Misu cipője

Misu cipője.

Előzmény

Misu cipője már nem volt az övé. Felesleges lett volna őrizgetnie, mivel már rég kinőtte. Azóta az öccse hordta a cipőt, és most neki is kicsi lett. Nem volt kisebb gyerek a családban, így nem volt kinek továbbadni. De a cipő még jó volt. A családban legenda volt az a cipő éppen emiatt, a többi már rég elkopott, ez meg kiszolgált már két gyereket, akik valljuk be, nem vigyáztak rá túlzottan, és a pásztorkodás amúgy sem egy cipőkímélő foglalkozás. A cipő azonban bírta. Nem volt lukas, nem kopott el a talpa, nem feslettek a varrásai.

– Van egy felesleges cipőnk – szólalt meg Misu, miután az utolsó morzsáig eltüntette az  almás rétest, amivel Ule megkínálta, és maga elé húzta a bogrét a gyógyfüves teájával.

Arne anyó meglepődött. A felesleges, mint szó eléggé ritkán fordult elő a faluban, és főleg nem szokták cipőkkel kapcsolatba hozni.

– Anyó, te többet jársz az utcákon, nem ismersz valakit, akinek szüksége lenne rá? Úgy… ekkora. – Misu a két kezével mutatta mekkora a cipő. – Már én is hordtam, meg az öcsém is, de még mindig teljesen jó. Anya azt mondta, biztosan óriások bőréből varrták, hogy ennyire erős.

Seia ekkor kicsit fészkelődni kezdett a székében, majd megszólalt.

– Hozd el Misu, biztosan találunk neki gazdát.

– Jól van, holnap hozom.

Misu elbúcsúzott, és hazament. Arne anyó kérdően nézett Seiára, aki tovább fészkelődött, majd egy nagyot sóhajtott.

– Misu akkor hordta ezt a cipőt, amikor megmentette Ulét a méhektől. Jutalmul megbűvöltem neki, azért nem vásik el. El is feledkeztem róla. De ha most továbbadja valakinek, akkor le kell venni róla a varázst, nehogy valaki felfedezze – adta meg a tündér a magyarázatot.

Arne megcsóválta a fejét. A tündérek nem fedhették fel a kilétüket a föld lakói előtt, és Seia már azzal is megszegte ezt a szabályt, hogy őket, kettejüket beavatta, a cipő egy újabb kihágás volt. Arne néha elgondolkodott azon, mennyivel jobb lenne, ha a tündérek mindenkinek segíthetnének, és őszintén szólva nem szerette ezt a szabályt. De egyetlen tündér sem szeghette meg ezt mégsem, csak úgy a saját szakállára. Ráadásul a tündérek őszinte népség voltak, nem szerettek, és nem is nagyon tudtak hazudni, ami még bonyolultabbá tette, hogy Seia rendszeresen erre jár, és Misu érdeklődik utána.

– Ha van rá most egy esélyünk, hogy egy gyereknek rendes cipője legyen télre, akkor azt ki kell használnunk – szólalt meg Ule.

– Tudom is, kinek adjuk oda – bólintott Arne anyó. – Igazából akár három gyereknek is odaadhatnánk, csak itt a faluban.

Seia meglepetten kapta fel a fajét. Ő mindig csak Arne házába jött, ami eléggé a falu szélén volt, így nem tudott róla, hogy ekkora a szegénység. Tündérként ezt soha nem kellett megtapasztalnia, és bár tudta, hogy az embereknél több munkába kerül az élelmet és a megélhetésre valót előteremteni, nem gondolta volna, hogy ez nem mindenkinek sikerül. Pedig gondolhatta volna. Ha csak itt körülnéz a házban, már akkor gondolhatta volna, hiszen sem Arne, sem Ule nem bővelkedtek holmikban, és mindig, mindennel takarékoskodtak. Olyan ízt érzett a szájában, mint az ecet, pedig a gyógynövény tea, amit mindhárman kortyolgattak mézzel volt édesítve. Rá kellett jönnie, hogy nem figyelt eléggé. Kicsit haragudott is most magára, amiért ezek a dolgok elkerülték a figyelmét.

– Én most megyek – szólalt meg a tündér. – Akadt egy kis dolgom.

Sem Arne, sem Ule nem tartóztatta, ismerték már annyira Seiát, hogy lássák, valami elhatározásra jutott, és azon nyomban neki is lát a megvalósításának. A tündér a köpönyege csuklyáját a fejére hajtva hamar távozott is.

Ule másnap kicsit csalódott, mert azt hitte, Seia két másik cipővel fog beállítani, de ez nem történt meg. Misu cipője mindenesetre gazdára talált.

Aztán valahogy könnyebb évek következtek a faluban és a környéken. Bár a termés nem lett jobb, a következő télen valamiért senki nem fogyott ki az ennivalóból. A gazdák úgy voltak vele, hogy talán a feleségeik megtanultak jobban takarékoskodni az étellel, az asszonyok meg úgy vélték, hogy mégiscsak jobb lett a termés egy kicsivel, és több került a kamrába, csak rosszul mérték. Egyetlen, kicsit fáradt tündér tudta csak a megoldást. Ő volt az, aki éjjelente egy-egy marék lisztet, babot egyéb élelmet csempészett a kamrákba. Mindig csak annyit, hogy még ne lehessen észrevenni a növekedést. Az élelmet nem varázsolta, hogy ne lehessen felfedezni a turpisságot, hanem saját maga termesztette, ő és pár társa. Kemény munka volt ez egész nyáron, úgy élni, mint a többi földműves, és titokban is tartani a vetést egy sűrű erdő mélyén. Seia nem győzte becsülni ezek után az embereket a munkájukért.

Seiát és a társait csak kertésztündérként emlegették a többiek, félig tréfásan, félig tisztelettel. Seia senkinek nem árulta el az emberek közül, mit is művel, de az volt az érzése, Arne anyó sejti az igazságot. Amikor náluk járt, Arne egyre többet mesélt arról, hogyan is gondozza saját kis veteményes kertjét, milyen nehézségekkel kell megküzdenie, hogy jó legyen a termés. Seia érdeklődve hallgatta a beszámolókat, és sokat tanult belőlük. Ez volt kettejük titkos kis összeesküvése. Arne sosem felejtette el azt is megemlíteni, ha valaki komolyabban megbetegedett a faluban, és így a család megélhetése veszélybe került. Seia ezeknek a családoknak a kamrájában gyakrabban járt ez után.

Misu cipője még öt évig bírta. Mire lekopott új gazdája lábáról, már sokkal kevesebben jártak mezítláb, vagy kopott bocskorban a faluban.