Az öreg fa

Az öreg fa.

Előzmény

Ule felemelt fejjel, határozottan lépegetett a manó nyomában. Feltett szándéka volt, hogy végére jár ennek a rejtélynek. Amikor beléptek a tündérösvényre, akkor sem illetődött már meg, ismerős volt neki a furcsa táj. A manó fürgén szedte apró lábait, és alig egy nótányi idő múlva már meg is állt egy újabb tündérkapunál, amin keresztül ismeretlen vidék tárult a lány szeme elé, egy ligetes, dimbes-dombos táj.

Az még innen, a Mezsgyéről is látszott, hogy odakint erősen fúj a szél, és nem süt a nap. De arra a metsző hidegre, ami kilépés után várta a lányt, nem számított. A manó tovább haladt és Ule kénytelen-kelletlen követte. A határozottsága azonban erősen megcsappant, amikor még az eső is eleredt. Mégsem fordult vissza. Most már nem olyan büszkén lépkedett, inkább összehúzta magán a nagykendőjét (még szerencse, hogy ezt magával hozta), és leszegett fejjel követte a manót. 

A kis lény még sokáig vezette, idekint a zuhogó esőben legalább ötször annyit gyalogoltak, mint a tündérösvényen. Aztán végül feltűnt a távolban valami fényforrás, és a manó odamutatott, majd villámsebesen eliszkolt vissza Árkádiába. Ule utána kiáltott volna, de mire kinyitotta a száját, a vezetője már messze járt. Itt állt egy ismeretlen vidéken, zuhogó esőben, szélviharban. Az egyik fáról mellette recsegve tört le egy ág. A lány összerezzent, majd megindult a fényforrás felé, mely a ligetes vidék szélén, egy sűrű erdő közelében pislákolt.

Ahogy közeledett, a fényforrás közepén meglátott egy alakot. A földön ült mozdulatlanul, két kezét egy előtte álló fára támasztotta, feje előre volt hajtva a két karja közé, így nem láthatta az arcát. Azt viszont hamarosan látni vélte, hogy az alakot körbeölelő fénykupolán belül az eső sem esik, a szél sem fúj. Ule megszaporázta a lépteit. Ha az a valaki, ilyesmire képes, akkor biztosan tündér, és mi tagadás szeretett volna védett helyre kerülni.

A határvonalhoz érve viszont kellemetlen meglepetés érte: nem tudott belépni. Ule bosszús volt, de megértette, hogy a tündér magát védi egy ellenséges világban, a varázs nem ellene született.

– Nestor! – szólalt meg hát, remélve, hogy tényleg azt a valakit látja maga előtt, akihez készült. Szerette volna, ha a hangja határozott, de mi tagadás kicsit sírós és reszketős lett inkább. Ule már nagyon fázott, minden ruhája átázott, a kis topánkájában tocsogott a víz.

A tündér nem reagált. Ule szólította még kétszer, de nem érkezett semmi válasz. A lány egészen kétségbe esett. Lekuporodott a sárba, és dideregve, a szeméből a belecsorgó esőt törölgetve nézte a tündért. Vajon mit csinálhat?

Még jó ideig kellett várnia, mire az alak végre megmozdult, és felemelte a fejét. Azonnal észrevette őt, és egyetlen mozdulattal be is húzta a gömbön belülre.

– Hát te meg ki vagy, és mit keresel itt?

Ule nagyon sok mindent szeretett volna mondani, és főleg kérdezni, de jelenleg úgy vacogott, hogy képtelen volt megszólalni. A fénykupolán belül kellemes meleg volt, ezt érezte, de a vizes ruhái miatt ez rajta nem sokat segített. A talaj is száraz volt itt, a védő varázs tehát régebbi, mint a vihar. Mit lehet csinálni egy fával ilyen sokáig? És ő itt előtte tényleg Nestor? A tündér férfinak látszott, és ha Ule nem lett volna fülig szerelmes Misuba, biztosan rabul ejti a másik földöntúli szépsége, mely mégsem volt idegen számára. Nestorban nem volt semmi tündéres első nézésre, mint Sheában, aki álcázás nélkül azért nem adhatta volna ki magát embernek.

A tündér gyorsan varázslatba kezdett, és Ule ruhái és haja pillanatok alatt megszáradtak. Így már nem fázott, és hamarosan abba bírta hagyni a vacogást.

– Te vagy Nestor? – bukott ki belőle a kérdés azonnal.

– Igen. És te ki vagy?

– Ule vagyok. Arne anyó… Árnika nevelt lánya.

Nestor szeme villant egyet a név hallatán, és közelebb hajolt.

– Valami baj történt? Segítség kell?

– Nem, nincs baj. Már ha az nem baj, hogy itt valami furcsa titok van körülötted. Mért varázsolt el engem Seia, hogy ne emlékezzek rád?

– Mért kellene neked emlékezned rám, amikor még sose találkoztunk?

– Seia mesélt a teáskannáról.

– Óóóó! Seia mindig is túl cserfes volt.

– Mégis mit kell eltitkolni? Miért nem találkoztunk sose? Ha Seia még mindig látogatja Arnet, akkor te mért nem?

– Te meg túl kíváncsi vagy – vágott vissza Nestor, kerülve a konkrét választ.

– Ó, és kitartó is…

– Igen, azt sejtem – bólintott Nestor, és egy apró, bosszús fintor jelent meg az arcán, de egy pillanat alatt tova is tűnt.

A tündér felállt, felsegítette a lányt is, és újabb varázslatba kezdett.

– Gyere, ideje továbbmennünk, az itteni növényeknek is szükségük van az esőre.

Elindultak, és a kupola kísérte az útjukat. A föld ugyan nedves volt a lábuk alatt, de sem az eső, sem a szél nem háborgatta őket, míg visszaértek a tündérkapuig.

– Mit csináltál ott a fánál? – kérdezte közben Ule, mert érezte, hogy az általa feltett „nagy kérdésekre” csak akkor fog választ kapni, ha már letelepedtek valahol.

– Beszélgettem vele.

A lány nem lepődött meg ezen. Amióta a virágok megüzenték neki, hogy Misu bajba került, tudta, hogy a növények sokkal többre képesek, mint azt az emberek gondolják.

– Miért éppen azzal a fával?

– Történt ott a mezőn valami, amiről többet akartam tudni.

– Szóval te is nyomoztál, mint én.

– Tulajdonképpen igen.

Nestor elmosolyodott. Ule ügyesen kihasználta, hogy a szándékaik hasonlóak. A tündér időnként beszélt Sheával, és így értesült a kis család kibővüléséről, még Misuról is tudott. De nem számított egy ilyen látogatásra.

Beléptek a tündérkapun, és rövid séta után letelepedtek egy tisztáson. Nestor leszakított pár, Ule számára ismeretlen gyümölcsöt, és megkínálta velük a lányt. Ule már kicsit türelmetlen volt, de nem akart udvariatlan lenni, és a nagy izgalomban meg is éhezett, így elfogadott egyet, és megkóstolta. Még soha ilyen finomat nem evett. Terveivel ellentétben szótlanul megette az összeset, amit a tündér eléje rakott.

– Ez nagyon finom volt, köszönöm szépen!

– Finom és hasznos. Most már biztosan nem leszel beteg ez után az eléggé meggondolatlan kaland után.

Ule behúzta a nyakát. Igen, ő is belátta már, hogy ez egy roppant kockázatos vállalkozás volt, így, felkészülés nélkül nekivágni a nagyvilágnak. Megfogadta, hogy ezentúl óvatosabb lesz, még ha továbbra is kitart majd a tervei mellett. Talán egy kicsit többet fog majd gondolkodni a lépéseken, mielőtt cselekszik, az sosem árthat.

– Árnika vagy Seia tudja, hogy eljöttél?

Ule csak nemet intett, és most már a fejét is lehorgasztotta.

– Sejtettem.

– Anyónak nem akartam szólni, mert nem tudom, mennyire emlékszik. Seia meg szerintem nem engedett volna el, hanem újra elfeledteti velem ezt az egészet.

– Igen, ez nagyon valószínű – bólintott Nestor komolyan. – Ule, ez az egész nem olyan értelemben titok, hogy gonosz, vagy szégyellnivaló dolog lenne, csak éppen mindenkinek úgy jó, ha nem bolygatjuk a múltat.

– Nekem is?

– Nem. Most, hogy ennyire belegabalyodtál, neked már valószínűleg nem. Még a végén kifúrja az oldaladat a kíváncsiság. De vajon tudsz-e rendesen titkot tartani? Valamivel jobban, mint Seia?

Nestor utolsó mondatán érződött, hogy neheztel egy kicsit a másik tündérre. Ule ekkor elgondolkodott. Vajon ő tud-e titkot tartani? Azt semmiképpen sem akarta, hogy Nestor rá is nehezteljen.

– Ki előtt kellene titkolnom, amit megtudok?

– Olyanok előtt, akik fontosak neked, és akikkel szívesen megosztanál mindent.

– Arne és Misu…

– Igen.

Ule megértette, hogy ez egy nehéz döntés lesz. Misuval már így is nehéz egy csomó minden, hiszen a fiú semmit nem tud a tündérekről. Bizonyos dolgok jobb, ha maradnak a múlt homályában. Ule ugyan fiatal volt, de az ő múltjában is voltak ilyen dolgok. Semmire nem emlékezett a korábbi életéből. Sem arra, hol élt, mielőtt Anyóhoz költözött, és arra sem, hogy kik voltak az igazi szülei. Eleinte azt gondolta, hogy túl kicsi volt ahhoz, hogy emlékezzen, de most már tudja, hogy nem erről van szó. Mégis, valahogy ezzel kapcsolatban nem akaródzik kérdéseket feltennie sem Anyónak, sem Sheának, és most Nestornak sem.

– Mi lenne, ha elgondolkodnál ezen egy kicsit? – szólalt meg Nestor. – Visszakísérlek, hogy ne tűnjön fel Árnikának a távolléted, és öt nap múlva meglátogatlak. Addigra döntsd el, hogy akarod-e hallani, amit még nem tudsz!

– Nestor, te is beszéltél azzal a fával, ott a ligetben. Te akarod tudni azt, amit nem tudsz – pillantott fel Ule a tündérre.

– Nem akarom – rázta meg a fejét a tündér. – Nekem jobb lenne, ha nem tudnám azt, amit most ott megtudtam.

– Akkor miért kérdezted meg?

– Azért, mert a munkámhoz tartozik.

Kötelesség, felelősség. Ule sokat segített Anyónak a ház körül, voltak apróbb kötelességei, de ezek nem jelentettek kellemetlenséget, legfeljebb némi időbe és fáradozásba kerültek. Most a lány megérezte, hogy ez megváltozhat. Ha szóra bírja Nestort, akkor már felelőssége is lesz, nem is kicsi. Tényleg nem tudta, hogy készen áll-e erre.

– Jól van, értem. Haza szeretnék menni, ahogy javasoltad, és átgondolom ezt az egészet – felelte végül határozottan. Elvégre nem is olyan rég ígérte meg saját magának, hogy megfontoltabb lesz.

– Rendben. Gyere, induljunk!

Nestor vezetésével Ule hazaért, még mielőtt Arne anyó visszaérkezett volna a szomszéd faluból. A falu szélén elvált a tündértől, hogy öt nap múlva újra találkozhassanak. De mit fognak tenni majd öt nap múlva?