A Hókirálynő ajándéka

A Hókirálynő ajándéka.

A Hókirálynő ajándéka

Egy hideg téli estén, amikor a hold fénye ezüstösen csillogott a hóval borított tájon, három jó barát, Eduárd a róka, Bóbita a nyúszilány és Tüsike a sün fiú útnak indult, egy különleges kalandra.

Hallottak egy régi legendát, egy elrejtett varázslatos jégpalotáról, amelyet a Hókirálynő építtetett, és amely állítólag tele van titkos ajtókkal és csodákkal.

Az erdő mélyén, ahol az óriásfenyők ágai alatt vastagon állt a hó, a barátok egy különös, fénylő ösvényre bukkantak. Bóbita ugrándozott izgalmában.
- Ugye nem féltetek? – kérdezte csillogó szemekkel.
- Én? Soha! – mondta Eduárd, miközben megigazította a nyakán lévő piros sálat.
- Én sem… csak néha egy kicsit – vallotta be Tüsike, aki inkább gurult, mint lépkedett a vastag hóban.

Az ösvény végül egy hatalmas jégkapuhoz vezetett.

 A kapu magától kinyílt, és a barátok beléptek a Jégpalotába, ami úgy ragyogott, mintha a csillagokat zárták volna be a falakba.

A padló sima volt, mint a legszebb korcsolyapálya, és a levegőben kellemes, friss hóillat terjengett.

Hirtelen egy mély hang szólalt meg:
 - Ki merészkedik az én palotámba?

A barátok körülnéztek, és egy hatalmas, jégből faragott medve szobrával találták szemben magukat, amely lassan életre kelt.

- Mi csak kíváncsiak vagyunk a palotádra – mondta bátran Eduárd. – Nagyon sokat hallottunk már róla!

A medve megenyhült a három kalandor bátorságát látva.

- A palota titka nem más, mint a barátság ereje – mondta, és a mancsával megérintette a jégfalat.

 Egy rejtett ajtó nyílt ki, amely mögött egy gyönyörű terem állt, tele meleg fényekkel és mindenféle finomsággal.

Ahogy beléptek a gyönyörű terembe, mindhárman elámultak.

A falakon jégből faragott képek meséltek régi kalandokról, a mennyezetről jégcsap-csillárok hintáztak, és minden szögletből halk csilingelés hallatszott, mintha a hópelyhek suttogtak volna egymásnak.

A terem közepén egy hatalmas asztal állt, amely roskadásig volt rakva a legkülönlegesebb finomságokkal: mézédes bogyókkal, gőzölgő forró italokkal és frissen sült süteményekkel.

- Ez csodálatos! – suttogta Bóbita, aki alig bírta visszafogni magát, hogy ne ugráljon az asztal körül.
- És ez mind a miénk? – kérdezte Tüsike kétkedve, miközben egy óvatos lépést tett a teremben.

A jegesmedve bólintott.
- Természetesen kis barátom. – mosolygott a Jegesmedve – A Hókirálynő megjósolta, hogy eljönnek majd azok, akik nemcsak a bátorságot, hanem a szív melegét is magukkal hozzák a palotába. Ez a ti jutalmatok. De van itt még valami – mondta, és ismét a jégfalhoz nyúlt.

Egy újabb ajtó nyílt ki, amely mögött egy apró szoba rejtőzött. Bent egy különleges, kékesen ragyogó kristály pihent egy jégpárnán.
– Ez a kristály a barátság szimbóluma – magyarázta a medve. – Amíg ti őriztek, a palota varázsa örökre megmarad. De figyeljetek rá, hogy a kristály mindig egyensúlyban maradjon! Ha bármelyikőtök elfeledkezik a barátairól, a fény elhalványulhat.

Eduárd, Bóbita és Tüsike összenéztek, és egyszerre bólintottak.
- Megígérjük, hogy vigyázunk rá, és mindig törődünk egymással – mondta Eduárd határozottan.

A kristályt elhelyezték a teremben egy különleges állványra, amely azóta is sugárzik.

A barátok még sokáig élvezték a palota vendégszeretetét, de amikor elérkezett az indulás ideje, a Jegesmedve megköszönte nekik, hogy elhozták a barátság erejét a palotába.

Ahogy kiléptek a jégkapun, már nem érezték a hideget. A szívük tele volt melegséggel, és tudták, hogy ez a kaland nemcsak egy mesés helyről, hanem egymásról is szólt.