Az életmentő kiscica - Részlet a Kisgazdik és kedvenceik c. meseregényemből

Az életmentő kiscica - Részlet a Kisgazdik és kedvenceik c. meseregényemből.

Vöric, az elkóborolt kiscica szomorúan bandukolt az erdőszéli úton, amikor egy hangra lett figyelmes:

– Segítség, segítség! – jött valahonnan egy vékony kétségbeesett hangocska. A kiscica hegyezte a fülét, aztán elindult a hang irányába. Ágak, szúrós bogyók között jutott egyre közelebb a segélykérőhöz. Meg is pillantotta a pici piros állatkát, aki egy csillogó, vékony szálakból szőtt háló közepén kapálózott.

„Nini, hiszen ilyen állattal már otthon is találkoztam, de az röpködni is tudott.” – jutott eszébe egy emlékkép.

– Miért nem repülsz el? – tudakolta a katicától.

– Repülnék én, de beleragadtam Pepi hálójába. Segíts, kérlek, szabadíts ki! Te hatalmas és erős állat vagy, biztosan elbánsz ezzel a pókhálóval.

Vöric óvatosan nyúlt a háló felé. Nem tudta, mire számíthat, ha hozzáér. Azon kívül, hogy a háló elszakadt és rátapadt a mancsára, nem érzett semmi rosszat. Így már bátrabban szaggatta a pókhálót, egészen addig, míg a katica ki nem pottyant a közepéből.

– Hú, ez meleg helyzet volt! – rebegte a pöttyös bogárka, majd megtornáztatta a lábait és a szárnyait. – Kató vagyok, és láttam már ilyen állatot, mint te vagy. De nem itt az erdőben, hanem az emberek körül.

Azzal töviről-hegyire elmeséltette Vöriccel elkóborlásának történetét. Sajnálta a cicát, hogy nem talál haza, és mindenképpen segíteni akart neki az életmentésért cserébe.

– Ha gondolod, kivezetlek az erdőből – ajánlotta fel. – Aztán majd érdeklődöm a barátaimnál, hátha kiderül, hogy melyik házban laksz –, azzal már fel is emelkedett a macska feje fölé.

Lassan röpködött, néha megpihent, hogy a fáradt cica utolérje. Ahogy ritkultak a növények, egyre világosabb is lett. Egyszer csak ott voltak az erdő széli útnál, ahol Kató elköszönt Vörictől, aki az út szélén sétált tovább a falu irányába. A csendet hirtelen surrogás és gyerekbeszéd törte meg. A cica megijedt, jobbnak látta újra elbújni egy sűrű bokor alá. Ahogy a gyerekek tovább bicikliztek, előmerészkedett.

     „Olyan ismerős, finom illatokat hagytak itt ezek a kisemberek. Ezt már megnézem magamnak. Nyami…, ez finom, ilyet ma már ettem” gondolta a kiscica, aztán már majszolta is a kenyérdarabkákat.

– Hagyjál nekem is! – hallott a háta mögül egy ismeretlen hangot. Megfordulva nem látott senkit. Ahogy körbe kémlelt, valami sárgás-zöldes csillogást vélt felfedezni az egyik fa tövében. Elindult a fénylő pontok gazdája felé, aki egy békésen heverésző fiatal róka volt.

– Persze ide is hozhatnád a részemet! – ásítozott a lustálkodó ravaszdi.

Vöric semmi rosszat nem látott a kérésben, ezért visszafordult, és a vajas kenyér megmaradt részeit odatette a róka elé.

– Ez nagyon finom, én ma már kóstoltam. Nyugodtan edd meg, a kisemberek hagyták itt.

Ezekre a szavakra a róka félretolta az ennivalót.

– Nekem az emberektől nem kell semmi! Irigy jószágok, amikor a tyúkjukat akartam elcsenni, majdnem agyonvertek. Én Sunyó vagyok, a róka és emberrel nem barátkozom! Jobban tennéd, ha elkerülnéd őket, nem szeretik ők az ilyen vörös színű állatokat, mint mi vagyunk!

A kiscica elszomorodott ezekre a szavakra, de mivel éhes volt még, elmajszolta a maradék kenyeret. Aztán Sunyó kérdéseire válaszolva elmesélte, hogyan került ide.

– Láttam én a faluban ilyen állatokat, mint te vagy. Nagy barátságban élnek az emberrel. Ez számomra érthetetlen, de hát ti tudjátok, mi a jó nektek. Gondolom így kevesebbet kell vadásznotok, mert kaptok ennivalót az embertől. Ha jól emlékszem, macskának hívnak benneteket. Vissza kéne jutnod az emberek közé, nálunk neked nincs helyed – tanácsolta a róka, majd tovább bóbiskolt.

„Kár, hogy nem lettem a rokona vagy a barátja Sunyónak! Ő olyan okos és erős” lépegetett tovább a bokrok alatt Vöric.