Az ég két arca

Az ég két arca.

A kisfiú az ablakban könyökölt.

Az őszi szél kergette a faleveleket, odafönt pedig fehér és fekete felhők úsztak az égen.
Egyik könnyű volt, akár a vattacukor, másik sötét, nehéz és komor.

- Nagypapa – kérdezte egyszer csak a fiúcska –, miért olyan mérges a fekete felhő?

A nagypapa mellé ült, és szelíden elmosolyodott.

- Azért, kisunokám, mert tele van terhekkel. Sok esőcseppet cipel a hátán, és attól elfárad. Ha neked is egy nagy zsákot kéne a dombra vinned, te is összehúznád a szemöldököd.

A kisfiú a felhőre hunyorgott.

- De a fehér felhő nem mérges – vágta rá –, pedig neki is van dolga!

A nagypapa szeme elrévedt, hangja pedig lassan mesélővé vált, mintha maga az ég kezdett volna beszélni rajta keresztül.

A felhők világában a fehérek voltak a játékosak.

Könnyű testükön a napfény csillogott, mintha aranyszálakkal varrták volna össze őket.

 A szél kedvére kergette őket, s ők kuncogva szaladtak tova.

 Néha bolyhos bárányoknak álcázták magukat, máskor sárkánnyá vagy szaladgáló kiscicává formálódtak.

Ők voltak az ég mókás mesemondói.

De a fekete felhők másfélék voltak.

Komolyak és szorgalmasak, sötét palástjuk alatt vizes zsákokat hordtak, amelyek egyre nehezebbek lettek.

 A szél sem játszadozott velük, inkább tisztelettel kísérte őket, mintha tudná: nagy feladat vár rájuk.
És amikor már nem bírták tovább, kinyitották zsákjaikat, s gyöngyszemekként hullottak a cseppek a földre.

Az erdők fellélegeztek, a virágok boldogan emelték arcukat az ég felé, a kertek megteltek illattal.

A kis folyók és patakok vidáman csacsogtak, mintha köszönetet mondanának: „Jókor jöttél, fekete felhő, nélküled kiszáradt volna a világ.”

Ha nem jönnének el ezek a morcosnak látszó felhők, nem érne be a szőlő, nem pirosodna ki az alma, és a kis kacsa sem találna tavat, amiben úszkálhat.

A kisfiú szeme elkerekedett, ahogy hallgatta a történetet.

 Már nem látta olyan ijesztőnek a sötét felhőket, inkább hatalmas munkásoknak képzelte őket, akik a hátukon cipelik a világ szomjúságát.

- Akkor a fekete felhő nem is rossz? – suttogta. – Csak… fáradt.

A nagypapa bólintott.

- Pontosan. Mint amikor te is morcos leszel, mert sok a dolgod. De gondolj bele: ha nem tennéd meg, minden szanaszét maradna. A fekete felhő is a maga munkáját végzi. Nem haragszik, csak segít.

A kisfiú hirtelen nevetni kezdett, és az égre mutatott:

- Hé, fekete felhő! Vigyázz, nehogy mindent egyszerre boríts rám!

A nagypapa is felnevetett, és megszorította unokája kezét.

Odakint a sötét felhők lassan megindultak, s öntözni kezdték a földeket.

És attól a naptól fogva a kisfiú már nem félt a fekete felhőktől.

Tudta, hogy a morcosnak látszó barátok is azért jönnek, hogy életet hozzanak a világnak.