége szakadt. Seia hamar elköszönt, és Ulénak nem volt alkalma többet kérdezni. Ő azonban nem az a csüggedt, csendes lányka volt már, aki annak idején megérkezett anyóhoz. Azóta határozott lett és kíváncsi, így arra a döntésre jutott, hogy saját kezébe veszi az ügyet, és nyomozni kezd.

Amikor legközelebb anyó elindult a szomszéd faluba, hogy meglátogassa egyik ismerősét, Ule egy kis tej és sütemény segítségével magához csalogatott egy manót, és kiadta az utasítást:

– Vigyél el Nestorhoz!