Az öreg teáskanna

  • 2022.
    nov
  • 23

A méhes kaland után kellemes, dolgos, de izgalmaktól mentes napok következtek. Ule talán egy kicsit többet mosolygott már, és Misu valamivel szórakozottabb volt a szokásosnál, de a falubeliek nem sok mindent vettek észre ebből. Misu továbbra is a nyájat őrizte, Ule Arne anyónak segített: gyógynövényeket gyűjtött, és szárított, főzött, takarított. Esténként aztán a két nő letelepedett a ház előtti kis padra, egy-egy bögre gyógynövény teával a kezében, és élvezték a jól megérdemelt pihenést. Néha Ule olyan hamar végzett, hogy már ott ülhetett a padon, amikor Misu hazafelé hajtotta a jószágokat, és ilyenkor beszélgettek egy kicsit. Máskor viszont olyan sok volt a munka, hogy csak sötétedés után jutott idő a teára, és már kiülni sem volt érdemes, odabenn, a tűzhely mellett üldögélve kortyolgatták el azt. Néha Seia, a tündér is csatlakozott hozzájuk.

– Anyó, mért nem veszel egy új teáskannát? – kérdezte Ule, amikor egyik este felemelte a teáskannát, hogy töltsön mindhármuknak.

– Mért vennék? Nem olyan régi ez… – felelte Anyó, és tőle szokatlan sietséggel belekortyolt a teájába, meg is égette a nyelvét vele.

– Azt látom, hogy nem olyan régi, de tele van sérüléssel. Mi történt vele, leejtetted?

Ule még nem vette észre, hogy anyó viselkedése és hangulata megváltozott.

– Igen. Bár előtte oda is koccant valamihez – válaszolta anyó, és itt már nem lehetett nem észrevenni azt a kicsi ingerült színezetet a hangjában.

Ule inkább nem kérdezte meg, hogy mihez koccant oda, pedig a kérdés már a nyelve hegyén volt. Leült a saját teli bögréjével a helyére, és beszippantotta a menta és kamilla illatot, ami a teából áradt.

– A kanna szép emlék, és addig fogom használni, amíg ki nem lyukad – jelentette ki Anyó hirtelen, mint aki úgy érzi, még tartozik némi magyarázattal.

– Nekem megfelel – felelte gyorsan Ule, mert megérezte, hogy kényes vizekre tévedt.

Seia az általa nemrég hozott magvakra terelte a szót, érdeklődött, hogy szépen kikeltek-e, még adott pár tanácsot a növények neveléséhez, és ezzel elterelődött a szó a kannáról, de Anyó szokatlanul szótlan volt aznap este, és hamar elköszönt, nyugovóra tért.

– Valami rosszat szóltam? – bukott ki a kérdés Uleból, amikor ketten maradtak.

– A kanna valóba emlék, és szép és szomorú pillanatokat is fel tud idézni – felelte Seia – Például azt is, amikor mi ketten megismerkedtünk. Remélem, ez a kellemes emlékek közé tartozik Arne számára.

– Ó, ebben biztos vagyok – mosolyodott el Ule – Elmeséled?

– Szívesen.

Ule töltött mindkettejüknek még egy bögrével, kényelmesen elhelyezkedtek, és Seia belekezdett a történetbe.

– Annak idején Arne jó pár faluval odébb egy vendéglőben dolgozott. Még Árnikának hívták, fiatal volt, és félárva. Felszolgált a vendégeknek, mosogatott, takarított, a vendéglősék rendesen kihasználták. Árnika és az édesanyja hiába dolgoztak keményen, mégis el voltak adósodva, és éppen a vendéglősnek tartoztak, aki már többször megfenyegette őket, hogy elveszi a házukat, ha nem tudnak fizetni. Árnika nem szeretett a fogadóban dolgozni, de nem tehetett mást, ha otthagyja a munkáját, akkor elveszik a házuk, és földönfutók lesznek. A helyzetet nehezítette a vendéglősék fia, aki a szülei jelenlétében mindig szorgos-dolgos legénynek mutatta magát, de amint elkerült az öregek szeme elől, már csak henyélt, és a lányt bosszantotta. Árnika egy ideig tűrte a dolgot, de egyszer elege lett, és amikor a legény megint megzavarta munka közben, jól megszidta. De a legény se hagyta magát, szó szót követett, egyre hangosabbak lettek, rendesen összevesztek, és végül a legény nagyon csúnya, sértő dolgokat mondott Árnikának, aki ekkor fejbe vágta egy teáskannával.

Ule halkan kuncogott ezen, mert eszébe jutott Arne anyó igen visszafogott vallomása az esetről, miszerint a teáskanna „odakoccant valamihez”, mielőtt leesett. Seia is elmosolyodott egy pillanatra, de aztán folytatta a történetet.

– Nem először veszekedtek már ők ketten, de éppen most, amikor Árnika türelme végképp elfogyott a szülők is megjelentek a konyhában, mert meghallották előtte a kiabálást. Árnika pedig, amikor meglátta őket az ajtóban ijedtében leejtette a teáskannát. A szülők valamit sejthettek abból, hogy mi lehet az eset mögött, mert a fiukat elküldték ki az istállóba, Árnikát meg vissza mosogatni. De ő már akkor nem akart itt dolgozni többet, bármi lesz is. Még soha nem ütött meg senkit, és szerette volna, ha ez marad az egyetlen alkalom, amikor ennyire kikelt magából. Így aztán felmondott. A vendéglősék ezen persze igencsak felpaprikázódtak, tudták, hogy ilyen szorgos-dolgos lányt, ennyire olcsón nem fognak tudni szerezni újra. Megfenyegették hát Árnikát, hogy ha nem fizetik ki az adósságot másnap délig, akkor bizony nem várnak tovább, és a házat fogják követelni. Amikor a lány a munkabérét kérte, akkor pedig a kezébe nyomták a kicsorbult teáskannát, hogy azt elviheti.

Ule felsóhajtott. Hát így került ide ez a teáskanna! Ez biztos nem tartozik a szép emlékek közé.

– Én ott ültem kinn a konyha előtt, egy másik tündérrel, és bizony mindent hallottunk. Láttam Nestoron, hogy készül valamire – folytatta Seia – Amikor Árnika kilépett az ajtón, hogy hazainduljon Nestor közölte, hogy neki nagyon tetszik az a teáskanna, és meg akarja venni, ha eladó. Árnika persze hajlandó volt eladni az edényt, úgy vélte, legalább lesz kevéske pénzük, amikor holnap hontalanná válnak. Nestor azonban az egész erszényét odaadta a kannáért, amiben bőven volt annyi, hogy fedezze az egész adósságot. Na, hát így ismerkedtünk meg mi.

Ule még éppen a csodálkozásnál tartott, hogy mennyire kedves, lovagias, és bőkezű volt az az ismeretlen, Nestor nevű tündér, amikor Seia ilyen kurtán furcsán hirtelen befejezte a történetet.

– És aztán? Mi lett aztán? – tette fel a kérdést, amikor felfedezte, hogy a tündér nem folytatja a mesét saját jószántából.

– Későre jár, ideje indulnom.

– Nem, nem! Szó sem lehet róla, hogy így félbehagyd a történetet! – tiltakozott Ule. – Mi lett aztán? Ki az a Nestor, és hol van most? Mért költözött el Árnika abból a faluból?

– Ez sok-sok újabb és újabb történet, kedvesem. Nem lehet mindet egyszerre elmesélni, mert későre jár, és holnap vár a munka Téged is, engem is.

– Ti tündérek nem is dolgoztok! – morrant fel Ule, de aztán hamar lehiggadt. – Én viszont igen. Tényleg ideje ágyba bújni, de meg kell ígérned, hogy mesélsz még!

– Jól van, megígérem.

Ule kicsit megnyugodott, és kikísérte Seiát, aztán nyugovóra tért, de még sokáig nem bírt elaludni. Nestor megvette a kannát, de a kanna itt van. Hol van Nestor?

Domokos Anna, átmenet az amatőr és a profi között

Saját világon (Fajháborúk kora) alkotok, melyen már megjelent regényem és novellásköteötem is. Ezek a művek a kiskamasz/kamasz/fiatal felnőtt korosztály számára íródtak, de ugyanezen a világon elkészült pár tündéres mese is a legfiatalabbaknak. A mesékből egy folytatásos történetet rajzolódik ki, a szereplők egy része csak ezekben a mesékben jelenik meg, mások azonban előfordulnak a regényekben és novellákban is.S...